A ZENE – CSALÁD – HIT HÁROMSÁGÁBAN

Tart zenés baba-mama klubot a Gyermekkönyvtárban, zenebölcsit, zeneovit a zeneiskolában és két magánóvodában. Verbuvált az Ága-Boga Egyesület gyerkőceiből egy kis zenekart, azt is vezeti. Hegedül az Érdi Kamarazenekarban és az Érdligeti Baptista Közösségben. Nem utolsó sorban öt gyermek édesanyja. Egész lényével azon munkálkodik, hogy közelebb hozza a zenét a gyerekekhez. A férje mellett a másik szerelme a hegedűje. És ami valahogy természetes módon, a legbensőbb énjéhez tartozóan van jelen: az a hit. Tóth Andorné Tímeával korábban már beszélgettünk a zenetanítás nélkülözhetetlen szerepéről. Most a vele készült teljes interjút elolvashatják.

Hogy alakult ki a hegedű iránti szerelem?

A szüleim nem voltak zenészek. A zenéhez való kötődés az esetemben inkább belülről jött. Két általános iskolás osztálytársam Püspökladányban már elsőben hegedülni és zongorázni tanult, én meg mindig kérdeztem tőlük, hogy milyen volt, milyen volt. A szüleim nem tudtak elvinni a zeneiskolába, meg kellett várnom, amíg elég nagy lettem ahhoz, hogy egyedül járjak oda. Így hát harmadikos koromig csak vágyakozhattam, de akkor elmentünk beiratkozni, és emlékszem, ott a zeneiskola ajtajában döntöttem el, hogy a hegedűt választom, mert zongorát nem tudtunk venni, hegedűt meg lehetett kölcsönözni. Nem bántam meg, hogy így döntöttem. Később tanultam a Zeneiskolában, középiskolában melléktantárgyként zongorázni is, de a hegedű a szívem csücske.

Miért fontos, hogy minél fiatalabb korban megismerkedjünk, megszeressük a zenét?

Kodály, akit ma is idéztem a foglalkozás előtt, azt mondta, hogy a zenei nevelés már 9 hónappal a gyerek születése előtt megkezdődik. Pedagógiai továbbképzésre járok, ahol Kokas Klára módszerét is tanulom. Ő az igényes, értékes zenét hangsúlyozza a könyvében. Mert ez a zene tudja az ember lelkét is kinyitni, formálni, értékesebbé tenni. A zene az egyik legősibb emberi megnyilvánulási forma. Bennünk van, csak a felszínre kell hoznunk. Van ezzel kapcsolatban egy nagyon jó élményem. Anyósomék minden nyáron rendeznek keresztény tábort, ahol tavaly is vezettem egy csoportot. Egy kollégám, Sanyi „bácsi” a tizenévesekkel foglalkozott, voltak köztük olyan fiúk is, akik nem akartak jönni, és eleinte nem is találták egymással a közös hangot, de aztán kimentek együtt focizni, és onnantól kezdve már kialakult egy kapcsolat közöttük. Pénteken, az utolsó napon minden csoport előadott valamit, ők pedig úgy döntöttek, hogy egy négyszólamú karéneket is szeretnének elénekelni. Sanyi megkért, hogy segítsek, beosztott hát mellém egy fiút. Ez pénteken délelőtt volt, és délután volt az előadás. Elkezdtük a próbát ezzel a fiúval, és én megrémültem, mert nagyon nem ment neki az éneklés, nem találta el a hangokat. De ahogy próbáltunk és próbáltunk, mintha kinyílt volna a füle, egyetlen nap alatt nagyon sokat fejlődött. Akkor jöttem rá, hogy a zene tényleg benne van a gyerekekben, csak ki kell belőlük hoznia valakinek. Ez a fiú a nap végére megismerte a dallamot, egyre tisztább lett a hangja, olyannyira, hogy az előadás után mondtam a szülőknek is, neki is, hogy próbáljon meg kórusba állni majd, és látszott rajta, hogy jól esett neki a dicséret. Fontos az, hogy találkozzanak a gyerekek a zenével, elindítson bennük egy folyamatot. A zenével olyan sok minden fejlődik…

Pont erre szerettem volna rákérdezni.

Először is: közösségben vagy, egy csapat része leszel. Most legutóbb, október 23-án kórussal muzsikáltuk Kodály Kállai kettősét. A kórus csak magában is énekelt. Annyira gyönyörű volt, ahogy ott ültünk, és mögöttünk megszólalt a kórus, élőben jött és körülvett mindenhol minket az énekhang. Tehát közösségi élmény. Megtanul az ember másokra is odafigyelni, megtanulja, hogy nemcsak én vagyok, hanem közösen alkotunk valami szépet. Lehet még beszélni a ritmusérzék fejlesztésről, a hallásfejlesztésről, a kreativitásról: hogy egy-egy énekbe belecsempésszük a gyerekünk nevét, vagy kitalálunk vele egy közös éneket, és ezzel máris mélyítjük, bensőségesebbé tesszük az anya-gyermek kapcsolatot is. A gyermekdalok kifejezetten segítenek a kicsiknek elsajátítani a magyar nyelvet, bővíteni a szókincsüket, a helyes kiejtést. Kitárul a világ előttük, gazdagodik a lelkük.

DSCN6545

Havonta egyszer zenés baba-mama foglalkozást tart a Gyerekkönyvtárban

Valahol Skandináviában az iskolában amióta alkalmazzák a Kodály-módszert, azt látják, hogy a diákok jobban teljesítenek a többi tantárgyban is. Hogy lehetséges ez?

Úgy, hogy a dalok megtanulásával a memóriájukat is egyre többet és egyre jobban tudják használni. A kitartást, önfegyelmet, gondolkodást is fejleszti a zene, pl. meg kell tervezni, hogy mekkora vonót használok a különböző hosszúságú hangokhoz, hangerőhöz, milyen erővel, kialakul a testkép, a testérzet, a koncentráció. Mozgatja az agyat és a lelket is a zene. Belülről hat. Érzékennyé tesz, finommá, puhává simítja a lelket.

Szoktatok közösen, együtt zenélni otthon?

Van olyan, hogy amikor készülök a zeneovira, és gitározok otthon, a gyerekek jönnek, és becsatlakoznak. Nemrégiben hallgattam Dinicu „Pacsirta” című művét. A gyerekek egy idő után megjelentek, mert érdekelte őket, hogy mi ez, együtt hallgattuk, majd odaadtam a telefont nekik, és otthagytam őket, mert gyakorolnom kellett. Csak később vettem észre, hogy ők még mindig azt hallgatják, és táncolnak rá. De rájöttem, hogy szeretem a csendet is. Nagy kincs a mai világban. Nem is hallgatok rádiót se, ha otthon dolgozom, jól esik a nyugalom, zajmentesség. Egy nagycsaládban amúgy is van élet, zsongás. Az autóban, hosszú utazáskor szoktunk zenét hallgatni, énekelni. Vagy időnként otthon is bekapcsolunk nemcsak komolyzenét, hanem kedvenc, mostani klasszikus hangszeres együtteseket, pl. Piano Guys, 2cellos, de szívesen hallgatjuk a rádiókabarét és a stand up-osokat is.

Öt gyermek édesanyja vagy. Mit lehet tudni róluk? Mindannyian zenélnek?

Hanna és Lídia régebben hegedültek, de már abbahagyták, most a sport érdekli őket: a baseball és a szinkronúszás, de ennek is örülök, mert jó közösségbe kerültek. Jó lett volna, ha kijárják a zeneiskolát, de el kellett fogadnom, hogy ők külön személyiségek, saját álmokkal és vágyakkal, és nem szabad az én álmaimat rájuk erőltetnem. Ráleltek a saját érdeklődési körükre, és sikeresek benne, ez pedig egy szülőnek  öröm. Hanna (15) szinkronúszik, Lídia (13) kitűnő tanuló, őt az informatika érdekli, Tünde (11) hegedül, Andor (10) dobol, Bence (6) pedig nemcsak nézni szereti az építkezéseket, hanem dolgozik is lelkesen, az apja ad neki kisebb feladatokat most, hogy dombházat építünk. Emellett mindhárom lány ügyes a baseballban, a legnagyobb pedig olyan finom süteményeket készít, hogy otthon már tőle rendeljük a szülinapi tortákat. A 9 éves fiam szakács szeretne lenni, már egyedül  készíti el az amerikai almás pitét, méghozzá nagyon jól.

Tóth Andorné Tímea családja körében

Tóth Andorné Tímea családja körében

Büszke vagyok rájuk. Most, hogy megvívtam magamban a csatát, hogy nem mindegyiküknek  a zene a legfontosabb, már örömmel szemlélem a különbözőségünket. Arra viszont szeretném rávenni őket, hogy ha csinálnak valamit, azt jól csinálják. A nevelés nem könnyű dolog, sőt…… Hallottam, hogy a “nevelés önneveléssel kezdődik.” Ezt igaznak tartom. Amíg nem ismerem önmagam, és  nincs bölcsességem, addig mit adok át? Ez is az egyik kedvenc igém, amire támaszkodom: „Ha pedig valakinek nincs bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek.” (Jakab 1:5) Én erre nagyon ráálltam, ez állandó kérésem. Emellett még azt kérem Istentől, hogy amit  én elrontok a nevelésükben, azt Ő hozza helyre. „Tedd meg ami tőled telik, és kérd azt amire képtelen vagy”, másik kedvenc idézetem. Sokkal jobban tudom viselni a konfliktusokat, mert az igazi szeretet hosszú távra tervez. Nem a pillanatnyi kedvét keresem a gyereknek, hogy a konfliktust elkerüljem, hanem annak fényében döntök, hogy később vajon hasznára lesz-e, ha most az ő akarata valósul meg, vagy nemet kell mondanom erre vagy  arra a dologra. A saját példám, tapasztalataim  is vezérelnek ezekben. Inkább fel akarom őket készíteni az életre, minthogy kiszolgáljam őket, és egy hamis világképet kapjanak, azt higgyék, hogy mindent az első szóra, vagy akaratosságra megkapnak. Az a célom, hogy önálló, érett, felelősségteljes felnőttekké váljanak.

Hogy telik nálatok a karácsony?

Éneklés után igeolvasás jön, utána pedig beszélünk Istennel, imádkozunk, aki szeretne a saját szavaival. Nem betanult szövegeket mondunk. Utána vacsora, itt általában hagyom, hadd bontakoztassa ki a férjem is a tehetségét a főzés-sütésben. És végül az ajándékozás.

Öt gyerek mellett hogy van energiád az ezerféle zenés foglalkozásra?

Annyi energiát adnak a zenebölcsiben, a zeneoviban, a baba-mama klubban, a kis zenekarunkban és az ovikban is a gyerekek. A foglalkozások végére teljesen feltöltődök a szeretetükkel, energiájukkal. Emellett nagyon szeretek olvasni. Most épp a Megváltás könyveket olvastam, nem tudtam letenni őket, olyannyira, hogy a férjemnek is ajánlottam őket, de neki rengeteg dolga van, így hát készítek számára egy hangoskönyvet, hogy neki se kelljen kimaradnia belőle. Az ilyen és ehhez hasonló könyvek olvasásától feltöltődik az ember lelke, és rengeteget tanulhatunk a szeretetről is benne, miközben nem mézes-mázos stílusban meséli el a történetet.
Hívőként Istentől kérek erőt, szükségem van rá, mert néha fárasztó a sok feladat és a család rendezése, logisztikája. Hiszek benne, hogy ha nem töltődök felülről, akkor nem lesz, amit adjak, nem lesz miből gazdálkodjak. Az embernek meg kel tanulnia nemet mondani sok dologra. Ezt még most is tanulgatom. Ismerned kell önmagadat, a határaidat, tudnod kell, hogy mire vagy képes és mire nem. Mert amire nem vagy képes, vagy amihez nincs tehetséged, azt nem kell erőltetni. Azon kell elindulni, amiben jó vagy. A Soós- interjúban olvastam épp az Érdi Újságban, és ezzel én is teljesen egyetértek, hogy „az a legnagyobb kincs, ha az ember azzal foglalkozhat, amit szeret, amihez ért és amihez tehetséget érez”. Én is így vagyok a zenével. Az igényes zenével, ami megmozdítja az ember fantáziáját, lelkét, élményeket, katarzist adhat. A főiskolán volt egy olyan élményem, amire ha visszagondolok, most is beleborzongok: nekünk, hegedűsöknek éppen könnyebb szólamunk volt, közben hallgattam a fúvósokat, a harsonákat, ahogy teljes hangerővel rezegtették a levegőt körülöttünk. Nagyon élveztem, hogy mindenütt áradt a zene! Ezért szeretek zenekarban játszani. 1,5 éves volt a legkisebb gyerekem, amikor először voltam az Érdi Kamarazenekar szilveszteri koncertjén. Miközben hallgattam, fájt a szívem, hogy nem itt, a nézők, hallgatók között akarok ülni, hanem a zenészek között. A férjem támogatott ebben a döntésemben. Szerintem fontos, hogy egy kapcsolatban, házasságban, ha az egyik félnek le is kell mondania a család érdekében a vágyairól egy időre, később már ő is lehetőséget és időt kaphasson arra, hogy azt csinálja, amiben kiteljesedhet, ami neki örömet szerez.

Hogyan ismerkedtél meg a férjeddel?

Körülbelül fél évre rá, miután megtértem….

Mikor tértél meg és miért?

A zeneművészeti szakközépiskola, ahova együtt jártam a mostani sógorommal, kollégiumában volt heti egyszer Biblia óra, ami zaklatott tinédzserként nekem nagyon jól esett, és ez a lelkész, aki tartotta az órát, szervezett egy bicikli túrát. Ott volt egy teológus fiú, aki úgy tűnt, hogy nagyon bensőséges kapcsolatban van Istennel, és egy szép nap megkérdezte tőlem, hogy te már befogadtad Jézust a szívedbe? Nem. És szeretnéd? Most még inkább nem – válaszoltam meglepődve. Akkor még csak kerestem Istent. De azért piszkált ez az érzés, hogy én is megismerhetném Jézust? Ezt utolsó nap elmondtam neki. Felmentünk a karzatra, és imádkoztunk ezért és bűnbocsánatért, aztán azt mondta, hogy most már Isten örökké velem lesz, nem fogja elereszteni a kezem. Ezt pedig azóta is érzem. Akkor olyan érzésem volt, hogy ha kinyújtanám a kezem a karzaton, beletehetném a puha tenyerébe.
Azt már tudtam a zeneművészetin, hogy sógoromék egy független baptista közösséggel szoktak fiataloknak, felnőtteknek evangelizációt tartani. Egy ilyen eseményen ismertem meg a férjemet is. Elmentünk egy hétre mindannyian Békéscsabára, ahol szerveztünk mindenféle programokat a fiataloknak, énekeltünk gyülekezeti énekeket kis kórusunkkal, zongorakísérettel. Ott kezdődött valami kibontakozni. Aztán később elém állt a hét végén a nagy kérdéssel. De ez olyan nagy döntés, nem tudtam, mit válaszoljak, mit tegyek. Azt láttam, hogy a szüleim elrontották annak idején, nem akartam az ő példájukat követni. Egy pár hétre rá mentünk ki Romániába, ott is gyerekprogramokat csináltunk. Beszélgettünk a kérdéseimről, félelmeimről is. Bizonyosság és szeretet van bennem, ezt éreztem, de nem éreztem azt a kitörő szappanoperákban, filmekben látható érzelmeket, amit részben nem is akartam, mert a józanságot nem szabad kihagyni egy ilyen fontos döntésben. Úgy gondolom, az örökélet kérdése után ez a második legfontosabb döntés az ember életében. Ő azt mondta, ő sem azt érzi, mint egy csörgedező patak, hanem mint egy mély folyó, de rááll erre az útra, mert ezt kapta Istentől. És erre mondtam, hogy én is. A döntésünk után nemsokára a lángoló  érzelmek is kialakultak, ami nem múlt el így 17 év után sem, hanem egyre jobban mélyül. Ahogy szoktam mondani: ha a “mennyei házasságkötő hivatalra” bízod a párválasztást, akkor nem jársz rosszul.

Úgy hangzik, a zene és a család mellett a hit a legfontosabb neked?

Ez az alap. Gyerekként azért akartam hegedülni, hogy örömet szerezzek az embereknek. Aztán rájöttem, hogy ha csak zene van, és az embereknek ott vannak a mindennapi problémáik, akkor az csak egy ideiglenes örömszerzés, de ha Istent is be tudom nekik mutatni, ha ezt a kettőt egyszerre tudom átadni, akkor az a legjobb. Persze ezt nem lehet erőltetni: én csak bemutatom, hogy szerintem ez egy jó út, ennek van értelme, de mindenki maga dönti el, hogy mit választ. A szüleim példája ilyen szempontból egy fájó pont az életemben. Apám, aki már meghalt, annak idején nagyon sokat beszélgetett Andorral, a férjemmel, de mindig ott volt a DE. Emlékszem, ott voltak a bemerítésemen, ott is elmeséltem, mi zajlott le bennem, hogy találkoztam Jézussal, hogy változtatta meg a gondolkodásomat. Most, utólag is látom a változást. A felnőtt keresztelésem közben még úgy imádkoztam, hogy “segíts Istenem, hogy megismerjelek!”, és csak a kollégiumi barátnőmet hívtam el. Megtérésem után, az volt bennem, hogy most már ismerem Őt, és ezt másoknak is el akarom mondani. Mindezek után bemerítkeztem  húszévesen,  leendő apósom merített be. Erre  viszont már szerettem volna, hogy a szüleim, barátaim is ott legyenek, hogy lássák, új életem van, nem vagyok  a régi, életcél nélküli Timi.  Bár eljöttek, de nem közelítettek Istenhez. Pedig van egy mondás: “Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei. ” Mindenkinek magának kell  találkoznia vele, és döntenie kell mellette vagy ellene, de másvalaki érdeméért nem várjon örök életet. Mint ahogy mi vagyunk felelősek a saját cselekedeteinkért, döntéseinkért, nem más.

Címkék