A Sorsfordító írisz és az angyalok

Sokan ismerhetik, hiszen a 60-as évektől él városunkban, több évtizedig tanított Érden. Az elmúlt esztendőben az amatőr művészek kiállításainak megnyitóját, szakmai értékelését is vállalta. Az egykori magyar-rajz szakos pedagógus ma is aktív, kutatással tölti a nyugdíjas napjait. Majorné Bániczki Julianna művésztanárral beszélgettünk.

- Milyen álmokkal vágott neki a nagybetűs ÉLET-nek?

- Szinte mindenből jelesre érettségiztem, kivéve a matematikát, ami kettes lett, így ezzel az átlaggal nem jutottam be a képzőművészeti egyetemre, pedig ez volt minden vágyam. Közben kiderítettem, hogy az, amit én szeretnék, magyar-rajz tanári szakot kizárólag Pécsett indítottak. Ráadásul – milyen varázsa van a vizuális dolgoknak! – egy fényképet is láttam a pécsi tanárképző botanikus kertjéről. A tavirózsás tavacska egészen elvarázsolt! Nem csak a kollégium kertje, a tanáraim is csodálatosok voltak és az is szerencsés volt számomra, hogy más szakos hallgatókkal lakhattunk együtt, ezáltal tágult az érdeklődésünk és a tudásunk, hisz részt vehettünk jeles kutatók, neves történészek, biológusok előadásain is. Szerettem rajzolni, de miután megtekintettem egy, közel harminc-ezer lepkét bemutató kiállítást, igencsak meghasonlottam önmagammal! Tetszettek a növényeken alig látható, hajszálvékony erek, különleges alakzatok és nagyon élveztem mindezt a rajzlapomon bemutatni. Leginkább a természet, a növények látványa ragadott magával, rengeteg időt töltöttem a botanikus kertben, s úgy hittem, gyönyörűen tudok szép vonalakat, növényeket rajzolni. De miután végigjártam a lepkekiállítást – ahová még nagyítót is vittem magammal – rádöbbentem, hogy az én rajzaim össze sem hasonlíthatóak egy lepkeszárny különleges, csodálatos erezetével, színeivel, formáival! Még a legszebb, legfinomabb rajz sem léphet a nyomukba! Olyannyira elvarázsolt a látványuk, hogy alig tudtam felfogni, feldolgozni! Szerencsére, épp akkoriban ismerkedtem meg a férjemmel, aki azzal vigasztalt, hogy a Teremtő valóban sokkal jobban dolgozik az embernél, de ez ne akadályozzon abban, hogy továbbra is tanulmányozzam, megfigyeljem és megörökítsem a természet csodáit. Ám tartsam mindig tiszteletben, hogy a teremtést lehet csodálni, de sose kíséreljük meg utolérni! Így hosszú éveken keresztül ez a téma egyfajta rejtőzködés is volt számomra.

- Mi volt a helyzet az irodalommal?

- Abban a csoportban töretlenebb volt a beilleszkedésem, mert úgy éreztem, abban a világban jobban elfogadták az egyéniségemet, noha olykor még előfordult, hogy afféle „vérszegény kispolgárnak” éreztem magam. A művészeti csoporttársaim szerettek, gyakran ki is álltak mellettem, magyarból meg inkább a tanáraimmal sikerült egy hullámhosszra kerülni. Az egyetlen – amit ma el sem tudnak rólam képzelni azok, akik ismernek –, hogy nem tudtam beszélni!

-Valóban nehéz elhinni, hiszen úgy mesél, hogy órákig elhallgatnám! Mi volt a gond?

- Nem volt jó a kiejtésem és roppant gyenge volt a hangom. Amikor a nyelvi laborban felvettem, majd visszahallgattam a saját felolvasásom, magam is megdöbbentem, hogy csak halk döngicsélés hallatszott, mintha lenyeltem volna a mássalhangzókat! Ez olyannyira elkeserített, hogy gyakran nagyon nehezen nyilatkoztam meg. Már harmadéves voltam, amikor a szobatársaim azzal riogattak, ha nem változtatok ezen, elvágnak az államvizsgán és nem taníthatok. Negyedikben a tanítás már beszámított a diplomajegybe. Harmadikban azonban még lehetett gyakorlást kérni. A gyakorlatvezető tanárom viszont egyből a nyolcadikosokhoz vitt! El lehet képzelni, miként festettem az apró termetemmel és meglehetős riadt képemmel az olyan kamaszfiúk között, akik már jól megmustrálták a kezdő tanár „néniket”! Ijedtemben csak vizsla szemeket láttam, miközben a becsületesség, a helytállás volt az órám témája. A csoporttársaim arra készítettek fel, hogy a gyakorló iskola diákjai nem egyszer gonoszkodnak a vizsgázó tanárokkal: nyelvet öltögetnek, szamárfület mutatnak, helytelenek az órán. Érdekes, hogy hozzám már a folyosón odajött egy fiú, hogy felajánlja a segítségét, egy lány pedig kedvesen megveregette a vállam és azt súgta a fülembe: Nem kell félni, tanár néni, mi most jók leszünk! Noha alaposan felkészültem, mégis üresen maradt még 15 percem az óra vége előtt, ami nyilván nem válik dicséretére egy tanárnak! Le is játszódott bennem, hogy na, itt van vége a pályámnak! Ám ekkor hirtelen jelentkezett egy fiú, aki beismerte, hogy neki is része volt a fizikaszertár üvegvitrinjének betörésében, így e súlyos probléma boncolgatásával megmentette az órámat. Annyira megrendítő volt a váratlan vallomása és az, hogy engem ez húzott ki a kátyúból, hogy amikor először elmeséltem egy kolléganőmnek, azt mondta: angyal lehetett ez a fiú! Van benne valami, gondoltam és ettől fogva elkezdtem figyelni és számításba venni életem angyalait.

- És tényleg voltak még sorsfordító „angyalai”?

- Igen! Például az az idős hölgy, akit csak egyetlenegyszer láttam gyermekkoromban. Olyan rövid időre és annyira valószerűtlenül lépett az életembe, hogy csak később tudatosult bennem sorsfordító angyali mivolta! Kövesden, a Tolna megyei kis faluban születtem, a Zsámbék utcai kastély és a mindenkori plébános lakhelye közelében. Mellettünk élt még dr. Vass Endre, egy számomra roppant kedves, kedélyes bácsi, akiről csak nemrégen tudtam meg, hogy Vass Albert édesapja volt! Abszolút véletlenül került a szülőfalumba, talán egyszer érdemes lesz felkutatni a történetét! Édesapám borbély mester volt, mindenkit ő borotvált a faluban, de még a bárónénak a haját is ő nyírta, igazgatta. Ebben a kellemes légkörű környezetben nevelkedtem, mígnem egyszer bekopogott hozzánk egy nagyon idős hölgy, aki a plébános rokonaként érkezett látogatóba, de nem találta őt otthon, mert lakodalom volt a faluban, s ilyenkor a helyi papot is meghívták a mulatságra. Érdekes, hogy az idős asszony miért épp hozzánk jött be érdeklődni, holott a kastély lakóit is ismerhette. A lényeg, hogy amíg édesapám elindult, hogy az érkezéséről értesítse a plébánost, addig az idős hölgy velünk, gyerekekkel foglalkozott. Kezébe vette a kis füzetemet, amibe néha firkálgattam és a keze nyomán pillanatok alatt körvonalazódott egy angyalka. Mezítláb állt egy felhőn, majd mellé rajzolt egy Mikulást is, hiszen december eleje volt, mögé még egy pici angyalkát. Számomra hihetetlen csoda volt, mert a hölgyet – miután apám átkísérte a paplakba, soha többé nem láttuk, de légies alakját és ezt az emléket máig őrzöm a lelkemben, mert ettől a pillanattól kezdődött az én művészeti pályafutásom, elkezdtem ugyanis rajzolni. Sokáig vigyázgattam még az angyalkát, de idővel mégis elkeveredett valahol.

- A férje is váratlanul lépett az életébe és máig itt van ön mellett, de miért is volt ő angyal?

- A félszegségem miatt édesanyám gyakran azzal dorgált, hogy „a tekintetettemmel kergetem el az embereket magamtól!” Ha bálba mentem, én mindig „petrezselymet árultam”, azaz legtöbbször közelíteni sem mertek hozzám a fiúk. Végül az egész család elkönyvelte, hogy vénlány maradok, de nem így lett, mert a férjem személyében, ismét megérkezett hozzám egy „angyal”. Őt a műcsarnok művészeti vásárán ismertem meg. Akkor épp segédmunkásként a művész barátai mecénása volt. Egy beszólása miatt kirúgták az egyetemről, majd egy könyvterjesztőnél talált munkát, ahol hallatlan tudást sikerült szereznie. Az én szememben ő volt a szabad lélek, aki fiúként annyit csavaroghatott amennyit akart, én meg épp ezért utáltam lánynak lenni, mert ezt nem engedhettem meg magamnak! Szóval, szabadon szárnyalt a szelleme, bármelyik könyvbe belenézhetett, de nemcsak roppant tájékozott volt, hanem szenvedélyes üveggyűjtő is, aki óriási könyvtárral, rengeteg lemezzel és közel kétszáz pohárral érkezett a házasságunkba. Kezdetben azonban inkább csak lelki társak, szinte testvérek voltunk bimbózó barátságunkban. Egyszer aztán megkérdeztem tőle: mi lesz ebből a kapcsolatból, hiszen te annyira szabad vagy, míg én tele vagyok kötöttségekkel? – Szüleim rettenetesen szigorúak voltak és jó kislányként mindig betartottam a rám szabott szabályokat. Épp ezért nem írtam soha sem verset, sem naplót, nehogy elolvassák! Nekem csak a gondolatom lehetett szabad. – A kérdésemre adott rövid válasz: Mi lenne? Húsvétra gyűrű! Hittem is meg nem is, de így lett. Szabályos lánykérés, „szülőszelídítés”, esküvő – ahogy kell! Négy gyermeket neveltünk fel…

- Szülei ekkor már Érden laktak, így önök is itt építkeztek, de a telek vásárlás is a szerencsének, mondhatni: „angyali segítségnek” volt köszönhető. Hogyan is történt?

- A férjem mindig errefelé, az akkor még üres területen keresztül kerékpározott a munkahelyére, a város végén működő állami gazdaságba. Meglehetősen rossz az arcmemóriája, édesanyámnak nem egyszer szóvá tették az ismerősök, hogy „a pesti vője igencsak fennhordja ám az orrát, mert még köszönni sem szokott!” De hát, azt sem tudom kicsoda! – védekezett a férjem. A legjobb, ha mindenkinek köszönsz, abból csak nem lehet baj! – tanácsoltam. Így történt, hogy időnként szóba elegyedett ismeretlen, idős emberekkel. Akkoriban lehetetlennek tűnt számunkra, hogy saját házunk legyen. Mígnem a férjemet egyszer megszólította egy néni: „Csak nincs valami baj, fiatalember, hogy mostanában nem hallom fütyürészni, amikor erre jár? Baj nincs –  mondta a férjem – csupán gondterhelt, mert szeretné végre kihozni a családját az albérletből. Ó, ezen ne aggódjon, tudok én olcsó eladó telket – vágta rá a néni. Talán ő is angyal lehetett, mert a számunkra megfizethetetlen telekárakkal szemben, ezt a területet, ahol a házunk felépült, még szántóként vásárolhattuk meg, hisz nem volt közművesített. Némi pedagógus kölcsönnel meg rengeteg munkával, a házunk is hamar felépült.

- Érden kezdte a pedagógusi pályafutását?

- Nem, az első munkahelyem Tárnokon volt. Szerettem volna Érdre kerülni, de a tárnoki iskola igazgatója ragaszkodott egy rajzszakos pedagógushoz, így az oktatási hivatal oda küldött. Eredetileg középiskolai tanár szerettem volna lenni, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a művészpálya megélhetési szempontból nem nekem való, és akkor épp adódott arra lehetőség, hogy a tárnoki munka mellett, félállásban rajzot tanítsak a Vörösmarty Gimnáziumban. A tárnoki állásnak köszönhetően – később a férjem is odakerült technika tanárnak – jutottunk hozzá ahhoz a pedagógus kölcsönhöz, amiből felépíthettük a házunkat. Ráadásul ott dőlt el végleg számomra, hogy maradok a pályán. A tanári szoba mellett volt a tantermem. Amikor először beléptem, a kamaszok a padokon ülve, hanyagul vigyorogtak rám. A szülők meg a fal mellett állva biztattak: Tanár néni, jól meg kellene őket verni! Nos, az erőviszonyokat felmérve, egyértelmű volt számomra, hogy ki húzná a rövidebbet, ha erre sor kerülne, de egyébként is közöltem velük, hogy verekedés márpedig itt nem lesz, hanem első feladatként kidekoráljuk a tantermet. Elmondtam nekik azt is, hogy amennyiben betartják a szabályaimat, képesek lesznek csendben dolgozni és mindig rendben tartják a rajzfüzetüket, minden órán mesélni fogok nekik. Tulajdonképpen így tanultam meg hangosan és helyesen beszélni! A diákok minden egyes órán bevasalták rajtam a mesét, de úgy, hogy a felolvasás nem működött, kizárólag az elmondott mese alatt voltak hajlandóak csendben maradni.

- Egy hosszú kihagyást követően, Tárnokon rendezte meg egyéni kiállítását tavaly nyáron. Nosztalgiából?

- Vehetjük így is, hiszen – ahhoz képest, mennyire durcás voltam, hogy nem érdi iskolába kerültem – nagyon megszerettem a tárnoki tanítványaimat. Jólesett annyi év után egy kiállítással visszatérni. Igaz, egyébként sem számolhatok be sok tárlatról. Pár éve az érdi Napház Galériában volt az első önálló kiállításom és magam is megdöbbentem, hogy csaknem százan eljöttek a megnyitóra. Utána bemutatkoztam még a szülőfalumban, Kövesden, majd Sárbogárdon és Sárszentmiklóson is. A tárnoki az ötödik volt az életemben, ami meglehetősen kevésnek tűnik azokhoz képest, akik már az ötvenediknél tartanak.

- Miért nem volt több?

- Pécsett, a tanulmányaim során négy művésztanárom volt, de csak egyikük fogadta el a stílusomat, ráadásul akkoriban a szocreál volt a menő, a követendő. A képzőművészeti anyagokhoz sem volt könnyű hozzájutni. Cipős dobozokat gyűjtöttünk, lekezeltünk falfestékkel, hogy olajjal festhessünk rá. Ráadásul hárman-négyen osztoztunk az olajfesték-, meg az ecsetkészleten, mert drága volt. Örültünk, ha a kötelező feladatokat sikerült így megoldani. Szóval, nem lehetett sok kiállításom, mert nem volt hol és nem volt mit bemutatni.

- Ezért fordult inkább a rajz felé?

- Részben, meg talán azért, mert mélységesen el tudtam merülni a botanikus kert csendjében készülő munkáimban. Később meg, miután felépült a házunk, télen csak egy szobát tudtunk befűteni, így nem volt hol és mikor festeni. Ebből adódóan hosszú évekre „elaludt” bennem a késztetés. Ugyanakkor mélyen gyökerezett bennem az elutasítottság érzése is, hogy a stílusom az akkori művészi körökben nem kellett sehol. Művészként kezdtem magam „nemlétezőnek” érezni. Nem, hogy kiállításom nem volt, de odáig jutottam, hogy nem tudtam rajzolni! Nem nagyképűség, de ehhez tényleg kell inspiráció, valamiféle késztetés… Hiába vette a férjem a festék készleteket, papírokat, valahogy belülről nem éreztem indíttatást. Mígnem épp ballagott a tárnoki osztályom, amikor megérkezett a jó hír, hogy jöhetek a Vörösmarty Gimnáziumba tanítani, ugyanis addigra már elvégeztem a plusz két év egyetemet, középiskolai tanár lettem. Talán Dizseri Sándor igazgató is az „angyalom” volt, mert épp várandós voltam, amikor felvett státuszba. „Minden gyermeknek a testvér a legnagyobb ajándék, és minden gyes egyszer úgyis lejár!” – mondta.

-Valóban az angyala lehetett, hiszen arra bátorította, hogy ne hagyja veszni a tehetségét.

-A Vörösmarty napra már engem is meghívtak, s amikor odajött üdvözölni, érdeklődött, hogy a gyes alatt mivel telnek a napjaim. – Sokat olvasok, zenét hallgatok, nyelvtudásomat fejlesztem – mondtam. Na és a rajz? – kérdezett rá. – Á, azt elhagytam, jobb lesz nekem, ha inkább elvégezem a művészettörténeti szakot, mert ami én vagyok, ami a rajzaimban megnyilatkozik, sehol senkinek nem kell! – panaszoltam. Megcsóválta a fejét, majd elmesélte, hogy volt tanárának, László Gyula történésznek, aki remekül tudott rajzolni, az volt a szállóigéje, hogy „Aki rajzolni tud, annak bizony rajzolni kell!” A bátorító szavak december 1-jén hangzottak el, majd pár hónap múlva kinyílt a kertünkben egy gyönyörűséges írisz, csak úgy tündökölt a fényes napsütésben! Különös érzés vett rajtam erőt, visszacsengett a fülemben az igazgató mondata. Levettem az íriszt, rajzlapot kerítettem, fogtam egy kék színest és rajzolni kezdtem. Közben fogadalmat is tettem magamnak: ha addig elkészülök vele, amíg a gyermekek csendben alszanak, folytatni fogom a rajzolást! Így kapta ez az alkotásom a „Sorsfordító írisz” címet, mert itt végre megtört a jég számomra. Amikor visszamentem tanítani, rengeteg örömöm volt abban, hogy magam választhattam meg a témát és az eszközöket is amiről tanítottam, és abban is, hogy nagyon bensőséges viszonyba kerültem a diákjaimmal. Rengeteg hulladékanyagot, bőrt, textilt, papírhulladékot és más egyebet felhasználtunk. Már féltem, hogy rászokom a kukázásra, mert mindenben a rajzórán feldolgozható anyagot véltem felismerni!

-Később csaknem egy évtizeden tanított a Bolyai Iskolában működő esti gimnáziumban, valamint négygyermekes édesanyaként és a pedagógusi munkája mellett Vikár Béla munkásságát is kutatta, könyvet írt egy Érdligeti misszionáriusról és majdnem ledoktorált. De miért csak majdnem?

- Az első jelentkezésem nem sikerült, de a második igen, így végigjártam a négy éves doktori iskolát, de közben nyugdíjba kellett mennem, mert így volt kedvező számomra, s gyakorlatilag a célegyenesben visszaléptem a doktori cím megszerzésétől. Viszont a Vikár Béla kutatás ma is tart. A Goethe-társaság, amelynek egyik megalapítója volt, megújult, s engem is meghívott a tagjai sorába. Emellett Kaposi Józseffel közösen dolgozunk Szerb Antal gyorsírásos naplójának megfejtésén. Munkaigényes feladat, de érdemes vele foglalkozni!

(Érdi Újság)