November 11-e a lengyel függetlenség napja
November 11-én ünneplik a lengyel függetlenség napját. Az Érdi Lengyel-Magyar Kulturális Egyesület a korábbi évekhez hasonlóan, az idén is szakmai programmal emlékezett meg a lengyelek egyik legnagyobb nemzeti ünnepéről. A Csuka Zoltán Városi Könyvtárban dr. Lagzi Gábor a veszprémi Pannon Egyetem adjunktusa tartott kötetlen történelemórát a 20. századi eseményekről.
A lengyel-magyar barátságot ápoló kulturális egyesület rendezvényén Bazsóné Megyes Klára elnök köszöntötte a szervezet tagjait és az est érdeklődő vendégeit, majd átadta a szót dr. Lagzi Gábor egyetemi professzornak, aki a két ország 20. századi történelmét egy órába sűrítve, megkísérelt rámutatni a hasonlóságokra és a különbségekre, hangsúlyozva, hogy leginkább a szovjet érdekszférába kerülve haladt párhuzamosan a két állam sorsa, de a többi fontos történelmi eseményeket illetően már jóval több a különbség, mint a hasonlóság.
A monarchia ideje alatt, például Magyarország erős állami keretek között fejlődhetett, majd az I. világháborút követően a lengyelek a nyertes oldalon találják magukat és az államvezetői az ország kiépítésén, a lengyel határok kijelölésén fáradoznak, így 123 év után, 1918-ban sikerült újra egyesíteni Lengyelországot. November 11-e tehát egyik legnagyobb nemzeti ünnepük, amit a függetlenség napjaként tisztelnek.
Magyarország ezzel szemben 1920-ban, a trianoni diktátummal elveszíti területeinek és lakosságának javát, így a két államot egészen más geopolitikai helyzetben éri a II. világháború. Lengyelország mozgástere be volt határolva, míg Magyarország a revízióban reménykedve, Németországhoz kötötte a sorsát. 1939-ben, amikor Hitler megszállta Lengyelországot, és Varsóban harcok folytak, Magyarország ekkor még a béke szigete volt, és a németeknek köszönhetően, épült és gyarapodott. Érdemes kiemelni – hangsúlyozta Lagzi Gábor –, hogy ennek ellenére, a magyar kormány nem engedett a német nyomásnak, és befogadta a megszállás elől menekülő lengyeleket. Teleki Pál miniszterelnök a „barát ellenségét barátként” kezelve, nem akart részt venni a lengyelek elleni akcióban, sőt befogadta és ellátást biztosított a lengyel menekülteknek.
A II. világháború után azonban mindkét ország a szovjet nagyhatalom érdekszférájába került, és ekkor valóban párhuzamosan haladt a két ország történelme, hiszen mindkét ország az agráriumra építette a gazdaságát. Utoljára 1956-ban tudtak egymásra hatni, sőt a 60-as években, Lengyelországban jobban őrizték a forradalom és szabadságharc emlékeit, mint itthon.
Gomulka 1970-ig irányította Lengyelországot, Kádár jóval hosszabb ideig, de a lengyel társadalom „lázadékonyabbnak” bizonyult, mint a magyar, noha a kommunisták mindkét államban megpróbálták – hitelből finanszírozott – „jóléti intézkedésekkel” erősíteni a hatalmukat – fejtette ki a történész, aki szerint a két állam közötti különbség abban is megmutatkozott, hogy Lengyelországban töretlen maradt a homogén katolikus egyház ereje, és mintegy „védőernyőt” biztosított a társadalomnak. Magyarországon viszont akár egymás ellen is ki lehetett játszani a kisebb és sokféle vallási felekezeteket.
Másik fontos különbség, hogy a lengyeléknél nem volt kollektivizálás, a föld megmaradt magántulajdonban, és formailag tulajdonképpen „többpártrendszer” is létezett, tehát rosszul működött a kommunizmus! Így fordulhatott elő, hogy komoly ellenzéki mozgalom alakult ki, és a szakszervezetből párttá alakult Szolidaritás 1981-ben komoly veszélyt jelenthetett volna a rendszerre, de Jaruzelski saját erővel verte le az ellenállást, nem kellett a szovjeteket segítségül hívnia.
Érdi Újság
Bálint Edit
+++képalá+++
Bazsóné Megyes Klára az egyesület elnöke köszönti a rendezvény résztvevőit, valamint Dr. Lagzi Gábor adjunktust.