Kicsi korában gyermekpszichológusnak készült, aztán „csak” zongoratanár lett. Sokáig Érden oktatott, majd zeneiskolát alapított Biatorbágyon. 24 évig tartott zeneterápiás foglalkozásokat a Dizseri Tamás Habilitációs Központban és 13 évvel ezelőtt ugyanitt megalapította Csengettyűs Együttesét. Bolyki Eszterrel az Érd Szociális Munkájáért Díj idei kitüntetettjével beszélgettünk.

-Miként került kapcsolatba a korlátozottsággal élő fiatalokkal?

-Hosszú évtizedekig az érdi zeneiskolában tanítottam, ahol jelentkezett hozzám egy kisfiú, Paróczai Mariann, a Dizseri Tamás Habilitációs Központ intézményvezetőjének fia. Így ismerkedtünk meg Mariannal, aki beszélgetéseink során többször említette, mennyire örülne, ha eljönnék énekelni az ott gondozott gyermekeknek, fiataloknak.

-Szívesen vállalta?

-Őszintén szólva, kezdetben ódzkodtam még a gondolatától is, de természetesen korántsem azért, mert nem fogadom el a fogyatékossággal élőket! Épp ellenkezőleg: inkább túlságosan mélyen érintett mindig, ha sérült gyermekekkel találkoztam. Pedig gyermekpszichológus szerettem volna lenni, ám hamar be kellett látnom, hogy lélekben nem vagyok felkészült erre a hivatásra. Édesanyám tudta ezt, de nem próbált meg lebeszélni, hanem roppant bölcsen ébresztett rá az alkalmatlanságomra. Volt ugyanis az ismeretségi körünkben egy nagymama, aki a súlyosan sérült unokáját gondozta, s édesanyám néha vasárnaponként meghívta őket hozzánk ebédre. Nem mondott semmit, csak úgy intézte, hogy személyesen találkozhassam a halmozott fogyatékossággal élő gyermekkel. Ezen látogatások után szinte mindig beteg lettem, belázasodtam, rosszul éreztem magam, annyira megviselt a vele való találkozás.

-Sok évvel később mégis elfogadta a felkérést…

-Természetesen felnőtt fejjel, az életből már sokat megtapasztalva, egészen másként álltam hozzá a problémához. Időközben pedig nővéremnek is született egy halmozottan sérült csemetéje, tehát már én is erősebb lélekkel viseltem a velük való találkozást, foglalkozást. Ennek dacára sokszor mentem haza sírva, mert megviselt ezeknek a fiataloknak a sorsa. Különösen nehéz volt feldolgozni, ha árván maradt valamelyik gondozottunk. Ilyenkor legszívesebben mindenkit magamhoz vettem volna! Persze, tisztában vagyok vele, hogy nem lehet a világ összes gondját megoldani…

-Könnyű volt bevonni őket a zenei foglalkozásokba?

-Kezdetben csak zongoráztam meg énekeltem nekik, majd együtt énekeltünk. Labdákat is használtunk, melyeket ütemsúlyokra kellett egymásnak adogatni, ezt is nagyon élvezték. Számomra is csodálatos volt megélni, miként képes fejlődni még az a gyermek is, akiről el sem tudtam képzelni, hogy bármit is tudnék vele kezdeni! Sok esetben az énekléssel ütemsúlyra adogatott labda a beszédkészséget is látványosan fejlesztette. Felemelő volt megtapasztalni, hogy az a fiú, aki képtelen volt dadogás nélkül kommunikálni, csaknem tökéletesen elénekli egy dal szövegét. A zene sokkal mélyebbre hatol a lelkünkben, mint a beszéd.

-Hogyan jött létre a Csengettyűs Együttes?

-Kezdetben csak orff ritmushangszerekkel és labdával dolgoztunk. Majd hallottam az Ulwila módszerről, ahol színes kottát és színes húrokat, vagy a metallofonon színes lapokat használtak. Hasonlóan egyszerű módszerrel próbálkoztunk mi is: színes csövecskéket vettünk, amit verővel lehetett ütni úgy, hogy a skála hangjait egyenként szétosztottam, s a dal ritmusa szerint rájuk mutatva szólaltatták meg. Szép hangzása volt, de nem vált be azoknál, akiknek hiányos a finom motorikája. Ha melléütöttek, egyre idegesebbek lettek, nekik inkább dobot, vagy kis cintányért adtam a kezükbe. Aztán egy napon meghallottam a televízióban a baptista egyház csengettyű együttesét, s arra gondoltam, talán megpróbálhatnánk a srácokkal a csengőzést.

-Mi volt a legnehezebb?

-A folyamatos odafigyelés, hiszen ez óriási koncentrációt és állandó szemkontaktust követel tőlem és az együttes tagjaitól egyaránt. A zenei hangzás azon múlik, hogy a megfelelő csengettyű idejében szólaljon meg, ezért, amíg az egyik cseng, nekem máris keresnem kell a szemkontaktust és már a következőre kell mutatnom, hogy ő is idejében tudjon reagálni.

-A később érkezők is könnyen beilleszkedtek az együttesbe?

-A foglalkozásokba mindenkit igyekeztem bevonni. A próbáinkat énekkel kezdtük, ebben mindenki részt tudott venni. A csengőzésbe már csak azok kapcsolódhattak be, akik képesek voltak felvenni velem a szemkontaktust. Persze, van olyan dal, amikor a csengővel is csak egyetlen egyszer kell megszólaltatni egy-egy hangot, ezt rábízhattam arra, aki kevésbé volt ügyes, mert nem okozott neki feszültséget, hogy állandóan figyelnie kell. Ha nagyon jól ment, legközelebb már kétszer is „szerepet kapott” a csengője és így fokozatosan kapcsoltam be őket is a produkcióba. A legfontosabb az volt, hogy a csapat valamennyi résztvevője érezze: rá is szükség van. Előfordult, hogy valamelyikük azzal piszkálta a társát, hogy neki csak egyetlenegy hang jutott. „Ez igaz, – mondtam -, de bizony arra az egyre is nagy szükség van!” Meg kellett tanulniuk elfogadni, értékelni és tisztelni egymást.

-Több empátiát igényeltek, mint a zeneiskola növendékei?

-Az életben számos olyan helyzet adódhat, amikor az egészséges felnőtt is alig képes uralkodni magán, tőlük meg aztán végképp nem várható el, hogy mindig mindenben toleránsak és elfogadóak legyenek! Azt azonban sikerült megértetnem velük, hogy együtt zenélni csakis úgy lehet, ha elfogadják, hogy a társukra épp akkora szükség van, mint rájuk és ez kölcsönös. Olyan jó volt látni, ahogy lassanként megtanultak egymásra is figyelni, sőt már nem piszkálták, aki hibázott, hanem biztatták és segítették. Arról nem is szólva, hogy hihetetlenül sokat számított nekik a színpad és az őket megtapsoló közönség! Hiszen őket a buszon, a boltban vagy az utcán, jobb esetben „csak” lenézték, rosszabb esetben meg bántó megjegyzésekkel illették. Meggyőződésem, hogy a fellépések a szüleiknek is sokat jelentenek. Amikor azt látják, hogy az egyébként mellőzött, kirekesztett és lenézett csemetéjük ott áll a reflektorfényben, s több száz fős hallgatóság ünnepli, számukra olyan, mint egy terápia. Enyhít a traumán és erőt ad nekik a hétköznapokhoz. Számomra pedig az volt a legnagyobb ajándék, hogy közel kerülhettem hozzájuk, mert tudtam, feladatom van velük. Semmivel sem vagyok jobb szülő attól, hogy nekem egészséges gyermekeim születtek. Erről ugyanis nem mi döntünk. Hívő emberként azonban elfogadom, hogy a Teremtő mindent céllal tesz az életünkben.

-Nem csak ön adott szeretetet, ők is viszonozták. Miért vált meg mégis az együttestől?

-Valóban szerettek, s nekem is nagyon a szívemhez nőttek ezek a gyerekek. Ezért is volt olyan nehéz számomra az elválás. Ők ugyanis úgy érezték, hogy cserben hagyom őket. Roppant nehéz volt elfogadtatni velük, hogy bár szívesen maradnék, de a korom és az egészségi állapotom miatt már nem folytathatom az együttes vezetését. Nehéz szívvel, de mégis kénytelen voltam két évvel ezelőtt átadni a Csengettyűs Együttes vezetését. Ma is rettenetesen hiányzik! Igaz, egy ideig még visszajártam, hogy segítsem az utódomat, aki igen ügyesen teszi a dolgát. Örülők, hogy a srácok is hamar a szívükbe zárták. Kezdetben csak szemlélőként vett részt a foglalkozásokon, majd miután már jól ismerték, lépésről-lépésre vette át az együttes irányítását. Ekkor megnyugodtam, biztos voltam abban, hogy Rozbora Ádám irányításával a legjobb kezekbe került a Csengettyűs Együttes további sorsa.

-A gyermekpszichológiáról lemondott, de miként lett hivatása a muzsika?

-Tulajdonképpen a gyermekpszichológiát is úgy képzeltem, hogy zenével is lehet gyógyítani. Sőt, ma még erősebb a meggyőződésem, hogy ez működik. Bár akkoriban csak egyetlen embert ismertem Magyarországon, akinek zenepedagógiai és pszichológiai diplomája is volt. Engem is tanított, így sok, ezzel kapcsolatos előadását hallgattam meg, így szerettem bele ebbe a módszerbe. Megértettem, hogy a zenével olyan lelki mélységekig lehet eljutni, ami másként elérhetetlen és időről-időre mindenkinek szüksége van ilyen segítségre, nem kell ahhoz betegnek lenni. Bárkivel előfordulhat, hogy olyannyira szorítja, fojtogatja a feszültség, hogy beszélni sem tud róla, de a zene segít ezt feloldani. Mondhatom, hogy a zene és a pszichológia így is végigkísérte az életem, mindkettőt tudtam alkalmazni a zenetanításban. Nekem az volt fontos, hogy mindenki azt kaphassa meg a zene által, amit ő maga képes befogadni és amennyi szükséges számára ahhoz, hogy egészséges legyen a lelke. Ezért lettem zenetanár, vezettem 23 évig egy nagy vegyes kórust, s így mindig láthattam a zene gyógyító erejét a magam és a mások életében is.

-Alapítója, sokáig a vezetője volt a biatorbágyi művészeti iskolának. Ez a feladat miként találta meg?

-Érden tanítottam még, amikor 1992-ben Biatorbágy akkori polgármestere felkért, szervezzem meg helyben a zeneoktatást, hiszen a helyi diákok csak a fővárosba utazva tanulhattak hangszeren játszani. Jómagam is Budapestre hordtam be öt fiúnkat, hogy zenét tanulhassanak. Ismertem a problémát, ezért vállaltam el a helyi zeneiskola alapítását és vezetését, majd négy év után művészeti iskolává fejlesztését, a képzőművészeti- báb-, néptánc oktatást is bevezettük. Számomra fontos volt, hogy a pedagógusok befogadóak legyenek, ne csak a tehetséges diákokra fordítsanak kiemelt figyelmet, hanem azokra is, akik kevésbé tehetségesek, de nagyon szeretnének zenét tanulni, muzsikálni. Igaz, velük többet kell foglalkozni, de megéri, mert a szülő, a tanár és az igazgató számára is aligha létezik nagyobb ajándék, mint amikor a gyerekek fülig érő szájjal, boldogan mennek haza a zeneiskolából, mert korántsem teher, hanem igazi felüdülés számukra a zenetanulás.

-Ötgyermekes édesanyaként állta meg a helyét zenepedagógusként, iskolaigazgatóként, egy felnőtt kórus és a Csengettyűs Együttes vezetőjeként. Miből merített mindehhez erőt?

- Mi adott erőt? Elsősorban a hit, az isteni gondviselés. Azután a zene. A saját bőrömön is megtapasztaltam, hogy a zene mindig gyógyít. Öt fiúgyermekem született, egyiküket 21 éves korában autóbalesetben elveszítettem. A szörnyű veszteséget fel kellett dolgozni. A szüleim, testvéreim Miskolcon laktak, így közvetlen segítséget nem várhattam tőlük, bár, ha a helyzet úgy hozta, bármikor számíthattam rájuk. Nem állítom, hogy könnyű időszak volt, amíg a fiúk kicsik voltak, de mindig megbirkóztunk a gondokkal. Az iskolában és otthon is mindig voltak örömök, amitől feltöltődhettem. A gyerekek felnőttek és mindegyikük zenész lett, Bolyki Brothers Acapella Együttes néven már a fél világot bejárták, és számos nemzetközi versenyt megnyertek.

-Elvárta tőlük, hogy a zene legyen a hivatásuk?

-Nem. Csupán egyetlen kikötésem volt, hogy mindegyiküknek kötelező legalább két évig zenét tanulni, hogy megtudják, megérezzék, mit nyújthat a zene. Ha lejár a két esztendő, bármikor abbahagyhatják, meg sem fogom kérdezni, miért nem szeretnék folytatni! Aztán valamiért egyikük sem akarta abbahagyni! Elismerem, néha, amikor délutánonként mind az öten egyszerre gyakoroltak, már megbántam, hogy ilyet kértem tőlük! Az egyik trombitált, a másik klarinétozott, szaxofonozott, ketten hegedültek, egy a zongora billentyűit püfölte, szóval ez az időszak meglehetősen nehéz volt. Mondogattam is: de jó dolgom lenne, ha inkább rajzolni tanultak volna, az csendesebben ment volna. Persze, ma már jókat derülünk ezen, és őszintén örülök, hogy a fiaim egészséges lelkű emberek és sikeres zenészek lettek.

(Érdi Újság)