Gondolat, ami a kőbe rajzolódik

Csaknem húsz éve formálja, vési, faragja a követ. Kezeinek nyomát őrzik az Országház homlokzatának kőszobrai, a Margit-híd és még sok más műemlék díszítései a fővárosban. Interjú Benkő András kőfaragóval.

- Két éve vett részt először az Európai Kőfaragó Fesztiválon, amely akkor már a tizenötödik volt. Hogyan jutott el erre a versenyre?

- Tulajdonképpen úgy, hogy „csőbe húztak” épületszobrász kollégáim. Mivel tudták, hogy nem szeretek versenyezni, de beszélek németül, arra kértek, tolmácsként utazzam el velük Freiburgba, ahol a versenyt rendezték. Ők már beneveztek a versenyre a cég által, ahol dolgozunk, az Országos Kőfaragó és Műkőkészítő Ipartestület pedig finanszírozta a részvételünket. Később, amikor már igent mondtam rá, hogy szívesen elkísérem őket, közölték: „azért majd faragni is kellene valamit”. Még, hogy faragni? Mivel tudok én ott előállni? – riadtam meg még a gondolatától is, de mivel már nem volt visszaút, belevágtam. Azt találtuk ki a barátnőmmel, hogy egy fatörzsbe zárt arcot mintázok meg. Akkora drukk volt bennem, hogy már napokkal előtte nem tudtam nyugodtan aludni. Hát még a verseny napján! Munka közben meg arra kértem Istent, hogy – ha már eddig eljutottam, ne süljek fel, ne legyen hiábavaló a szereplésem – hadd vigyek már haza valami helyezést is! Bele is adtam a faragásba mindent, ami tőlem tellett!

- Volt a versenynek konkrét témája?

- Igen, mivel Németországban rendezték meg, a Fekete erdő flóráját és faunáját kellett megmintáznunk, ami végső soron igencsak tág fogalom, így nyugodtan mondhatom, szabad kezet kaptunk. Kizárólag a képzelőerőnkre volt bízva, mivel rukkolunk elő. Mint említettem, egy „fafejet”, az „Erdő szellemét” faragtam ki, természetesen kőből, amellyel az első nemzetközi versenyemen – nem kis meglepetésemre –, a mesterek és segédek kategóriájában a szakmai zsűri nekem ítélte az első helyezést. A kőszobron egyébként másfél napig dolgozhattunk. Szombaton reggel nyolctól este hét óráig, majd vasárnap délelőtt cizellálhattunk még rajta, aztán egy órakor le kellett tenni a szerszámokat, és leadni a munkát. Nem sokkal később kihirdették az eredményt.

- Nem mondtuk el, hogy bár először szerepelt versenyen, 2014-ben mindjárt a „mély vízbe” ugrott, hiszen tizennyolc ország 145 kőszobrásza mérte össze felkészültségét Freiburgban. Tavaly meg már úgy indulhatott erre a fesztiválra, hogy volt egy első helyezés a tarsolyában. Számított rá, hogy ismét díjazzák majd?

- Újra ugyanaz az izgalom lett úrrá rajtam, mint az első versenyemen, hogy ha már itt vagyok, nekem bizonyítanom kell, hiszen nemcsak saját magamat, hanem Magyarországot is képviselem. Ráadásul már nemcsak Európából, hanem jóval távolabbról, Amerikából, Japánból és Baliról is érkeztek résztvevők. Tavaly Strasbourgban volt a fesztivál helyszíne, a téma pedig a Rajna vidék misztikuma, építészete volt. Ebbe kellett beleképzelni magunkat, amelyhez itthonról is vihettük a mintákat, fotókat, terveket. Én a strasbourgi katedrális papagájainak fotóját vittem magammal. Ez egy meglehetősen groteszk papagájfej, tompa csőrrel. A dóm főbejáratát díszíti két ilyen fura madárfej, amelyek között egy kötelet feszítettek ki, ez védte egykor a bejáratot. A legenda szerint, ha bűnös volt valaki, nem mehetett át a kötélen, aki mégis átjutott, az már a katedrális védelmét élvezte, úgymond „megbocsáttattak” a bűnei. Ezt a papagájfejet mintáztam meg, de egy kis „furmánnyal” is kiegészítettem: belefaragtam egy forgatható karikát a madár lefelé álló csőrébe.

- Ez azért is különleges, mert az egész szobornak egyetlen kődarabból kellett elkészülnie. Nem lehetett egyszerű ezt a karikát beleilleszteni, nem beszélve a mozgathatóságáról! A kőkarika szépen forgott a papagáj csőrében. A szakmai zsűri azonban mintha nem lett volna elragadtatva tőle, ezúttal nem lett dobogós az alkotása. Rosszul esett ez önnek?

- Az első helyet a Bali-szigetről érkező versenyző megérdemelten nyerte meg, de azért nekem sem volt okom a szégyenkezésre, mert végül a közönség díját hoztam el, és ez talán még nagyobb megtiszteltetés volt számomra. A közönségnek épp a forgatható kőkarika nyerte el a tetszését, amely egyedivé, ötletessé tette az alkotást. Ilyen technikai bravúr még nem jutott másnak az eszébe. Talán ennek volt köszönhető, hogy a fesztivál végén megrendezett árverésen az én kőszobromért fizették ki a legtöbbet: forintban csaknem félmilliót.

- Azon nyomban el is adták?

- Igen, a győztes mesterműveket árverésre bocsátják, mert az így befolyt összegből fedezik a verseny szervezési költségeit. Egyébként a papagáj 30×40-es, viszonylag könnyen faragható kőből készült, amellyel jól lehetett ugyan dolgozni, mégis voltak válságos pillanataim, amikor úgy éreztem, feladom! Ha egyedül vagyok, lehet, így is történik! Szerencsére, a verseny köztéren zajlik, a kőszobrászok a kíváncsi járókelők, érdeklődők szeme láttára dolgoznak, nagy kudarc lett volna, ha nem fejezem be, így erőt vettem magamon, folytatnom kellett! Végül, persze nagyon örültem a sikernek, meg annak is, hogy ilyen óriási érdeklődés övezi ezt az egyébként kihalófélben lévő szakmát. Örülnék, ha hazánkban is így megbecsülnék ezt a munkát.

- Milyen eszközökkel dolgozik? Vannak speciális szerszámai?

- Bármivel tudnék dolgozni! A versenyen is, akár egy csavarhúzóval meg tudtam volna oldani a feladatot, de természetesen sokkal könnyebb, ha vannak célszerszámok: kisebb-nagyobb vésők, csiszolókövek, apró kalapácsok, olyan parányiak is vannak köztük, hogy még az ötvösmester is megirigyelhetné! A finom megmunkáláshoz nélkülözhetetlenek, ugyanis ebben a szakmában nagy szégyen a ragasztás! Persze, bárkivel előfordulhat, hogy ragasztania kell, ha letörik egy darabka, de az már nem az igazi! Nem válik becsületére a mesternek…

- Feltételezem, hogy idén is részt vesz ezen a nemzetközi fesztiválon. Készül rá?

- Mint említettem, a korábbiakra sem készültem, csak ott találtam magam! Tulajdonképpen nem vagyok egy versenyzős típus, sokat izgulok, mert mindig a legtöbbet szeretném kihozni magamból. Különösen nagy felelősség számomra egy nemzetközi megmérettetés, amikor nemcsak magamat, hanem a hazámat is képviselem. Jelenleg ugyan nincs sok időm a felkészülésre, mégis fontolgatom, hogy mennem kellene… Most azonban eldöntöttem, ha újra részt veszek a fesztiválon, nem „görcsölök” annyira, mint az előzőeken, inkább megpróbálnám élvezni is a kiváltságot, hogy ott lehetek, és olyan sokan megnézik a munkámat.

- Hogyan választotta ezt a szakmát? Már gyermekkorában is szívesen farigcsálgatott?

- A Teleki Sámuel Általános Iskola diákja voltam, ahol Púpos Miklós – aki maga is kőszobrász mester volt – tanította a rajzot. Felfigyelt a kézügyességemre, ő irányított, biztatott arra, hogy a Bokányi Dezső Építőipari Képző- és Iparművészeti Szakközép és Szakmunkásképzőben folytassam a tanulmányaimat. Nekem csak egyetlen feltételem volt, hogy természetes anyagokkal dolgozhassak. A véletlen vagy a gondviselés vezérelt-e erre a pályára, nem tudom, de örülök, hogy így történt, mert roppant élvezem, nagyon szeretem a szakmámat. Meggyőződésem, hogy ennek belülről kell jönnie, mert másként nem megy! Kell egy belső gondolat, ami a kezemen keresztül a kőben rajzolódik ki. A középiskolát kiváló eredménnyel végeztem, és örülök, hogy mindjárt a legjobb szakemberek csapatába kerülhettem. A Reneszánsz Zrt. munkatársaként a Mátyás-templom és a Halászbástya mellett, hamarosan az Országház felújításában is részt vehettem, de a Margit-hídra is én faragtam a négy koronát, a címerek fölé. 2013 decemberéig tulajdonképpen az Országház homlokzatát faragtam. Ebbe rengeteg alakzat belefért a majomkutyáktól kezdve, konzolok, kúszó levelek, keresztrózsák, király szobrok, címerek, szóval minden, ami ezen a csodálatos épületen megtalálható. A meglévő tervek alapján, mindegyiket újra kellett faragni. Összesen mintegy félszázan munkálkodtunk ezen. Noha jómagam 17 éven át vettem benne részt, soha nem éreztem egyhangú feladatnak, mert mindig tele volt változatossággal, amelyek érdekessé, izgalmassá tették számomra a munkát. Minden kő kicsit másfajta volt, más motívumokkal, formákkal, ami újabb kihívásokat jelentett számomra.

A Fekete erdő szellemét 2014-ben első díjjal jutalmazta a szakmai zsűri.

- Amikor Budapesten sétál, büszkeség tölti el a szívét, hogy a műemlék épületeken, szobrokon, hidakon az ön kezeinek munkájában gyönyörködnek az emberek?

- Igen, valahányszor, amikor elmegyek az Országház előtt, jó érzéssel nézem a fotózó turistákat, örülök, hogy tetszik az embereknek. Hogyne csodálnák, amikor Európa – ha nem a világ – legszebb Parlamentje a miénk, amely a világörökség része is! Gyönyörű faragások díszítik, ezért nagyszerű érzés számomra, hogy a felújításában az én kezem nyomai is ott találhatóak. A Kossuth téren az egyik szoborcsoportban van egy kislány rózsákkal, büszke vagyok rá, hogy minta alapján ugyan, de szintén az én kezem munkája.

- Otthon, saját szórakozására is szokott ezt-azt kifaragni?

- Sajnos, nagyon kevés rá az időm, de azért néha szakítok rá, főként, ha ajándékba szeretnék kisebb-nagyobb szobrocskákat készíteni: kagylót, csigát, egyéb állatfigurát. Leginkább féldrágakőhöz nyúlok. Sokan el sem hiszik, hogy a saját munkám! Készítettem már szökőkutat, faragtam kaspót, sakkasztalt, vagy egyszerű asztalt sok gekkóval díszítve. Párommal most alakítgatjuk a saját otthonunkat és a kályha mellé megalkottam a „tűz őrzőjét”. Rengeteg ötletem van, inkább időszűkében vagyok. Pedig szeretem személyre szabott ajándékokkal meglepni a szeretteimet, barátaimat, akik ezt jó néven veszik, mert nemcsak használati tárgyat, hanem egyedi darabot kapnak.

- Úgy tudom, nemcsak a munkájáért rajong ennyire, hanem szenvedélyes motorkerékpáros is. Mi vonzza a motorozásban?

- Az, hogy teljes szabadságot ad. Ha ésszel kezeli az ember, olyan élményekben lehet része, amit semmi más módon nem élhet meg. A motorozást én a tánchoz tudnám hasonlítani. Csodálatos érzés a léleknek, kikapcsol, felszabadít a mindennapokból. Már az is nagyszerű, ha általa eljuthatok valahová, ahol még nem jártam. Utazás közben pedig van időm elmélkedni, átgondolni mindazt, ami mögöttem van és megvitatni magammal a továbbiakat. Néha még az is jól esik, ha utolér egy kiadós eső, mert ez is része a természetnek, legalább nem felejtem el, hogy élek! Közben tudom értékelni mindazt, ami körülvesz, amit felfedezek.

- Tulajdonképpen, mi a különbség a szobrászművész és a kőfaragó kőszobrász között?

- Amikor a szobrász portrékat készít – mint például Domonkos Gyula, akinek a közelmúltban a műtermében jártam – megmintázza az arcot, a testet, az élőlényeket, növényeket, vagy bármit, azt leginkább fejből, emlékezetből, vagy modell alapján teszi. Tökéletesen kell ismernie az anatómiát, az ujjaiban kell éreznie az arányokat. Jómagam viszont kőszobrászként tulajdonképpen másolok. Hoznak egy mintát, vagy megbíznak, faragjak meg egy szobrot, akkor egy az egyben „lepontozom” az erre kitalált kis eszközzel, így viszem át a kőbe, ami valójában egy tükörkép lesz kőből. A szobrászművész meg előbb finoman megmintázza agyagból vagy gipszből, s közben a lelkét is beleviszi minden egyes művébe, így lesz belülről fakadó műalkotás belőle, ami csak az övé.

- A kőszobrász nem teheti bele a lelkét a szobrokba?

- Nem viheti bele önmagát, mert ezek mind másolatok! Csak pontos minta, méret és leírás – azaz terv alapján készített tükörképek. Például, amikor a királyok szobrait faragtam, nem tudtam rajta semmit sem változtatni, nem tehettem meg, hogy más – esetleg nekem jobban tetsző – mozdulatot, arckifejezést adjak hozzá, tartanom kellett magam a mintához, a rajzokhoz. Adott volt a téma, és ezt kellett hajszálpontosan visszaadni. A kőszobrászat legfeljebb remek kézügyesség, de még korántsem szobrászművészet.

- Említette, hogy szabadidejében saját elképzeléseit is meg szokta valósítani. Nem kapott még kedvet ahhoz, hogy túllépjen a kőszobrászaton a művészet felé?

- Ezen épp mostanában kezdtem el gondolkodni, a nemzetközi fesztiválon elért eredmények után. Némi biztatást jelentett számomra, amikor megtudtam, hogy Domonkos Béla szobrászművész negyvenévesen kezdte el a művészi pályáját. Talán még én sem késtem el! Nagy hatással volt rám a műtermében tett látogatás. Rengeteg inspirációt kaptam a szobrait látva. Úgy érzem, talán ki kell próbálnom magam ezen a téren is, a többit meg majd meglátjuk…

Érdi Újság

Bálint Edit

Benkő András Érden született, a Teleki Sámuel Általános Iskola tanulója volt, majd rajztanára, Púpos Miklós javaslatára felvételizett a Bokányi Dezső Építőipari Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola és Szakmunkásképzőbe. A Reneszánsz Zrt. munkatársaként 17 évig dolgozott az Országház homlokzatának felújításán. Részt vett a Halászbástya, a Mátyás-templom, a Margit-híd, a Kossuth-szoborcsoport, Andrássy Gyula lovasszobra talapzatának megújításában. 2014-ben először nevezett be az Európai Kőfaragó Fesztiválra, amelyen a számos országból érkező, mintegy másfél száz kőszobrász között ért el első helyezést. Tavaly ugyanerről a nemzetközi megmérettetésről a közönség díjával tért haza.