Egy kamaszkori születésnapi ajándékkal kezdődött, szerelem lett belőle, amellyel bejárta a világot, legendákkal zenélhetett. Kiment Amerikába szerencsét próbálni, ám végül hazajött, s itt találta meg számításait. Birta Miki dzsesszgitár-előadóművész, zeneszerző, hangszerelő, főiskolai tanárral, az Érd FM 101,3 Jazzpresszó című műsorának műsorvezetőjével beszélgettünk.

- Van egy nálad négy évvel idősebb bátyád, akinek hatására eredetileg rockzenét hallgattál…

- A nyolcvanas évek elejére tehető ez a történet, mindig az ő csapatukkal lógtam, szerettem volna idősebbnek látszani, mint amennyi vagyok. Akkoriban a magyar zenekarok közül a Hobo Blues Band, a Beatrice ment, és jártunk ki a Tabánba, alig tíz-tizenegy évesen. A rockzene rajtuk keresztül volt rám hatással, majd meghallottam az AC/DC zenekart, s az nekem villámcsapás volt. Érdekes, hogy a magyar zenekarok közül a Beatrice tetszett a legjobban, később pedig olvastam egy interjúban: a rock korszakos Beatrice zenei apropója egy AC/DC-szerű riffes zenét akart csinálni, így volt valami közös a két zenében, ami nekem tetszett.

- Hogy lett ebből dzsessz?

- 14-15 évesen kezdtem komolyan venni a zenélést, és minden mást elhanyagoltam. Amikor megkaptam az első gitárt, nem az érdekelt, hogy el tudom-e játszani az AC/DC, vagy a Beatrice számait, hanem rögtön az, hogy én mit tudok kitalálni. Mindig magamat kerestem a hangszeren. Az improvizáció – ami a dzsessznek egy alapköve, ez működteti – közös azzal, hogy kreatív módon tudsz gondolkodni a hangszeren, abban a pillanatban születik meg, amit te szeretnél. Addig rajzoltam, általános iskolában is mindenki azt hitte, hogy belőlem valami grafikusféle lesz, mert a képzőművészetire mentem felvételizni, de amikor megjött a gitár az egészet elfelejtettem. Mindenki kétségbe volt esve, hogy ez a gyerek elveszett, annyira csak a gitár érdekelt. Édesanyám ekkor azt mondta nekem: rendben fiam, ha ezt akarod csinálni, akkor csináld, de csináld rendesen! Elmentem hát egy zeneiskolába, s szerencsére nagyon jó helyre kerültem, a belvárosi Zeneoktatói Munkaközösségbe, a Vármegye utcában. Itt egy szuperjó tanárom volt, aki nem csak tanított, hanem közösségi programokat is szervezett, így eljuttatott bennünket különböző koncertekre. Ha jött Magyarországra olyan előadó, akkor szólt, hogy erre meg erre el kell menni. Tizenöt-tizenhat éves kamaszként fogékony korban voltam, mindent elfogadtam, amit ő mondott nekem. Akkor hallottam először Al Di Meolát a Kisstadionban, mentem Keith Jarrett zongorista koncertjére az Erkel Színházba, vagy épp 180-as csoportot hallgattam a Zeneakadémián. Biréli Lagrène, egy fantasztikus gitáros ’86-ban, ’87-ben itt játszott Magyarországon az ELTE dzsesszklubjában – kamaszfejjel egy komoly fertőzés volt nekem.

- Több szabadságot ad a dzsessz, mint a rockzene?

- Teljes szabadságot. Miles Davis mondta azt, hogy a dzsesszben nem az az érdekes, hogy mit, hanem az, hogy hogyan! Egy dzsessz-előadóművész kétszer nem játszik el ugyanúgy egy dalt, ez nekem vonzó volt. A kifejezésmód, a dzsesszzenészek komplex játéka elvarázsolt. Virtuóz, jól szól, igaz nem értettem belőle semmit, csak szerettem volna érteni.

- Azóta megtanultad, sőt már tanítod is.

- Jelen pillanatban a székesfehérvári Kodolányi János Főiskola művészeti tanszékén tanítok 2007 óta. Egyébként meg huszonöt éve.

- Milyen élmények értek az Egyesült Államokban, ahol egy évig éltél. A dzsessz mást jelent ott, mint itt?

- Ez a műfaj onnan ered. A világ bármely pontján, aki a dzsesszel foglalkozik, annak Amerika egy olyan hely lesz az életében, ahova szeretne eljutni, kicsit beleszagolni, milyen is ott. Ez velem sem volt másként, először 1996-ban jártam kint, aztán később 1999-ben egy évig éltem a családommal New Yorkban. Ez nekem egy nagy tanmese volt. Mi még a szeptember 11-i terrorcselekmények előtt voltunk kint, ezt azért mondom, mert azóta nagyon megváltozott minden, kifejezetten New Yorkban. A helyzet az, hogy nem mindegy hova születik az ember, de ezt csak akkor érzi, ha kipróbálja magát máshol. Ha elmegyünk Amerikába, nagyon sokféle környezetbe juthatunk, tanulóvízummal más szituációba kerülhetünk, mint turistaként, vagy dolgozóként. Nincs helyismeretünk és bekerülünk egy közösségbe, ami egyáltalán nem biztos, hogy kompatibilis a terveinkkel. De felvetődik a kérdés, hogy mennyi idő telik el ahhoz, hogy az egyik közösségből tovább tudjunk lépni a másikba? Ez egy törvényszerűség, hisz lehet bárki, bármennyire profi, el kell telnie, ki tudja mennyi időnek, hogy a szakmában szereplő emberek telefonjába bekerüljön a számunk és alkalmanként minket hívjanak. Ha valaki szakmailag jó, azt mindenhol elismerik a világon, de nem azért nem tudtam gyökeret verni Amerikában, mert szakmai kifogások lettek volna, hanem azért, mert kívülálló voltam. Aztán amikor hazajöttünk, velem minden olyan dolog megtörtént, amiről azt hittem, hogy csak Amerikában történhetett volna. Nem tudtam elképzelni, hogy Magyarországon olyan amerikai zenészekkel játszak, vagy készítsek velük lemezt, turnézzak, akiknek a zenéjén felnőttem, akik példaképeim voltak.

- Ez mégis Magyarországon sikerült.

- Inkább úgy mondanám, hogy Európában. Itt lakom, de sokat járok zenélni lengyelekkel, rajtuk keresztül pedig amerikai zenészekkel. Az, hogy a mai napig azt a munkát csinálom, amit szeretek, itthon sikerült megvalósítani. Nem mintha itthon könnyű lenne a helyzetünk, mert egyáltalán nem az, de azok az előnyök, hogy itt születtem, itt szocializálódtam, itt nőttem fel, hiányoznak Amerikából, szinte pótolhatatlanul.

- Mit hoztál magaddal onnan?

- Volt egy civil foglalkozásom, adódott egy lehetőség, így mellette próbáltam zenélni. Játszottam Manhattanben, a Sohoban, a Bleecker Streeten, az Elbow Room nevezetű helyen, ahol annak idején Bob Dylan, Jimi Hendrix és hasonló formák játszottak. Addigra Magyarországon megjelent az első lemezem, amit vittem magammal és osztogattam. Sokáig nem volt rálátásom, hogy mi történik, aztán amikor Európában legendás amerikai zenészekkel játszhattam együtt, akkor nem volt már bennem sem félsz, sem kelet-európai kisebbrendűség, bizonyítási vágy, mert azt éreztem, hogy az amerikai zenészek partnernek tekintenek, és nekem csak az a dolgom, amit egész életemben csináltam: gyakoroltam, gyakoroltam, gyakoroltam azért, hogy ha egyszer úgy adódik, akkor azt adjam, ami vagyok! Ebben az egy év amerikai lét nagyon sokat segített.

- Miért tartod fontosnak, hogy tanítsd is a zenét?

- A húszas éveim elején, azaz nagyjából huszonöt éve kezdtem tanítani. A zenészség egy olyan foglalkozás, ami életpályaszerűen nem működik, tehát nincs meg az intenzitása, hogy valaki zenészként megéljen. Valamikor volt ilyen, talán nagyon kevesen vannak is ilyenek, de ez a szakma egy hullámvasút, amiben van fent és van lent, ezek a periódusok eltarthatnak négy, öt, de akár tíz évig is, de olyan nincs, hogy valaki folyamatosan a zenélésből él. Ilyenkor több lábon kell állni, húsz éves koromban felismertem azt, hogy egy zenész számára a tanítás az a lehetőség, ami adott, hogy az ilyen periódusokat áthidalja. Az évek alatt nagyon megszerettem a tanítást, nemhogy megszerettem, hanem misszióként tekintek rá, ugyanis saját kultúránk megőrzése szerintem most fontosabb, mint évtizedekkel ezelőtt. Egyedül nem tudom megváltoztatni a dolgokat, de ha a tanítványoknak a megfelelő szellemiséget adom át, akkor jó dolgot teszek. A JazzPresszóban beszélgettem sok más muzsikussal, mint például Ed Neumeisterrel, aki szerint a zeneiskolákból csak elenyésző százalék lesz zenész. Mi lesz a többiekkel? Belőlük lesznek a zeneszerető, koncertre látogató emberek. Ezt tanárként fel kell tudni ismerni, nem kell mindenkiből mindenáron zenészt faragni.

- Történt egy olyan dolog az életedben, ami téged változtatott meg. Te azt mondtad, hogy találkoztál Jézussal.

- Ez szintén kamaszkoromra tehető, akkorra, amikor belebonyolódtam a dzsesszbe. Vannak emberek, akik sosem tesznek fel kérdéseket maguknak, én pedig felnéztem az égre és irracionálisnak tűnt az a gondolat, hogy az emberiség évmilliárdokon keresztül csupa véletlen egybeesés folytán, az evolúción át fejlődött ki. Számomra nem akart összejönni az a kép, hogy ez a véletlen műve lenne, sokkal logikusabb volt nekem, hogy valószínűleg ez egy tudatos tervezés eredménye. Én nem kaptam semmilyen vallásos nevelést, egyszerűen el kezdett érdekelni a dolog. Viszonylag gyorsan eljutottam egy református gyülekezetbe, Pasarétre. Soha nem felejtem el, amikor életemben először bementem az Istentiszteletre, akkor egy olyan bácsi prédikált, aki által azt éreztem, hogy otthon vagyok, ez az, amit kerestem, így évekig rendszeresen oda jártam. 1992 májusában pedig – úgy szokták mondani – megtértem. Úgy példázom, hogy Isten olyan, mint egy rádió. Folyamatosan sugározza az adást, és amíg valakinek ki van kapcsolva a rádiója, addig nem hallja, de abban a pillanatban, amikor bekapcsolja, hallhatóvá válik. Nekem ez a bizonyos rádió 1992 májusában lett bekapcsolva, onnantól kezdve hallom az adást. Így házasodtam, választottam családot. A munkám, a zenélés, a tanítás és minden más erről szól, ennek a szolgálatában. Nálam az örömszerzés az elsődleges cél, olyan élményt adni az embereknek, amitől jobban érzik magukat – legalább arra a pár órára.

- Játszol Istentiszteleteken?

- Nem, most éppen gyülekezetváltásban vagyunk, mert tizenkét éve lakunk Érden, de Budapestre a Béke úti Szabad Evangélium Gyülekezetbe jártunk. Amikor kijöttünk Érdre nem akartuk ott hagyni és visszajártunk. Ott zenéltem, de most a gyülekezetváltás kicsit nyögvenyelősen megy. Van itt Érden egy fantasztikus baptista gyülekezet, oda sokszor elmegyünk, de a váltás még nem történt meg. Ráckeresztúron van egy református működtetésű drogrehabilitációs intézet, ahova fiatalok mennek le tizennégy hónapra, akik le akarnak szokni a drogról, ide mindig elmegyünk, és zenés műsorral készülünk a családommal már ötödik éve minden karácsonykor.

- Ezek szerint az egész család zenél?

- Igen (nevet). Ebben nőttek fel a gyerekek. Vannak olyan szülők, akik nem engedik a gyereket focizni, amíg nem tanulta meg a skálát oda-vissza, és pofont kap, ha nincs meg, és vannak azok a szülők, akik nem ilyenek. Nekem olyan gyerekkorom volt, hogy nem voltam presszionálva, kényszerítve, így a gyerekeimnek én is megadtam a lehetőséget. Totyogó pelenkások voltak, amikor vittem őket színházba, színpadra, stúdióba, koncertekre, egy szóval mindenhova. Egy gyerek természeténél fogva nyitott mindenre, így ők már korán megismerkedtek a hangszerekkel és ebbe nőttek bele, aztán az egyik elkezdett zongorázni, a másik basszusgitározni.

- Büszke vagy?

- Nagyon. Azért is, mert nemrég a tizennyolc éves nagyfiam punkzenekara bejutott a Talentométer döntőjébe, másodikak lettek.

- Elég világjárt ember vagy, járod Európát, de Érden hajtod álomra a fejed. Mennyire van rálátásod, időd, kíváncsiságod arra, hogy itt mi történik?

- Nekem sokáig fejtörést okozott, hogy mivel kéne megőriznünk saját kultúránkat. Mivel művészemberként élek ebben az országban felelősségem is van, viszont már én is kamaszként már olyan kultúrát szívtam magamba, ami nem volt országhoz köthető, ez már globális kultúra. Ezzel együtt az információ felgyorsulásával, az internettel természetessé vált, hogy a kultúrák összefolynak. Ami biztos, hogy az identitásunk a nyelv, de a zenei identitásunkat, a magyar népzenei elemeket már ötvözik, fúziós zenékben használják, és jó zenéket csinálnak, de azok nem autentikusak. Az autentikus zene egyetemes érték, őrizni kell, de már ez múzeumban van. Hiú ábránd azt hinni, hogy ez valaha ki fog onnan kerülni, még pedig azért, mert a népzene akkor volt napi zene, amikor a kultúra része volt – az volt a legnépszerűbb, mert nem volt más. Ma ezt nem tudjuk megtenni, mert mindenkinek megvan a saját ízlése. Látszik, hogy a zene felhígul, igénytelenné is válhat, bár ez régen is meg volt, csak az arányok voltak mások. Specifikusan Érden – az én tizenkét éves tapasztalatom alapján – az alapvető probléma az volt, amit még most sem tudott kinőni a város, hogy közel vagyunk Budapesthez, a lakosság jelentős része aludni jár haza. Egy komoly feladat azt elérni, hogy ne csak a hálószobánkként tekintsünk Érdre, hanem úgy gondoljunk erre a városra, ahol olyan programok vannak, amire rezzen a lakosság, építi a közösséget.

Névjegy: 

Birta Miklós 1970. március 16-án született Budapesten, nős, három gyermek édesapja. Dzsesszgitár-előadóművész, zeneszerző, hangszerelő. Tanár a Kodolányi János Főiskolán, emellett az Érd FM 101.3 Jazzpresszó című műsorát vezeti minden csütörtökön 19 órától. A Budapest Jazz Orchestra tagja. Három önálló lemeze jelent meg. További információk: www.mikibirta.blogspot.hu.

Érdi Újság

Vultur Csaba