Dal az életem

Évtizedek óta hirdeti, hogy él a magyar nóta, televízióban, rádióban, lemezen és persze színpadon, mint legutóbb is az érdi majálison. Máté Ottília énekesként bejárta a világot Amerikától Ausztráliáig, s mindenütt nagy szeretetettel fogadták a kint élő magyarok, akik a szép dalok által egy kis magyarságot is kaptak. Húsz éve köztünk, Érden él, és mint mondta, nagyon megszerette városunkat.

- A Szepes Gyula Művelődési Központ előtti téren felállított színpadon jó ebédhez szólt a nóta – és az operett. Máté Ottília, valamint növendékei, Péter Anna és Vígh Levente szórakoztatta akkor a nagyérdeműt. A hazai nótaéneklés „nagyasszonyát” kérdeztük többek között arról, milyen érzés saját lakóhelyén fellépni?

- Nagyon jó, hiszen két éve nem léptem fel Érden, és már nagyon vágytam rá, hogy újra szerepeljek, de betegségem miatt hosszú ideig alig-alig láthatott „élőben” a közönség – válaszolta. – Tíz évig Parkinson-kórban szenvedtem, nehezemre esett a mozgás, a beszéd is, de két éve megműtöttek, és azóta, szerencsére, jobban vagyok. Sajnos, a műtét után néhány hónappal, édesanyám, látva egészségügyi javulásomat, ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőlem: „Lányom, most már nyugodt szívvel hagylak itt.” Nagyon rossz nélküle, egyedül…

- A közönség szeretete mennyire gyógyír a lelki sebekre?

- A közönségé, s a növendékeké… Elmondhatatlanul nagy segítség a lelkemnek, hogy „ők” vannak nekem, könnyebb így átvészelni azokat a napokat, amikor egyedül vagyok és feltör bennem az emlékezés.

- Van mire emlékezni, hiszen hosszú és gazdag pálya áll Ön mögött.

- Négy évtized, ami nagyon gyorsan elrohant. Erdélyből indultam útnak, Nagyváradon születtem, és gyermekkoromban sokfelé megfordultam azokon a szép tájakon, amelyek még most is a szívemben, lelkemben élnek, pedig nyolc évesen költöztünk ide, az anyaországba. A boldog gyermekévek emléke gyakran visszacseng és végigkísér dalaimban. Számomra a hazáról, a hazaszeretetről, a magyarságról énekelni a legfontosabb küldetésem. Bejártam a világot és mindenütt, amikor felcsendülnek a szép magyar nóták, könny csordul a szemekbe. Annál szebb hivatás nincs, mint hazánktól távol hirdetni a magyarságot a gyönyörű dalok segítségével. A legszívesebben azonban mégis inkább az anyaországban és az elcsatolt országrészeken lépek fel, mert itthon és a „szomszédban” is nagy szükség van a magyarság kinyilvánítására…

- Tanítványait is erre tanítja?

- Nekem már főleg felnőtt tanítványaim vannak, akik megszerették ezt a műfajt, így eleve ott bujkál bennük a haza, a magyarság iránti szeretet. Meggyőződésem, hogy a magyar nótákat, szép dalokat nem lehet érzelemmentesen előadni. Minden amatőr és profi művészben, aki kiáll a színpadra ezeket énekelni, kell, hogy magyar szív dobogjon! Budapesten és Érden is járnak hozzám tehetséges énekesek, akik miatt abban bízhatok, hogy nem hal ki ez a műfaj, amit már annyiszor temettek, mint az operettet. Mert, amíg élünk, szól a nóta, hogy egyik lemezem címét említsem… (A másik album címe: Dal az életem – a szerk.)

- Városunkról is ilyen lelkesen beszél fellépésein?

- Ahol tehetem igen, mert nagyon szeretek Érden élni, egyes részei engem Erdélyre emlékeztetnek, dimbes-dombos, vadregényes. Az udvaromon, az Alsóvölgyi utcában pedig negyven fenyőfa gyönyörködtet, amit még édesanyámék ültettek el húsz évvel ezelőtt.

- Hol látható és hallható?

- A Dankó Rádióban és a Duna Televízió Kívánságkosarában rendszeresen feltűnök, de az Önök kérték című műsorban is látható, hallható vagyok, nótaműsoraimmal pedig járom az országot. Amíg bírom, repülök a dallamok szárnyán.

Érdi Újság, Temesi László