A napokban olvashattunk arról, hogyan jutott otthonhoz egy tízgyermekes érdi család, és ebben nem kevés szerepe volt Tarnóczi Istvánné Máriának. A Családsegítő Szolgálat vezetője volt, majd a polgármester szociális tanácsadójaként ment nyugdíjba, de rászorulókat támogató egyházi alapítványok égisze alatt tovább folytatta a szociális munkát. Vele beszélgettünk a segítés lehetőségeiről és módjairól.

- A legtöbb ember, amikor nyugdíjba megy, leginkább olyasmivel szeretné folytatni az életét, amire addig nem volt lehetősége a munka mellett. Ön meg ott folytatta, ahol abbahagyta. Miért?

- Igen, folytatom a hivatásomat, ám úgy érzem, másként. Amíg az ember az államigazgatásban dolgozik, a mozgástere is csak addig terjed, amennyit az államigazgatás lehetővé tesz: semmi olyan tevékenység nem fér bele, amit nem szabályoztak és nem a hivatali lehetőségeken belül áll. Pedig bennem már akkor is ott volt a vágy, hogy lelki kapcsolatba is kerüljek azokkal az emberekkel, akikkel a szociális munka során találkoztam. Közszolgaként csupán a jóindulat volt az egyetlen plusz, amivel előhozakodhattam, ennél többet nem is lehet egy hivatalban tenni. Ám amikor nyugdíjas lettem, felszabadultam, és már beszélhettem arról, ami 25 évvel ezelőtt az én életemet is megváltoztatta: a megtérésről. Végre azzal a krisztusi szeretettel közelíthettem hozzájuk, amit magam is megéltem.

Úgy vélem, hogy a megtérés olyan minőségi változást hozhat az ember életébe, hogy bár esetenként a mindennapi nehézségek, problémák megmaradnak, netán még a nélkülözés sem szűnik meg, de valahogyan minden jobban elviselhető. Örültem, hogy immár szabadon, saját elhatározásomból, munkahelyi kötöttségektől és elvárásoktól mentesen dolgozhatom.

- Az elszántság, bátorság és a tapasztalat mellett rengeteg együttérzés is kellett ahhoz, hogy immár nem kötelezettségből, hanem önkéntesként keresse fel rendszeresen Ófalu romatelepét. Ehhez csupán a hit adott önnek erőt?

- Azt hiszem, ez egy adottság: nagyon szeretem a szegényeket! Mert egyedül a nincstelen ember az, aki megérinthető bennem lévő lelkülettel. A jól kisámfázott, komfortos életek ritkán érinthetők az én meggyőződésemmel, habitusommal, a krisztusi szeretettel. Talán ez motivált leginkább, ez vitt engem erre az útra.

- Kézenfekvő volt, hogy azokat a családokat keresse fel, akikkel korábban a családsegítő munkatársa majd vezetőjeként kapcsolatba került?

- Meghatározta ezt az utat az az időszak is, amit már nem a Családsegítő Szolgálatban, hanem az önkormányzat munkatársaként töltöttem el. Évekig összekötő szerepem volt az önkormányzat és az egyházak között, így ebben a minőségben hangsúlyosan került hozzám a roma kisebbség ügye. 2009-ben meghívtam Székely János püspököt Érdre, hogy szolgáljon azoknak a cigányoknak, akikkel én már húsz éves kapcsolatban voltam, és azt hiszem, akkor döbbentem rá magam is, hogy nekik óriási szükségük van a folyamatos lelki gondozásra. Székely püspök támogatta a szándékomat, és örültek a romák is, mert óriási jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy hozzájuk személyesen is eljött az a főpap, akit a cigányság pasztorálásával bíztak meg. Elkezdtük látogatni a roma családokat, a püspök úr is gyakran elkísért, nem törődve a sárral, pedig néha, egy kiadós eső után bokáig jártunk benne, mégis mentünk, rendületlenül. Talán ide tartozik, hogy a jezsuitáknál is részese vagyok egy cigány műhelynek, ahol kezdtek körbevenni azok a cigány értelmiségiek, akik az országban minden olyan kezdeményezést támogatnak, amely a romák sorsának megváltoztatására irányul, és felajánlották a segítségüket. A Szeretet földje Alapítvány elnöke, Sipos Gyula is gyakran jött velem Ófaluba.

- Miből áll egy családlátogatás? Mit tudtak nyújtani a romáknak?

- Elindítottuk az Alfa kurzusokat: ezek olyan evangelizációs programok, amelyek során Isten kegyelmét, szeretetét hirdetik. Egyszerű, érthető lépések, amelyek az evangélium megértéséhez, elfogadásához vezetnek. Négy roma nagycsaládnak jelentett óriási örömöt, hogy ennek a kurzusnak házigazdái lehettek, és ők vágytak is arra, hogy létrehozzanak egy keresztény roma közösséget. Öt éven keresztül heti rendszerességgel összejártunk. Persze, a szükségeiket sem hagytuk megoldatlanul. Hol egy mosógép, tűzhely vagy fontos bútordarab, máskor, ha nagyon megszorultak, kisebb-nagyobb anyagi segítség is jutott a családoknak, amelyeket alapítványi kapcsolatokkal sikerült megszerezni. Nagyra értékeltem a cigány értelmiségiek támogatását, mindig szívesen jöttek és segítettek, és egyre fontosabbak lettek számukra ezek az emberek. Időközben rájöttem, hogy nagy fába vágtam a fejszém, mert a lehető legnehezebb terepet választottam – egy roppant kemény, makacs roma közösségbe csöppentem itt Ófaluban, hiszen itt mindenki csak a megoldhatatlan problémák özönét látta. Ebben a homogén cigány közösségben ugyanis nemcsak a nélkülözés, hanem az örökös, egymás közti viszályok is ellehetetlenítik a mindennapokat. Mégis nagy tisztelettel fogadták Boros atyát, aki beült hozzájuk, és együtt imádkozott velük, még a családi ügyeiket is megbeszélhették vele. Amíg rendszeresen kijártunk, rengeteg kegyelmi ajándékot megtapasztaltunk. Szemünk láttára történtek gyógyulások, sokuknak rendbe jött az élete, szelídebbekké váltak. Aztán lassanként elült az egész, amikor Boros plébános beteg lett.

- Mi köti Önt ennyire a romákhoz?

- Több mint negyven éve élek Érden, Ercsiben nőttem fel, romák között, hiszen ott rengeteg roma él. A közvetlen szomszédaink is cigányok voltak. Igaz, egy agresszív, iszákos család, részükről sokszor érte inzultus a szüleimet. Osztálytársaim között is rengeteg cigány volt, de bármi történt is gyermekkoromban, semmiféle negatív nyomot nem hagyott bennem! Aztán, amikor ide kerültem Érdre a családsegítőbe, azt éreztem, hogy a cigányoknak szükségük van rám, mert én értem őket. Ez az úgynevezett „inkulturáció”: én megértem, mit érzel, és hogyan gondolkodsz, és ezt megfogalmazom mások felé, hogy neked segíthessek. Ők is megérezték ezt, mert a családsegítőben nagyon jó viszony alakult ki közöttünk. Rengeteg családot felkerestem, megismertem. Előfordult, hogy egyszer-kétszer becsaptak, de engem ez sem zavart. Sőt, mostanában is megtörténik ez, de ez nem tud eltántorítani. Arra gondolok, hogy aki megteszi, annyira tudatlan és elesett, hogy neki ezt is szabad. Aztán, hogy én mit kezdek ezzel, az már az én dolgom. Lehet belőle okulni, hogy egy bizonyos távolságon túl ne menjen az ember.

- Talán épp ez a legnehezebb: ráérezni, hol van az a pont, ahol meg kell állni, mert azon túl már veszedelmes lehet a közelség?

- Engem mindig az vezérelt, hogy felébresszem a méltóságukat, felrázzam őket, és valahogy ráirányítsam a figyelmüket: figyelj, te is érsz valamit! Ne hidd el, hogy szerencsétlen senki vagy! Az a gond, hogy nekik fontos, hogy a vesztes helyzetüket emeljék ki, és ebből kovácsoljanak valamiféle „előnyt”, hiszen így követelhetnek a világtól, mert ők „vesztesek”! Próbáltam elfogadtatni velük, hogy rajtuk is sok múlik, nekik maguknak kell előteremteni mindazt, amire szükségük van. Akkor nem fognak mások jóindulatától függeni, és ez nélkülözhetetlen az emberi méltóság megszerzéséhez.

Lényegében ez volt az evangelizáció célja: hogy az Istennel való kapcsolatban felfedezzék a saját emberi értékeiket. Néha megértették, lelkesedtek, aztán visszazuhantak. Egy évvel ezelőtt azt mondtam nekik: most befejeztük! Ha majd ti megteremtitek a környezetetekben azokat a feltételeket, hogy ti is képesek lesztek türelmesek lenni egymáshoz, és lesz majd egy hely, ahol összejöhetünk, szóljatok, jövök és folytatjuk!

Közben a Kádas családot sikerült „kimenteni” ebből a környezetből, és miután tiszta szándékú az anya, a gyerekek szelídek, érdeklődőek, szeretnék nekik továbbra is segíteni, hogy ezek a gyerekek ne egy kilátástalan jövő elé nézzenek. Sikernek tartom, hogy rájuk irányíthattam a velem kapcsolatban álló civil szervezetek figyelmét. Az én szerepen csupán spirituális: a lelki életük „gondozása”, nyomon követése. Segítség ahhoz, hogy az önálló életre irányítsam őket, ami által visszaszerzik emberi méltóságukat.  Ám nem vagyok „szociális intézmény”, nem tudom az anyagi hiányaikat, szükségeiket betölteni.

Ha van egy ilyen speciális eset, ahol tíz gyermek élete, jövője a tét, úgy vélem, az a társadalom számára is fontos lehet. Akiknek tudomására jut egy ilyen eset, és az eszközei is megvannak hozzá, segíthet napi gondjaik megoldásában. Persze, ehhez a családnak is oda kell tennie a saját részét, és akarni is kell a minőségi változást.

- Említette a Szeretet földje Alapítványt. Hogyan került velük kapcsolatba?

- Több éve kapcsolatban állok és dolgozom együtt a törökbálinti alapítvánnyal, örülök, hogy a Kádas család lakhatási problémáját fölvállalta, mert a támogatás nagyon kellett. Ezen kívül szeretetszolgálatot is végeznek, ebbe magam is bekapcsolódtam. A törökbálinti kórházban én is heti rendszerességgel látogatok betegeket, haldokló embereket. Ezen kívül kapcsolatban állok a Boldog Ceferino Alapítvánnyal is. Ceferino a cigányok védőszentje; az alapítvány vezetője Székely János püspök, neki köszönhető, hogy Érden, harmadikként az országban, sikerült létrehoznunk egy heti rendszerességgel működő, úgynevezett Alkotóházat, ahol a roma gyermekek képességeit fejlesztjük. A Bolyai iskola igazgatójának engedélyével, péntekenként az alsósok épületében délután fél 4-től fél ötig használhatunk egy osztálytermet azon foglalkozások megtartására, melyekre kamasz cigány gyerekeket várunk: rajz-, tánc- és énekórákra, kreatív játék- és kézműves foglalkozásokra, amelyeket önkéntes civilek tartanak nekik. Az integrációjuk sokkal nehezebben megy. Pedig ennyi év után, bizton állítom, remekül lehet velük együtt dolgozni.

- Miért választotta a szociális területet?

- Ercsiben rengeteg szegény gyerek között éltem, és mindig szívesen korrepetáltam őket. Mintha belém lenne kódolva a segíteni akarás… Már akkor szívesen foglalkoztam velük, talán azért, mert a szüleim és a testvérem is ilyenek voltak. Megmagyarázhatatlan számomra, de valahogy máig közel érzem magam hozzájuk. Érden 1990-től 2001-ig az összes alapellátás létrehozásában részem volt. Mindegyik, ma működő intézményt – férfi-női hajléktalan-ellátást, ingyenkonyhát, nappali melegedőt, családok átmeneti otthonát, gyermekjóléti szolgálatot – pályázat útján sikerült megvalósítani a városban. Nagyszerű időszaknak tartom azokat az éveket, óriási ajándék volt számomra, hogy részt vehettem a máig működő intézmények létrehozásában. Persze, ami 2010 óta történik velem, azt is ajándékként élem meg, hiszen a nyugdíjas élet is lehet szép és termékeny, ha az ember megleli azt a szolgálatot, ami örömmel végez. Meggyőződésem, hogy szép életem van, hiszen számomra nincs nagyszerűbb feladat, mint másokért dolgozni, jót tenni.

Érdi Újság 

Bálint Edit

Névjegy:

Tarnóczi Istvánné Mária Ercsiben született. Katolikus Hittudományi Főiskolát végzett Budapesten, majd 1989-től az érdi Családsegítő Szolgálat munkatársa, 1991-től vezetője lett. Jelentős része volt a város szociális intézményeinek kialakításában. 2001-ben előnyugdíjba ment, ám 2002-től 2010-ig ismét szolgálatba lépett: a polgármester mellett szociális tanácsadóként dolgozott. 2010-ben végleg nyugdíjba ment, azonban a szociális munkát önkéntesként is folytatta. Évek óta az ófalusi roma rászoruló családokat segíti. 2013-ban a Szeretet földje Alapítvány támogatásával jelent meg a Cigányélet című könyv, amelynek társszerzője volt. 2003-ban az elsők között kapta meg az Érd Város Szociális Munkájáért Díjat, majd 2013-ban Balog Zoltán miniszter a Nemzetiségekért Díjjal tüntette ki.