Paul Auster első regényét, a New York trilógia első részét képző Üvegvárost tizenhét kiadó utasította vissza annak idején. Azt ajánlották neki, írja át a végét, mert érthetetlen. Ő azonban kitartott az Üvegváros eredeti (nyitott) lezárása mellett, és az idő, valamint a kritikai és az olvasói fogadtatás őt igazolta. A trilógiából hatalmas közönségsiker lett, a posztmodern irodalomelmélet és kritika pedig azóta sem bír betelni az elemzésével.

A New York trilógia regényei látszólag detektívregények, csakhogy azok meglehetősen lényeges elemei nélkül: nincs bennük se bűntény, se bűnös, és többségükben nincs a szó szoros értelmében vett nyomozó sem. A New York trilógiában maga az írás válik a nyomozás tárgyává, az áldozat az írás áldozata, a bűntény az írás terébe való belépés, a „szerző halála”, a tettes pedig maga az írás. Mégis hogyan tudja egy ilyen posztmodern, vagy úgyis nevezhetnénk: anti-detektívregény beszippantani az olvasót? Erre a kérdésre a regény születése előtt jóval Borges találta meg a választ, amikor egy esszéjében arról elmélkedett, hogy miért lehet akkora hatással az olvasóra az, ha Hamlet a Hamlet(hez hasonló) színdarabot néz, vagy ha Don Quijote a Don Quijotét olvassa. Szerinte ilyenkor kétely születik bennünk: mi van ha a mi létünk is puszta fikció és valaki ír vagy olvas éppen bennünket. Nos, a New York trilógiában éppen ez történik.

Az Üvegvárosban Paul Auster magánnyomozót keresik, később kiderül, Auster nem magánnyomozó, hanem író, aki éppen a Don Qujiote szerzőségéről ír egy esszét. Ugyanakkor a regényt magát, ahogy arra többször is utalás történik, nem Auster írja. Legalábbis a fikcióban.

Az Üvegvárosban D.Q. (aki lehetne Don Quijote is, de itt Daniel Quinn), egy detektívregény-szerző nyomoz bizonyos Peter Stillman után, ami semmi másból nem áll, minthogy megfigyeli minden lépését. Stillman viszont nem csinál semmi különöset, csak jár-kel New York utcáin, és összeszed mindenféle limlomot, hogy új jelölőt találjon számukra, mert a nyelv, a szavak már nem adekvátak a jelöltek leírására. New York utcáin és a regény lapjain pedig mindenhol az amerikai irodalom alakjai (Whitman, Thoreau, Melville, de legfőképp persze az amerikai krimi atyja, Poe) és intertextusai, azaz szövegbe ékelt szövegei kísértenek. A középső kisregényben, a Kísértetekben Blue figyeli meg White felkérésére Blacket, aki tulajdonképpen maga Black. Black pedig semmi mást nem csinál, csak olvas és ír, Blue pedig egy idő után azon kezd el őrlődni, hogyan tudna kilépni ebből a regényből, vagy ha tetszik, a bezárt szobából, ami az utolsó regény címe is lesz, és az író-olvasó-„nyomozó” terévé válik a New York trilógia minden egyes regényében. A bezárt szoba név nélküli narrátora egy helyen bevallja, miért írta meg mindhárom könyvet. De hogy miért, azt már Ön nyomozza ki, kedves Olvasó.

Ha szereti – a tengerentúlon maradva – Pynchon stílusát vagy Európába térve Calvino játékosságát, vagy a hazai irodalomban Esterházy vagy Nádas intertextualitását, a New York trilógiában sem fog csalódni.

(Érdi Újság)