Ötévesen megtalálta a padláson édesapja régi harmonikáját, pár év múlva a hangszerrel már nemzetközi versenyeket nyert, tizenévesen pedig az egész ország megismerte egy tehetségkutató televíziós műsorból. Bár „örök másodiknak” tartja magát, fiatal kora ellenére komoly zenei karrier áll már mögötte. Szabó Ádámmal az Érdi Újság beszélgetett.

 – Ötesztendősen kezdett harmonikázni. Hogy esett a választása pont erre a hangszerre?

– Ez egy mesébe illő történet. Pestről költözködtünk Érdre, nagy volt a felfordulás otthon. A padláson hevert egy doboz, ami nagyon izgatta a fantáziámat, úgy éreztem, nekem ezt ki kell nyitnom – és láss csodát, édesapám harmonikája feküdt a dobozban. Ő fiatalon harmonikázott, egy-egy családi összejövetelen elő is vette a hangszert, de mivel annak idején nagyon lámpalázas volt, nehezen állt ki közönség elé, korán abbahagyta a tanulást. Én is belefogtam, szívügyemmé vált a harmonika, és a szüleim is támogatták, hogy tanuljak.

– Az édesapja hangszerével kezdte?

– Neki azért nagyobb harmonikája volt, egyedül felvenni sem tudtam, ő adta rám és segített tartani. Kisebb, kezdő hangszerem volt. A Lukin zeneiskolába jártam, Szokolai Zoltánhoz, akinek nagyon sokat köszönhetek, hiszen tőle tanultam meg az alapokat. Nem ez volt az egyetlen hangszerem: a harmonikával párhuzamosan trombitáltam is, Maros Ákosnál. Ez nagyon jót tett a fejlődésemnek: sokat tanultam mindkét tanártól, mindkét hangszertől. A zeneművészeti szakközépiskolai felvételinél azonban döntenem kellett, melyiket választom, hiszen csak egyik szakra lehetett jelentkezni. A harmonikát választottam – bármennyire szerettem is trombitálni, úgy éreztem, ez a szívemhez közelebb álló hangszer.

– Gondolom, már általános iskolában is zenetagozatos osztályba járt.

– Igen, a Kőrösibe, de csak alsó tagozatos koromban. Elhagyta az iskolát Kati néni, az énektanárnőm, akit nagyon szerettem, és ez engem úgy megviselt, hogy én is elmentem: a Bolyai iskola matek tagozatos osztályában folytattam, pedig nem kedveltem ezt a tantárgyat, hiába ment jól. Azért ott is volt énekóra, ahol jeleskedtem… A középiskola aztán már teljesen más volt, hiszen ott mindenki a zenével foglalkozott. Ez a négy év kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem: Ernyei Lászlónál tanultam, aki most a zeneművészeti egyetemen tanít. Nagyon jó barátokat szereztem, sok tapasztalatot gyűjtöttem, rengeteg versenyen vettem részt. Csodás négy év volt.

– Azért egy ilyen speciális középiskola nehezebb lehet, mint egy általános gimnázium…

– Itt mindenkinek a zene volt az első. Reggel hatra bementem, nyolcig gyakoroltam, tanórák után pedig még bent maradtam, ameddig tudtam, gyakran este kilencig is. Az elején még hazajártam Érdre, aztán kollégista lettem, hogy ne kelljen annyit utazni.

– Bár édesapjától örökölte a harmonika szeretetét, egyik szülője sem zenész. Mennyire tudták támogatni a pályáján, a versenyekre való felkészülésben?

– Édesanyám logopédus, édesapám pedig rengeteg mindennel foglalkozott már: volt sofőr, vállalkozó, strucctenyésztő – tehát nagyon sokoldalú ember. Most velem jár a fellépésekre: nemcsak ő vezet, hanem egyben a hangtechnikusom is, ebbe is beletanult. Nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek, akik gyerekkoromban is támogattak. Tudni kell, hogy egy kezdő harmonika is négy-ötszázezer forintba kerül. Nem sok szülő fizet ki ennyit egy olyan hangszerért a gyerekének, ami egyrészt nem túl ismert, másrészt elképzelhető, hogy pár év alatt beleun és otthagyja. Szerintem persze ez az egyik legcsodálatosabb hangszer – annyi lehetőség van benne, annyi mindent el lehet rajta játszani, hogy ezért megéri azt a négy-öt évet rááldozni, amíg az ember egyáltalán képes rendesen kezelni, és megszereti a saját játékát. Rengeteg dologra kell ugyanis figyelni: bal kézben gombok, jobb kézben billentyűk vagy gombok, kezelni kell a légszekrényt, regisztereket váltani… és közben nem nézhetjük, hogy mit fogunk le. Kezdetben döntögettem a hangszert, hogy lássam, de később ez nem megy, rá kell érezni. És ott van a hangszer súlya: az én harmonikám tizenöt kilós, amivel ötévesen kezdtem, az hat-hét kiló volt, ami egy kisgyereknek azért elég nehéz. Mégis, diákkoromban népszerű tanszak volt ez Érden, Zoli bácsinál legalább húszan tanultunk. Híre ment, hogy jó eredményeket érünk el, sorra hozzuk az érmeket a versenyekről. Büszkék is voltunk magunkra.

– Melyik a legemlékezetesebb versenye?

– Emlékszem arra a pillanatra, amikor egy szlovákiai nemzetközi versenyen első helyezést nyertem – ez volt az első nemzetközi díjam, és nagyon boldog voltam: úgy éreztem, megvan a rengeteg gyakorlás eredménye, és átéltem, hogy érdemes csinálni. Ezért persze áldozatokat is kellett hozni – egyrészt a szüleimnek, hiszen egy-egy nemzetközi versenyre kijutni nem olcsó mulatság – és nekem is: felkészülési időszakban napi hat-hét órát gyakoroltam, volt, hogy lemaradtam az osztálykirándulásról vagy a fociedzésről, amit pedig szintén nagyon szerettem. Persze ezt nemcsak én, hanem a többiek is megtették, hiszen sosem tudhattuk, milyen körülmények várnak egy-egy versenyen. Olaszországban például előfordult, hogy nem tudtunk hova leülni, a földön ücsörögtünk, és órákat vártunk a fellépésünkre. Prágában pedig a szállásról kifelé menet úgy csaptuk be magunk után az ajtót, hogy belülről benne maradt a kulcs, így nem tudtunk visszajutni a szobába. Szerencsére a tanár úr ezermester volt, kicsavarozta valahogy a zárat, így sikerült bemennünk.

– Voltak az életében másféle versenyek is: a televíziós tehetségkutatók. Ezekre miért jelentkezett?

– Pont abban az évben, amikor érettségiztem, nagyon hirdették a Csillag születik versenyt. Volt egy szaxofonos barátom, aki egy kvartettet alakított direkt erre a célra, vele beszéltük meg, hogy mindenképp indulunk, mert ki tudja, mi lesz belőle… Egy nagyon nehéz kortárs darabot tanultam pont akkor, eldöntöttem, hogy ezzel mutatkozok be a válogatón – ilyet biztos soha életükben nem hallottak, hiszen Magyarországon nemigen szoktak hasonló darabokat játszani. Emlékszem, amikor beléptem, hogyan néztek rám – mit keres itt ez a gyerek a harmonikával, biztos valami mulatóst fog játszani –, és amikor előadtam a darabot, alig hittek a fülüknek. Csak annyit mondtak: majd értesítjük – és másnap már hívtak is, hogy sikerült továbbjutnom, és a darabot közönség előtt is bemutathattam. Szerencsére nagyon tetszett a nézőknek is. Sok pozitívum volt egyéként a Csillag születikben: rengeteg emberrel találkozhattam és a mai napig élő kapcsolatokat gyűjtöttem. Hernádi Juditot például nagyon megkedveltem; négy-öt hónapja találkoztunk egy fellépésemen, a budapesti zsinagógában. Azt mondta, nagyon büszke rám, és örül, hogy egy színpadon lehetünk – pedig nekem volt hatalmas megtiszteltetés, hogy egykori mentorommal együtt játszhattam. Visszakanyarodva a Csillag születikhez: ami nehéz volt, az a tudat, hogy nemcsak a közönség, hanem a televízión keresztül milliók néznek minket. Persze ezt is meg lehetett szokni, sőt, a kamerapróbákon tudatosult bennem az is, hogy igazából nincs mit vesztenem, hiszen bejutottam az első nyolc közé. Így aztán sikerült úgy felmennem a színpadra, hogy nem féltem, hanem csupán élveztem a show-t. Az X Factor már más volt – ott nem tudtam olyan dalokat énekelni, amelyek hozzám közel álltak. Látszott is rajtam, hogy nem érzem olyan jól magam, mint a Csillag születikben.

– Milyen dalokat kedvel?

– A dzsessztől a kőkemény rockig mindent meghallgatok – úgy gondolom, így több hatás, impulzus ér. Mostanában sokat hallgatok John Newmant, Sam Smith-t, az ő stílusuk közelebb áll hozzám. A magyar előadók közül nagyon sok kedvencem van. A régiek közül említeném Máté Pétert, szoktam a dalait énekelni a koncertjeimen, az emberek még mindig nagyon szeretik. Szomorúnak tartom, hogy csak a halála után tudott híressé válni.

– Zenélt együtt olyan magyar előadóval, aki már életében híres lett: Bródy Jánossal.

– Igen, és ismét lesz egy koncertje, amin harmonikázni fogok. Azt nagyon-nagyon várom: ő is egy azon művészek közül, akiktől nagyon sokat lehet tanulni. A próbák már el is kezdődtek: egy-egy alkalom négy órán keresztül tart, és ő végigállja az egészet. A régi nagyok közül együtt zenéltem még az Illéssel, ami szintén nagy élmény volt. Mielőtt megkaptam a felkérést, csak pár dalukat ismertem, és ahogy elkezdtem hallgatni a számaikat, rájöttem, milyen jók voltak a dalaik.

– Nemcsak más együttesekkel, előadókkal játszik együtt, hanem saját együttest is alapított. Mi ösztönözte erre?

– Nagyon megszerettem az éneklést, így jött az ötlet, hogy egy olyan együttest hozzak létre, amelyben nem sokat harmonikázok, hanem éneklek és dalokat szerzek. A barátaimmal megalapítottuk a yesyest, amit nem a tehetségkutatós múltra szeretnék felépíteni, hanem egy új brand-et kívánok létrehozni.

– Koncerteznek is?

– Egyelőre a dalszerzésnél tartunk; megbeszéltük, hogy csak akkor kezdünk koncertezni, ha lesznek olyan dalaink, amelyeket már megszeretett a nagyközönség. Indultunk A Dalban is a zenekarral, de mivel pont a megalakulásunk után volt a válogató, elég kapkodva raktuk össze a számunkat, így nem jutottunk tovább.

 – Tavaly viszont, amikor énekesként indult, nagy sikere volt.

– Örök második vagyok; a Csillag születikben és A Dalban is második helyet értem el. Igaz, ez utóbbiban a zsűri pontszámai alapján én jutottam volna ki az Eurovíziós Dalfesztiválra, amire büszke vagyok.

– Direkt a dalfesztiválra írta annak idején a Give me your love című dalát?

– Nem. Két dalt írtam direkt a dalfesztiválra, ám a leadási határidő előtt egy héttel, mikor a régi iskolámban ültem a zongoránál, megszületett bennem egy olyan dallam, amiről éreztem: mindenképp ezt kell beküldeni. Egy hetem volt rá, hogy megírjam a dalt. Beküldtem mellé a másik kettőt is, de ezzel jutottam be.

– Az éneklés, illetve a zenélés mellett színészként is szerepelt: Moliere Mizantrópjában játszott, a Spirit Színház előadásában; többek közt Szinetár Dóra volt a partnere. Hogy jött ez a felkérés?

– Eredetileg csak a darab hangszerelésében működtem volna közre, aztán jött az ötlet, hogy vállaljak el egy kisebb szerepet. Sok iskolai színdarabban szerepeltem, és mivel szerettem volna ebben a mesterségben is tapasztalatokat szerezni, örömmel mondtam igent. Életem egyik legszebb pillanata volt, amikor színészként állhattam színpadra. Persze komolyabban a zenével szeretek, szeretnék foglalkozni, és ez köti le minden időmet, ebben érzem jól magam.

– Volt nyáron egy különleges kezdeményezése: 24 órán át harmonikázott egyfolytában a főváros egyik terén. A rekorddöntés volt a célja?

– A Ments Életet Alapítványnak szerettem volna segíteni a rekorddöntési kísérletemmel, amihez véradás is kapcsolódott. Egy nagyon forró nyári nap delén kezdtem el játszani, és másnap délig húztam a harmonikámat és énekeltem. Háromóránként tartottam negyedóra szünetet, akkor tudtam ételhez, italhoz jutni. Anyukám szívószállal adagolta az innivalót, miközben játszottam.

– Nem volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, hogy abbahagyja, nem bírja tovább?

– Dehogynem! Akkor nagyon jó volt, amikor több száz ember tombolt körülöttem, de hajnalban, amikor már csak a szüleim, tesóim, barátaim bóbiskoltak mellettem, azt éreztem, hogy én is már csak aludni akarok… De ha már egyszer nekifutottam, úgy döntöttem, megcsinálom, és valamivel több, mint 24 órát zenéltem úgy, hogy nyolc órán belül nem szerepelhetett kétszer ugyanaz a dal. Nagyon jó érzés volt, hogy a véradás is jól sikerült, és több mint háromszázezer forint jött össze az alapítvány javára. Az más kérdés, hogy valaki elnézte, és a 24 órás harmonikázással nem döntöttem meg a Guinness-rekordot, csak a hazait – ahhoz, hogy a nemzetközit megdöntsem, 36 órán keresztül kellene zenélnem. Lehet, hogy ezt is megpróbálom majd.

(forrás: Érdi Újság)

Szabó Ádám zenész 1992-ben született, Érden él. Tangóharmonikázik, több hazai és nemzetközi versenyt nyert. Zeneművészeti szakközépiskolát végzett, és még iskolásként, 2011-ben szerepelt a Csillag születik tehetségkutató műsorban, ahol második lett. Az X-Faktorban 2013-ban énekesként is kipróbálta magát, és ugyanebben az évben az elődöntőbe jutott A Dal című eurovíziós show-ban. Tavaly ugyanitt már a második helyen végzett. Ősszel a barátaival megalapította a yesyes együttest, amelyben énekel és zenét szerez. A harmonikázás sem marad ki az életéből: a jövő tanévben folytatja a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem harmonika szakirányát, amit A Dal miatt tavaly abba kellett hagynia.