Huszonnégy éves volt, mikor elveszítette a látását. Ezután újraépítette az életét: a sikeres virágkötőből szociális munkás lett, majd a Buda-környéki Látássérültek Közhasznú Egyesület megálmodója és elnöke. Családot alapított, három diplomát szerzett, idén bekerült az Aranyanyu díj döntősei közé. Nyikes Fatimével beszélgettünk arról, hogyan lehet vakon is teljes életet élni.

– A díjátadó gála másnapján találkoztunk. Csalódott, hogy nem Öné lett az Aranyanyu-díj?

– Csalódott nem vagyok, inkább kicsit szomorú. Nagyon jónak tartom a kezdeményezést, hiszen célja a nők társadalmi megbecsülésének és önbecsülésének növelése, és már azt kitüntetésnek érzem, hogy az ötszáz jelöltből bekerülhettem a tizenhat döntős közé. Azért vagyok szomorú egy kicsit, mert a díjjal járó pénzjutalom egy régi álom megvalósításában segített volna: szeretnénk megvásárolni egyesületünk eladóvá vált budaörsi székházát. Az épület több szempontból is ideális számunkra: jól megközelíthető, megfelelő a beosztása, és megfizethető a bérleti díj. Ha mennünk kell, és mindent újra kell kezdenünk a nulláról, az egyesületünk ellehetetlenülését is jelentheti. Ezt persze nemcsak engem, a szervezet elnökét érintene: a szervezet megszűnése befolyásolná a látássérültek mindennapjait is, hiszen azon kívül, hogy rendszeres programokat – klubnapokat, kirándulásokat, múzeumi látogatásokat – szervezünk nekik, vannak olyan látássérültek is, akiknek az ellátásáról, rendszeres segítéséről a mi munkatársaink gondoskodnak. Rendezünk úgynevezett érzékenyítő programokat is, iskolás és óvodás gyerekeknek. Ráadásul harminc megváltozott munkaképességű embert is foglalkoztatunk –némelyikük látássérült, mint például az a kiváló masszőrünk, aki az érdi rendelőintézetben dolgozik –, mások pedig más fogyatékosságokkal küzdenek. Azon vagyunk, hogy azokat a készségeket, amelyek minden emberben megvannak – a sérültekben is! – minél jobban kiaknázzuk, és ők is értékes és hasznos életet élhessenek.

Nagyon sokan vagyunk olyanok, akik nem képesek teljesen visszatérni a munkaerőpiacra, viszont rengeteg potenciál rejlik bennünk. Hozzá tudunk járulni a társadalom mindennapjaihoz. Egyszóval egyesületünk fontos szerepet tölt be, és nem csak a látássérültek között. Nagyon rossz volna, ha székhelyünk megszűnésével a szervezetnek is vége lenne, főleg, hogy az általunk kialakított modellt szeretnénk országos szinten is bevezetni.

– Hogy tudnák előteremteni a ház megvételéhez szükséges összeget?

– A vételi ár közel fele rendelkezésünkre áll, ezt januárban kell kifizetnünk. Ehhez még párszázezer forint hiányzik – a díjjal járó jutalom tehát nagyon jól jött volna. Az ár másik felét két éven belül kell előteremtenünk. Azon leszek, hogy sikerüljön. Kitartó természet vagyok, ezt anyai ágon örököltem: felmenőim bukovinai székelyek, akiket a második világháború idején Tolna megyébe telepítették át, onnan kerültek Érdre. Én magam viszont Budapesten születtem, ott is éltem, ugyanis édesanyám, aki fiatalon elvesztette a látását, bekerült a Vakok Intézetébe, ott megismerkedett édesapámmal, aki szintén nem látott, és Zuglóban jutottak lakáshoz. Édesanyám családja viszont Érden maradt, úgyhogy rengeteg időt töltöttem itt, és mindig arról álmodoztam, hogy egyszer én is Érden fogok élni. A sors iróniája, hogy mire ez megvalósult, én már nem láttam.

– Hogyan nevelkedett két nem látó szülő gyermekeként?

– Pont úgy, ahogy mások a látó szüleik mellett. Nagyon figyeltek arra, hogy ne tegyék rám a terhüket. Édesapám az Erőkar vállalatnál dolgozott, reggel elővette a fehér botját, elindult, és csak este ért haza – ahogy ez más családoknál is lenni szokott. Anyukám háztartásbeli volt, mivel nagyon rosszul közlekedett, és ezért ritkán mozdult ki otthonról segítség nélkül. Ugyanakkor az otthon falai között tökéletesen elvégzett minden házimunkát. Volt olyan osztálytársam, aki többször is megfordult nálunk, és nem vette észre, hogy édesanyám nem lát. Takarított, főzött, mosott, ebédet adott, mikor mit kellett. A szerzett látássérülésnek nagy előnye egyébként, hogy megtanulunk a világban tájékozódni. Egy látássérült mozdulatain, mimikáján azonnal észre lehet venni, hogy látott-e valaha. Aki látóként nőtt fel, máshogy öltözködik, viselkedik és kommunikál, mint az, aki vakon született. Egy látó ember másképp szocializálódik, mint egy nem látó.

– Ez igaz, viszont egy látónak nagyobb trauma lehet, hogy elveszíti a látását… Ön hogyan élte meg ezt?

– Hihetetlen nagy segítség volt, hogy engem a szüleim úgy neveltek fel, hogy azt láttam: a vakság ugyan akadály, leszűkíti az életteret, de nem veszi el teljes mértékben. Megtanultam, hogy neki kell ugrani a problémáknak, és meg kell oldani azokat, és azt is: igenis fel lehet építeni így is egy életet, anélkül, hogy túlterhelnénk a környezetünket, illetve megkeserednénk.

Én nagyon szerencsés vagyok: három diplomám van, plusz egy gyógypedagógiai asszisztensi felsőfokú végzettségem – ezeket mind azután szereztem, hogy huszonnégy évesen elveszítettem a látásomat. Alapvégzettségem virágkötő, a Sasad szövetkezetnél, majd részvénytársaságnál voltam üzletvezető. Nagyon szerettem ezt a munkát, versenyeken is részt vettem az alkotásaimmal. Aztán, ahogy édesanyámnak, nekem is levált a retinám, először az egyik, majd a másik – ami egyébként nem valamiféle örökletes betegség miatt következett be: a rövidlátóknál sajnos előfordul. Többször műtöttek, hónapokat töltöttem kórházban, de sajnos a látásomat nem sikerült visszaadniuk. Azért is nehéz volt ezt feldolgoznom, mert alig pár hónappal korábban veszítettem el az édesanyámat, amit még nem hevertem ki. Voltak előjelei annak, hogy bekövetkezik a baj, megelőző lézeres beavatkozást is elvégeztek rajtam, így volt fél évem felkészülni arra, nem fogok látni. A retinaleválást követően két esztendeig tartott az az időszak, amíg hol otthon voltam, hol a kórházban. Szerencsére mindig volt mellettem valaki, aki támogatott: hol a nagybátyámék, hol a párom, de előfordult az is, hogy az ügyeletes ápolónő segített kimosni a ruháimat.

A műtéteket követően, amikor kiderült, hogy csupán maradványlátásom maradt, eldöntöttem: újból felépítem az életemet. Eljutottam egy segítő csoporthoz a Vakok Intézetében, jelentkeztem a Wesley János Lelkészképző Főiskola szociális munkás szakára. Közben a Szempont alapítvány képviselője lettem, a párommal építkezni kezdtünk az édesanyámtól örökölt érdi telken, majd megszületett a fiam, aki most tizenöt esztendős. Sűrű évek voltak ezek; azon dolgoztam, hogy a látásukat elveszített emberek segítséghez, támogatáshoz jussanak, nemcsak lelkileg, hanem a gyakorlati teendőket illetően is. Hiszen egy valaha látó embernek meg kell tanulnia, hogyan gondoskodjon magáról, hogyan oldja meg a háztartást, varrjon fel például egy gombot, főzzön meg egy tál ételt. Bár egy háziasszony kezében benne van már a gyakorlat, így ez nem is annyira nehéz…

– Hát, nem vagyok biztos benne, hogy fel tudnék szeletelni csukott szemmel egy hagymát.

– Pedig mindenki képes rá. Csak épp el vagyunk kényelmesedve, hozzászoktunk, hogy a szemünkre bízzuk magunkat, információink 70 százalékát vizuális úton keresztül szerezzük.

– A közlekedést hogyan oldotta meg?

– Fél évre rá, hogy kikerültem a kórházból, kaptam egy vakvezető kutyát. Nem közlekedek olyan biztonságosan, mint aki vaknak született, és igazából nem is szeretek egyedül közlekedni, de muszáj. Jól bejáratott útvonalakon, előre megtervezett módon közlekedem.

– Mennyire tudja önállóan élni a mindennapjait?

– Mivel szerzett látássérült vagyok, sorstársaimhoz hasonlóan én is úgy nőttem fel, mint egy önálló ember, és nagy bennünk a törekvés arra, hogy ezt az önállóságot meg is őrizzük. A született vakok esetében a nevelés dönti el, mennyire függnek majd később másoktól. Náluk gyakoribb, hogy bizonyos munkákat másokkal végeztetnek el, merthogy az a látóknak könnyebb. Ez talán természetes is, őket így nevelték az intézetben. Persze bármennyire önállóak is vagyunk, tudnunk kell, mikor szükséges segítséget kérni – az, aki nem képes elfogadni a támogatást, még nem dolgozta fel az élethelyzetet, amibe került. Visszatérve a kérdésre: a mindennapi megszokott tevékenységhez általában nem igénylek segítséget.

– Az öltözködést, a ruhák összeválogatását sem segítséggel végzi? Hiszen minden, amit visel, harmonizál egymással, mind stílusában, mind színében. Ezt úgy nem lehet összeválogatni, hogy nem látja…

– Minden ruhámról tapintás alapján tudom, hogy melyik. A családom legfeljebb felvilágosít, ha valamilyen darabom már nem divatos. Persze a párom véleményét azért ki szoktam kérni.

– Úgy tudom, nagyon aktív életet él, sportol is.

– Edzőterembe járok, bár mostanság erre nem jut annyi időm, mint kellene, de otthon is tornázom. Attól, mert valaki nem lát, még nem mindegy számára, hogyan néz ki – egy vaknak is van testképe. Én például ugyanúgy tudom, ha hízom pár kilót, mint azok, akik a tükörbe nézve látják magukon. Igényes vagyok a külsőmre, a megjelenésem harmóniájára – ez egyrészt a virágkötészetnek köszönhető, ami sokat csiszolt ilyen jellegű érzékeimen, másrészt úgy látom, hogy egy olyan embernek, aki mások segítségére szorul a mindennapokban, adnia kell magára. Persze, ha elhanyagolt lennék és fésületlen, akkor is átsegítenének az út túloldalára, de azért bizonyára kellemesebb érzés ez így, és nekem is jobb.

– Bár nem nyert Aranyanyu díjat, életfelfogását, munkáját tekintve példakép lehet: hogyan lehet nem látóként is teljes életet élni.

– Az én felfogásom szerint minden bizonnyal célja van annak, hogy ebbe az élethelyzetbe kerültem, és ha már így történt, ebből kell kihoznom a maximumot. Minden embernek az a dolga, hogy végigcsinálja az életfeladatát, és lehetőség szerint úgy, hogy mások hasznára legyen – ez életünkben az egyik fő motiváció. Könnyű okosnak, sikeresnek lenni akkor, ha minden jól megy – problémákat leküzdeni, ár ellen is boldogulni: na, az már teljesítmény, és ez az, ami példaértékű lehet.

Nyikes Fatime 1970-ben született, Budapesten. Zuglóban nőtt fel, látássérült szülők gyermekeként. Virágkötészetet tanult, az iskola után a Sasad szövetkezetnél helyezkedett el, üzletvezető lett, versenyeken is szerepelt virágkompozícióival. Huszonnégy évesen veszítette el a látását. Ezt követően végezte el a Wesley János főiskola szociális munkás képző szakát, majd gyógypedagógiai asszisztensnek tanult, és elvégzett egy szervezetfejlesztő szupervizor-továbbképzést is. A SOTE szociális munkás mesterképzőjét 2012-ben fejezte be. Dolgozott a Szempont alapítványnál, majd 2005-ben megalapította a Buda-környéki Látássérültek Közhasznú Egyesületét, amelynek azóta is elnöke. 2015-ben egyik döntőse lett az Aranyanyu díjnak. Családjával Érden él.

 Érdi Újság

Ádám Katalin