December 16-án mutatják be az érdi könyvtárban a 85-ik kötetét. Elárulta, ha egymás mellé tennénk az általa átolvasott, újságlapokat és kiadványokat, akár Ausztráliáig is elsétálhatnánk rajta. Tíz esztendőn át volt az érdi művelődési központ igazgatója, majd fiatalkorú bűnelkövetők pártfogó felügyelőjeként dolgozott, s közben a fővárosi Széchényi könyvtár lett a „második otthona”. Dr. Urbán László „irodalmi kincskeresővel” beszélgettünk.

- Városunktól meglehetősen távol, Debrecenben született. Mi hozta önt Érdre?

- Nagy szerepe volt ebben egy szerelemnek, meg a Széchényi Könyvtár közelségének. Előbbit nem kell magyaráznom, utóbbiról pedig hamar kiderül, miért van óriási jelentősége az életemben. Egyébként a debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban biokémia szakon érettségiztem, utána hatalmas dilemma elé kerültem, mert az orvosi egyetem és a bölcsészkar között kellett választanom. Végül latin-magyar szakon diplomáztam. Inkább nyugalmasabb vizekre eveztem, és az említett szakon belül, a magyar utópisztikus, tudományos-fantasztikus irodalomból írtam a szakdolgozatomat, sőt egy évtizeddel később a doktori disszertációmat is. Tulajdonképpen akkoriban kezdtem foglalkozni az irodalomtörténeti kutatással, bár még csak a fantasztikus irodalom szempontjából. már Debrecenből is gyakran feljártam a Széchényi Könyvtárba kutatni, később Érdről már jóval könnyebb volt megközelíteni.

- A frissen szerzett diplomával pedig a helyi kultúrház munkatársa, majd igazgatója lett. Milyen emlékei vannak azokról az évekről?

- Életem legszebb élményei fűződnek ehhez az időszakhoz. 1974 júniusában kaptam meg a diplomámat, és rögtön a művelődési központ munkatársa, majd 1984 decemberéig igazgatója lettem. Ebben az időszakban rengeteget újítottunk, számos klubot, programot indítottunk. Az igényeket felmérve rájöttünk, hogy sok közhasznú ismeretet tudunk nyújtani például az építkezőknek, a kertművelőknek vagy akár az állattartóknak, és arra is törekedtünk, hogy minden korosztályt megszólítsunk.

Működött csoport a kismamáknak, meg balettcsoport az egészen kicsiknek; elindítottuk a huszonévesek klubját, és mellette tizenkét művészeti csoportunk is volt. Büszke vagyok rá, hogy a 70-es évek vége felé az első nyugdíjas klubot is megalapíthattam. Senki nem hitte el, hogy az „elfoglalt” nyugdíjasok időt szánnak a közösségépítésre, de amikor elkerültem a művelődési háztól, már tizenegy nyugdíjas csoport működött, de volt klubjuk a látás- és a mozgáskorlátozottaknak is.

Minden hónapban volt kabaréműsorunk, Magyarország legnépszerűbb színészeivel. A közönség örömmel fogadta őket, és a művészek is szívesen jöttek Érdre, hiszen közel vagyunk a fővároshoz, és nagyon lelkes volt a közönség. Inkább az volt a gond, hogy gyorsan elfogytak a belépőjegyek. Kiváló csapat vett körül, sokukat ma is sokan ismerik Érden: Harmat Béla, Pató Lajos, Kéri Mihály, Kóka Rozália, Kőrösi Ágnes, Mogyorósi Erika voltak a munkatársaim. Nemcsak lelkesek voltak, rájuk bármikor számíthattam.

- Sőt, nemcsak a nagyszínpadon, hanem a szemközti kávéházban is népszerűsítették a kultúrát. Hogyan is?

- Óriási, felejthetetlen élmény volt számomra, amikor két főiskolai hallgató a nagyszerű klasszikus drámaíró, Shakespeare egy jelenetét mutatta be a szomszédos kiskocsmában, méghozzá óriási sikerrel Ilus néni meg Feri bácsi italmérőjében szinte „itták” Shakespeare szavait. Talán ez volt egyik csúcspontja a működésemnek, amit soha nem felejtek el.

Tíz esztendő után kiemeltek művelődési szakfelügyelőnek, amit nagyon keservesen viseltem, mert színtiszta bürokrácia volt, így egy éven belül pályamódosításra szántam el magam: pártfogó felügyelő lettem s maradtam 26 évig.

- Hatalmas váltás lehetett ez a tudományos fantasztikus irodalom, meg a művelődésszervezés, az igazgatói állást követően. Mégis, mi indította arra, hogy a fiatalkorú bűnelkövetőkkel foglalkozzon?

- A feleségem gyermekvédő intézményben, nevelőszülő felügyelőként dolgozott, és ott láttam meg ennek a szakmának a szépségét. A pedagógusi vénám felülkerekedett bennem, ezért jelentkeztem erre az állásra. Kamaszokkal és fiatal felnőttekkel foglalkoztam, Dél-Pest megyében vagy húsz településen megfordultam. Csaknem ötezer családnál készítettem környezettanulmányt, rengeteg embert megismerhettem. Ez olyan feladat volt, amelyben elsősorban az emberség, az empátia számított. Sok függött attól, hogyan szólítottam meg a pártfogoltat, milyen kapcsolat alakult ki közöttünk, hiszen a legfontosabb a kölcsönös bizalom volt. Büszke vagyok arra, hogy nagyon nagy hatékonysággal dolgoztam: ez azt jelenti, hogy száz gyerekből 92 helyes útra tért. A maradék nyolccal azonban nem tudtam mit kezdeni, mert százhússzal robogtak be a zsákutcába. Ők, sajnos egyre lejjebb süllyedtek, kemény bűnözők lettek, ahonnan egyenes út vezetett a börtönbe, de azt hiszem, a többi kilencvenkettő talán ma is hálás nekem, és ez jó érzéssel tölt el.

- Közben az irodalmat sem hanyagolta el, hiszen ezekben az években is számos könyve látott napvilágot, amelyeket jelentős könyvtári „búvárkodás” előztek meg. Az irodalomtörténeti kutatásnak egy különleges műfajára talált rá, de erről meséljen inkább ön!

- Az irodalomban is profilt váltottam, mert – noha 1987-ben summa cum laude doktori címet szereztem a tudományos fantasztikus irodalomról szóló disszertációmmal – később mégis a tágabb körű szépirodalmi kutatásra tértem át. 1987-ben megjelent az első könyvem is, amit napjainkig 84 újabb követett. A legutóbbi Gelléri Andor Endre: Femicska csókjai címmel, az író lappangó írásait tartalmazza. Ennek bemutatója lesz december 16-án a könyvtárban.

- Nyolcvanöt könyv, még felsorolni is rengeteg, különösen, ha tudjuk, hogy ezen köteteteknek a tartalmát műről-műre, a Széchényi Könyvtárban „búvárkodta” össze. Árulja el, miről is szól ez a csaknem három évtizede tartó fáradhatatlan kutatás?

- Hetvenöt könyvem kizárólag szépirodalmat tartalmaz, a többi tízben vannak helytörténeti, technikatörténeti és egyéb témák, amelyekre úgy „mellékesen” bukkantam rá fő kutatásaim „melléktermékeként.” Számomra elsősorban a szépirodalmiak az igazán különlegesek, mert az írók és költők először nem kötetben jelentették meg a műveiket, hanem különféle sajtótermékekben: folyóiratokban, napi- és hetilapokban, magazinokban, vagy akár teljesen más profilú szak- és üzemi újságokban, esetleg gyermeklapokban publikáltak. Ezek összegyűjtésére eddig senki sem vállalkozott, nyilván azért, mert nem kevés időt és energiát vesz igénybe a felkutatásuk. Jómagam egyszerre csaknem 120 költőt és írót követtem, jegyzeteltem, de rájöttem, hogy ezen felül is még legalább száz alkotóra kellett volna figyelnem. Ráadásul én „csak” 1900-től a mai napig megjelent sajtótermékekből gyűjtöm az anyagot, a korábbi éveket nem kutattam.

- Hogyan választotta ki, hogy melyik író, költő művei után kezd el kutatni?

- Abszolút szubjektív döntések voltak, és ebben, sajnos, tévedtem is, mert olyan költőkkel és írókkal is foglalkoztam, akik aztán eltűntek az irodalomból, ma már a nevüket sem ismerik, viszont több tucatnyi olyan alkotót hagytam ki, akikkel érdemes lett volna foglalkozni. Ezt a mai napig sajnálom…

- Nem pótolható ez a mulasztás?

- Sajnos, nem! Én ugyanis már az egyetemi évektől kezdve kutattam, így a mai napig – ezt Nagy Zoltánnal, a Széchenyi Könyvtár mikrofilmtárának volt vezetőjével számoltuk ki –, ha az összes újságoldalt és a többi kiadványt, az almanachok, naptárak, antológiák oldalait egymás mellé fektetnénk a földön, akkor Budapest 0 kilométerétől eljutnék Ausztrália legészakibb városába, Darwinba, ami nem kevesebb, mint 12 650 kilométernyi távolságra van fővárosunktól. Ezzel tudom érzékeltetni, mekkora mennyiségű anyagot néztem át. Ezt már lehetetlen elölről kezdeni! Így is szinte minden szabadidőmet a Széchényi könyvtárban töltöttem, sőt még arra is engedélyt kaptam, hogy a nyári zárás ideje alatt is kutathassak. Jelenleg mintegy 160 ezer forráshelyet tartok számon, és napról napra gyarapodik ez a szám.

- Nagyon érdekes, hogy hihetetlenül sok, kötetekben fel nem dolgozott műre bukkant rá a különféle sajtókiadványokban.

- Csupán néhány adatot említek: Karinthy Frigyestől 450, könyvben nem található írás, Dsida Jenőtől mintegy 600 vers és verstöredék került elő, Szép Ernőtől 350, Berda Józseftől 340, Kosztolányi Dezsőtől 140, Nadányi Zoltántól 90 vers és 60 próza – és még hosszasan sorolhatnám azon műveket, amelyekről az irodalomtörténet „megfeledkezett”. Sőt, az eddig megjelentek mellett, további hét újabb kötetem is kiadásra készen áll – például Tömörkény István, Kodolányi János, Emőd Tamás, Tamási Áron lappangó művei, Móricz Zsigmondtól is legalább 160, kötetben meg nem jelent művet fedeztem fel – de sajnos, nem találok olyan kiadót, amely hajlandó megjelentetni olyan könyvet, amelyen nincs legalább ötszörös haszna. Márpedig napjainkban a szépirodalmi műveken ennyit nem lehet keresni. Idén fordult elő először, hogy az ünnepi könyvhétre nem jelent meg egy könyvem sem. Ez elszomorít ugyan, de nem tántorít el a további kutatástól.

Továbbra is úgy dolgozom, ahogyan eddig, és bízom benne, hogy akad majd kiadó, amely vállalja a kötetek kiadását.

- Talán attól tartanak, hogy ezek az irodalmi művek azért maradtak ki az írók, költők összegyűjtött műveiből, mert a szerzőik sem tartották méltónak a kötetbe kerülésüket?

- Nem, ez egy fatális tévedés! Azok közül, amiket találtam és megjelentettem, egyetlen egyre sem lehet rásütni, hogy „selejtes” mű, mert a megjelent életművel tökéletes szinkronban van. Ugyanakkor egy magára valamit is adó író nem ad ki selejtet a kezéből, újságnak sem! Rengeteg írót személyesen is megismertem, akik elmondták, hogy amelyik írásukat gyengének tartották, azonnal megsemmisítették, nehogy a hagyatékból előkerülve megjelenjenek Az általam fellelt művek között igazi remekművek vannak. Nem hagyhatjuk, hogy elvesszenek!

- Aprólékos, rengeteg olvasást, figyelmet igénylő munka ez, de temérdek ismeretet is követel, hiszen egy megtalált műről tudnia kell, megjelent-e már kötetben.

- Valóban, a feladat legnehezebb része az összevetés, hiszen még az is előfordulhat, hogy ugyanazon mű más cím alatt látott napvilágot. Korábban ezzel dolgoztam legtöbbet, de ma már a számítógép óriási segítséget jelent. Felviszem a talált művet, aztán leellenőrzöm a meglévő irodalmi alkotásokkal. De hadd tegyem hozzá: nekem ez soha nem számított munkának, mert ha az lett volna, már régen abbahagytam volna. Ez egy izgalmas kincsvadászat. Mint amikor a búvár lemerül a tenger mélyére, felhoz egy kagylót, és izgatottan nyitja fel: mit talál benne? Az elsőben semmi, a másodikban sem, de a harmadikban rátalálhat az igazgyöngyre, ami boldogsággal tölti el. Amikor lemerül, meg nem tudja, mit hoz a felszínre, de épp ettől olyan izgalmas a búvárkodás is. Pont, mint az én irodalmi „kincskeresésem” is.

Érdi Újság

Bálint Edit

Dr. Urbán László 1950-ben Debrecenben született. A Tóth Árpád Gimnázium biokémia szakán végezte középiskolai tanulmányait, majd a Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett magyar-latin szakos tanári diplomát. Debrecenben – tanulmányai mellett – öt évig vezette a Nagy Sándor-telepi Ifjúmunkás Klubot, itt kedvelte meg a népművelést. 1974-től az érdi művelődési központ munkatársa, majd igazgatója lett. Tíz év után egy évig művelődési szakfelügyelőként dolgozott, aztán pályát váltott: 1986-tól pártfogó felügyelő lett a Pest megyei Gyermekvédelmi Intézetnél. A Pest megyei Kormányhivataltól ment nyugdíjba 2011-ben. Felesége gyámhatósági munkatárs volt, később hosszú évekig a Gárdonyi Géza Iskola magyar-történelem szakos tanára. Két gyermekük van: lánya ápolónő, a fia doktorandusz, szakterülete a régi magyar irodalom. Urbán Lászlót pár évvel ezelőtt Csuka Zoltán-díjjal tüntették ki. Előtte megkapta a Galaktika-díjat, valamint Triesztben egy nemzetközi kitüntetést a tudományos-fantasztikus irodalom terén végzett tevékenységéért. Eddig 84 kötetet szerkesztett, a 85-ik bemutatójára jövő szerdán kerül sor az érdi könyvtárban.