Aki Érdre hozta az angolt

A magán nyelviskolák és az angol nyelvtanítás úttörője volt, nemcsak városi, hanem országos szinten. Oroszlánrésze volt abban, hogy a térségünkben élők a Vörösmarty Gimnáziumban nyelvvizsgázhassanak. Szakmai eredményeivel párhuzamosan, szépirodalmi munkáival is egyre több sikerrel dicsekedhet. Szabó Ilona Valériával beszélgettünk.

- Mire emlékszik a gyermekkorából?

- Hajdú-Bihar megyében a román határ menti kis faluban, Kismarjában gyerekeskedtem, ahol nagyon szabad életem volt, sok időt töltöttem a természetben. Mivel a környékünkön jobbára fiú pajtásaim voltak, minden csínytevésben benne voltam én is: fára másztunk, bicikliztünk, lejártunk megmártózni a Berettyóban és indiánkönyveket olvastunk.

- Milyen pályáról álmodott?

- Volt vagy tizenhárom babám, leültettem őket szépen sorba és általában iskolásdit játszottam velük. Énekórát is tartottam nekik, ahol lelkesen vezényeltem őket. Egészen biztosan tudtam, ha felnövök, tanítani fogok. Sőt, hetedikes koromban már azt is eldöntöttem, hogy angoltanár leszek. Akkor tudtam csak meg – amit addig sikeresen eltitkoltak előlem –, hogy a nagybátyám New Yorkban él és ez felkeltette az érdeklődésemet az angol iránt. Persze, mindenki kinevetett, hiszen akkoriban nagyon kevés iskolában oktattak angolt, mindenütt az orosz volt a kötelező idegen nyelv. Szerencsére Hajdúböszörményben, ahol középiskolás lettem, ugyan kis óraszámban, de orosz tagozatos osztályban mégis lehetett angolt tanulni. Akkoriban a kommunikatív nyelvoktatás nem szerepelt a tanmenetben, jobbára szövegekkel, irodalmi szemelvényekkel dolgoztunk. Zárt világban éltünk, utazni nem lehetett, gyakorlatilag a beszélt nyelvet is könyvekből tanultuk csupán. Ám olvasni nagyon szerettem, és már akkor elkezdtem eredetiben ismerkedni az angol irodalommal, ezáltal a szókincsemet és a nyelvtani tudásomat is fejleszthettem, aminek később nagy hasznát vettem a továbbtanulásnál.

- Shakespeare-t olvasott eredetiben?

- Igen, angol nyelv- és irodalom szakosként nekünk ez kötelező is volt, az angol irodalom nagy korszakait és szerzőit megismerni. Azonban Shakespeare műveit a régi nyelvezete miatt manapság már az angolok is modernizált, könnyített változatban olvassák. Az irodalomtól aztán a nyugatra történő utazási korlátok enyhülésével a beszélt nyelv gyakorlásáig is eljutottam. Igyekeztem minél több időt külföldön tölteni, hogy anyanyelvi környezetben gyakorolhassam az angol nyelvet. Ennek köszönhetően, azóta is kiterjedt baráti köröm van, akikkel kölcsönösen látogatjuk egymást, és ez kiváló alkalom a nyelv gyakorlására is. Amíg nem utazhattam, egy nemzetközi klub tagjaként nemcsak angolokkal, hanem görögökkel, németekkel is leveleztem angolul, s csaknem mindegyikből máig tartó, több évtizedes barátságok születtek.

- De hogyan került az Alföldről ide Érdre?

- Előbb a nagyszüleim „menekültek” el az államosítás és téeszesítés elől a fővárosba. Egy kis kocsmát üzemeltettek a faluban, de a kötelező mezőgazdasági tevékenységbe nem akartak bekapcsolódni, különösen a nagymamám volt ellene. Ezért Budapestre költöztek, ahol gyári munkások lettek és egy ideig albérletben húzták meg magukat, majd egy idő után sikerült nekik házat venni Érden, így később mi is utánuk jöttünk anyukámmal meg a nagybátyámmal. Én meg végül levelezőn végeztem az Egri Tanárképző Főiskola orosz-angol szakán, ugyanis Egerben kiváló nyelvtanárok és egyben tankönyvírók is tanítottak, és ott az angol szak jóval erősebb volt, mint ugyanannak a főiskolának a budapesti tagozatán.

- Majd Érden kezdte el a pedagógusi pályáját?

- Ennél azért kalandosabban indult a pályafutásom! A tanítás előtt még sok minden mást is kipróbáltam. Mivel a tanulás mellett dolgoztam, az első munkahelyem a Kulturális Kapcsolatok Intézetében volt. A nemzetközi osztályra, ahová engem tizenkilenc évesen felvettek, nem volt könnyű bekerülni. Általában a diplomaták, nagykövetségi dolgozók gyerekei, hozzátartozói dolgoztak ott. A munkám izgalmas volt, mert az angol-magyar kulturális csereprogramban résztvevő magyar és külföldi szakemberek programjait szerveztem. Az ügyfeleim a kultúra és tudomány számos területéről érkeztek: színészek, bábművészek, mérnökök, orvosok, zenészek, képzőművészek és még sorolhatnám!

- Miért kellett megválnia az állásától?

- Szerettem volna továbbtanulni angol szakon, de a munkahelyem csak a marxista egyetemet engedélyezték volna. Időközben észrevettem, hogy az intézetünkben túl erős a politikai felügyelet. Igazából az akkori Művelődésügyi és Külügyminisztérium hatáskörébe tartozott, és a munkánkat, beleértve az ügyfeleinket is, állandó megfigyelés alatt tartották, telefonbeszélgetéseinket lehallgatták. Ezért egy hirtelen váltással elmentem képesítés nélkül oroszt, rajzot és testnevelést tanítani Sóskútra és egyben elkezdtem a tanárképző főiskola orosz-angol levelező tagozatát. Sóskúton csaknem két tanévet töltöttem, nagyon élveztem a tanítást, a gyerekekkel is jó kapcsolatom volt. Azonban olyan állásra vágytam, ahol használhattam az angol nyelvtudásomat. Így kerültem ismét Budapestre a Találmányi Hivatalba, ahol kereskedelmi levelezőként sokat tanultam a találmányok idegen nyelvű leírásából. Ezt később jól fel tudtam használni a Gamma Művekben a műszaki fordítói munkámban. Ekkoriban ismerkedtem meg a férjemmel, Tóth Sándorral, aki gépészmérnökként sokat segített a műszaki szakszavak értelmezésében és pontos fordításában, egyben ő volt a szakmai lektorom is. 1981-ben megkaptam az orosz-angol szakos tanári diplomámat és attól kezdve magántanárként angol tanfolyamokat vezettem különböző helyszíneken. Nagyon sok gyerekcsoportom volt, ráadásul nekik akkor még az orosz volt a kötelező nyelv, semmilyen angol nyelvismeretük sem volt, az alapoktól kellett kezdenünk. Aztán 1991-ben a férjemmel megalapítottuk Érd első angol nyelviskoláját.

-Jól sejtem, hogy nem csak itt Érden, de országos viszonylatban is az elsők között vágtak bele ebbe a vállalkozásba?

- A férjem, aki mindig mellettem állt, menedzselte, segítette a munkámat – már az első percektől azt javasolta, hogy ne magánórákat adjak, hanem tanfolyamokban gondolkodjak. Ez az elképzelés volt a nyelviskolánk alapja. Én az angol mellett németet is elkezdtem tanítani, mivel időközben abból is felsőfokú nyelvvizsgát szereztem, és a férjem is bekapcsolódott az angol oktatásba. A későbbiekben olasz nyelvoktatással bővültünk, és több nyelvszakos kollégával kezdtünk el együtt dolgozni. Aztán a minőségbiztosításba is bekapcsolódtunk, és az elsők között szereztük meg az intézményi és nyelvi akkreditációt mindhárom nyelvből. Ám ez a folyamat rendkívül sok munkát követelt tőlünk! Oktatási vezetőként én voltam a felelőse, de nagyon kevés támpontot kaptunk a követelményeket illetően, ezért igyekeztünk inkább túlteljesíteni. A beadott anyag több száz oldalt tett ki, de megérte, mert az akkreditáció sikerült, és újabb két ciklusban is megújítottuk. Mi az angol nyelv tanítását valóban úgy éltük meg, mint egy úttörő korszakot. Akkoriban akkora hiány volt angoltanárokban, hogy nem ment ritkaságszámba az állás mellé felajánlott lakás sem. Ekkor folyt az országban az orosztanárok átképzése angoltanárrá. Az érdi átképzésben tanártrénerként én is részt vettem. Értékeltem a tanár kollégáim erőfeszítéseit, akiknek család és munka mellett kellett megtanulniuk egy új idegen nyelvet. A kiterjedt szakmai kapcsolataim ebből az időből származnak. Érdi kollégáimmal később gyakran jártunk együtt továbbképzésekre, módszertani konferenciákra, amelyeken a British Council és az angol könyvkiadók áldásos tevékenysége folytán több száz angoltanár vehetett részt. Nagy szerepe volt ennek a frissen átképzett angoltanárok nyelvtudásának fejlesztésében.

-Úgy tudom, önnek kulcsszerepe volt abban, hogy az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumot nyelvvizsga hellyé akkreditálták. Miért tartotta ezt fontosnak?

- A Vörösmarty Mihály Gimnáziumban nagyon sok érdi és környékbeli tehetséges diák tanul, akiknek a továbbtanuláshoz nagy szükségük van a nyelvvizsgára. Ezért kezdeményeztem és aktívan közre is működtem az ECL nyelvvizsga-hely akkreditációjának beindításában a gimnáziumban. A tanulók helyzetét nagyban megkönnyíti, ha a számukra megszokott környezetben vizsgázhatnak. Ezen kívül, mivel több nyelvtanár, köztük én is ECL vizsgáztatóvá váltunk, alaposan megismertük ennek a nyelvvizsgának a követelményeit, így sikeresebben fel tudjuk rá készíteni a diákokat. Az első ECL nyelvvizsgáztatás 2006-ban zajlott le nagy előzetes izgalmak közepette! Vajon lesz-e elég vizsgázónk? Lett, de igencsak emlékezetesre sikerült! A kitűzött napra bejelentettek vagy tíz fogvatartottat a Büntetés Végrehajtási Intézetből. Lánccal összefűzve vonultak végig a gimnázium folyosóján, ami eléggé meglepő volt, hiszen ilyen vizsgázókhoz még nem volt szerencsénk! A nyelvtudásuk jócskán hagyott kívánni valót maga után, viszont meglepően lelkesek voltak. A végén izgatottan kérdezgették, hogy milyen volt a „szereplésük”? Azóta persze, rengetegen tettek, tesznek itt nyelvvizsgát, csúcsidőszakban akár a száz főt is eléri a vizsgázók száma. Közülük nagyon sokan érkeznek jól felkészülten, alapos nyelvtudással, nemcsak közép-, de felsőfokon is.

- Az angol mellett a magyar nyelvvel is foglalkozik…

- A hosszú évtizedek alatt, amelyeket angol tanulással, tanítással, módszertani ismeretek elsajátításával töltöttem, nem igazán jutott időm az irodalomra. Manapság újraolvasom a magyar szépirodalom nagyjait, és csatlakoztam az érdi Irodalomkedvelők Klubjához. 2004 óta jelennek meg írásaim a Poly-Art és az IRKA által kiadott irodalmi folyóiratban, antológiákban, de más pályázati válogatásokban, online felületeken is. Ebben nagy segítséget jelentett nekem a klubvezetőnk Daróczi Márta és a Poly-Art ösztönzése, támogatása. Nélkülük jóval kevesebbet írtam volna. Pedig témám lenne – az elbeszélések, mesék után – regényírást is tervezek, amihez már három témát is dédelgetek. Gyakran előfordul, hogy egy-egy cselekmény részleteiben is megjelenik a képzeletemben, olyankor jó lenne egyből papírra vetni, ám a körülmények nem mindig adottak hozzá! Mégis bízom benne, hogy ezeket a terveket is sikerül lassan-lassan megvalósítani. Épp most dolgozom egy mesekönyvön, amelynek illusztrációit egy kórustársam jelenleg Indonéziában ösztöndíjjal tanuló grafikus lánya készíti. Még egy-két történet, egyeztetés a kiadóval és már nyomdába is kerülhet az első könyvem, amelyről egyelőre csak annyit árulok el, hogy érdi vonatkozása is van.

- Mindezek mellett a zenének is fontos szerepe van az életében. Oszlopos tagja a Diósdi Gellért Kórusnak. Mióta énekel velük?

- Már tizenöt éve. Ez idő alatt még többet is sikerült tennem a kórusért az éneklésnél, ami pedig önmagában is nagy élvezet. Vezetőségi tagként és projektvezetőként néhány éve megpályáztam egy nemzetközi kórusprojektet, amit egymásután kétszer is megnyertünk. A kettő összesen 44 ezer eurót, azaz 13 millió forintot jelentett a kórusnak! A második projektben hét ország kilenc kórusa vett részt, rajtunk kívül egy lengyel, egy cseh, egy angol, két francia, két olasz és egy ciprusi. Gyakorlatilag kéthavonta utazott egy-egy kórusból egy átlag ötfős csapat az adott helyszínre, ahol egy nagy projektkórussá álltunk össze, majd három nap közös gyakorlás után koncerttel zártuk a találkozót. A 35 fős kórusunk valamennyi tagja részt tudott venni egy ilyen közös külföldi éneklésben. Büszkék vagyunk rá, hogy a projektmunkánkat a Tempus Közalapítvány Nívódíjjal jutalmazta. Egyébként kórusunk több arany minősítéssel rendelkezik és karvezetőnk, Szabó Katalin kiváló munkájának köszönhetően szép repertoárunk van, amivel nemzetközi viszonylatban is megálljuk helyünket. Nagyon büszke vagyok, hogy a tagja lehetek, szeretek velük énekelni! Óriási dolognak tartom, hogy kétszer is részesei lehettünk ennek a csodálatos nemzetközi projektnek, mert nem csak az élmények, hanem a kórusok tagjai között született barátságok is egész életre szólnak.

(Érdi Újság)

 

Címkék