Igazi csapatember: gyermekkorát állami gondozott fiatalok között töltötte Fóton, ott tanulta meg, mit is jelent másokkal közösen dolgozni. Itthon válogatott kézilabdázó volt, Franciaországban a válogatott menedzsere, aki azt vallja: csak akkor tudod elérni, amit szeretnél, ha nagyon keményen dolgozol érte.

– Szülei testnevelő tanárok, mindketten kézilabdáztak. Mennyire játszott ez szerepet abban, hogy Ön is kézilabdázni kezdett?

– Nagyon jó testnevelőim voltak, a szüleimen kívül is. Tornáztam, atletizáltam, futottam. Abban, hogy végül a kézilabdánál kötöttem ki, nagy szerepe volt annak is, hogy a Fóti Gyermekvárosban, ahol éltünk, ennek a sportágnak kiemelten fontos közösségépítő szerepe volt.

– Része volt a gyermekváros nagy közösségének, családjának?

– Természetesen! Hároméves koromban költöztünk a szüleimmel Fótra. Együtt éltünk, a család, a nevelők, a gyerekek – ki sem kellett mozdulnom a gyermekvárosból, mozi, iskola, minden bent volt. Az állami gondozott gyerekek között nőttem fel, ami rengeteg élményt, tapasztalatot adott a szeretet és az emberi kapcsolatok terén. A szüleim volt tanítványai közül nagyon sokan szurkolnak az ÉRD-nek.

– Visszajár még?

– Igen, hiszen a szüleim továbbra is ott laknak, igaz, most már nyugdíjasok.

– Középiskolásként a Vasasnál, majd a Spartacusnál kézilabdázott, válogatott játékos volt, közben testnevelési főiskolát és közgazdasági egyetemet végzett, és nagyon fiatalon férjhez ment Borsos Attila válogatott kézilabdázóhoz. A védett fóti családi fészekből kirepült, és pár év múlva már Franciaországban találta magát. Nem volt nehéz a váltás?

– Dehogynem! Miután összeházasodtunk a férjemmel, egy évig külföldön tanult az egyetemen, körülöttem pedig nagyon összesűrűsödtek a dolgok – főiskola, egyetem, válogatott, klubváltás – ezért úgy döntöttünk, kicsit más irányba tereljük az életünket. Kisbabánk született, Olivér, aki tíz hónapos lehetett, amikor mindannyian elmentünk Franciaországba. A férjem nagyon jó szerződést kapott Nimes-ben, ahol végül nekem is lett helyem egy női klubnál. Kezdetben nem volt egyszerű elboldogulni nyelvtudás nélkül, egy kisgyerekkel, főleg, hogy annyira máshogy éltek, mint mi, sokkal lazábban. Annyi szeretetet, kedvességet, támogatást kaptam, hogy el sem tudom mondani. A kisebbik fiam már kint született – igaz, akkor már a fővárosban éltünk. A párizsi időszak kezdetben nem volt könnyű: a férjem klubot váltott, és nyilvánvalóvá vált, hogy hosszabb időre rendezkedünk be Franciaországban, ami azzal járt, hogy az itthoni karrieremmel kapcsolatos terveimet fel kellett adnom, ami miatt bizony elég sértődött voltam a világra. Ma már tudom: az én életemben hasznosak ezek a változások, hogy újra kell kezdenem, amit egyszer már felépítettem, de akkor nagyon nehéz volt.

– Hol kapott játéklehetőséget?

– Egy kisebb klubnál, harminc kilométerre a lakóhelyünktől. Amatőr klubról lévén szó, a csapattársaim napközben dolgoztak, este voltak az edzések. Mégis, valaki mindennap eljött értem, hogy edzésre szállítson, majd haza. Ez a társaimnak napi 120 kilométert jelentett, és magától értetődően megtették. Fokozatosan tűnt csak fel, hogy mekkora áldozatot is hoznak azért, hogy velük játsszak. Itt tanultam meg a szakmai alázatot, több empátiával, kívülről nézni a dolgokat, átélni, milyen az, amikor egy amatőr csapat magáért a játék öröméért dolgozik, és ahol mindent önkéntesek végeznek. Ezt a világot korábban nem ismertem. A csapattársaim egyébként főleg testnevelők voltak, az ország minden tájáról. Ott ugyanis nem úgy van, mint nálunk, hogy az egyetem után a tanárok ott helyezkednek el, ahol akarnak, hanem oda mennek, ahová küldik őket. A fiatal, kezdő tanárokat Párizsban bevetették a mély vízbe. Ez is nagy hatással volt rám: belegondoltam, mi lett volna velem, ha mint kezdő tanárt Magyarországon az ország távoli csücskébe helyeztek volna. Sok mindent megtanultam tehát köztük. Boldog időszak volt ez az életünkben, amit újabb nagy váltás követett: az Alpokba kerültünk, ahol egy profi klubot építettek, ide hívták a férjemet. Oda illeszkedtem be a legnehezebben. Gyakran mondtam a férjemnek, menjünk már innen. A hegyi emberek nem adják ingyen a bizalmat. Idővel persze kiderült, hogy nagyon is jó helyre kerültünk. Amikor abbahagytam az aktiv játékot, itt kezdtem el a kézilabda-menedzsmentben dolgozni: hatalmas építkezés folyt, topcsapatot alakítottak, ami hozzám mindig nagyon közel állt, és ki tudtam élni a munkamániámat is. Nem kértem a diplomáim honosítását, hanem minden vizsgát újra letettem, aztán dolgoztam és nagyon élveztem az egészet. Ott kerültem kapcsolatba a francia válogatottal, és rövid időn belül ez lett a főállásom, amit akkor is megtartottam, amikor már itthon dolgoztam. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy 2000-től 2015-ig minden egyes világversenyen ott lehettem. Ez nyolc VB-t, nyolc EB-t és három olimpiát jelent.

– Rióban is ott lesz?

– Nem, ettől az évtől kezdve már nem dolgozom velük. Hosszú időszak zárult le, pozitív mérleggel. Így több energiám marad a klubra. Remélem, ez is egy olyan változás, amiből jól tudok majd kijönni.

– Hatalmas élmény lehetett a három olimpia.

– És stábtagként hihetetlenül nagy munka. Mindhárom olimpia nagyon különleges volt. Peking után úgy éreztem, ennél nem lehet jobb, de a londoni mindent felülmúlt, szervezésben és családiasságban is. Az olimpiákra persze rányomja a bélyegét az eredményesség, és a francia válogatottnak egyiken sem sikerült érmet szereznie. Persze így is hatalmas élmény volt.

– Milyen volt a franciák mellett dolgozni úgy, hogy világversenyeken szembekerültek a magyar válogatottal is?

– Tíz évig kaptam ezért hideget-meleget. Mostanra szerencsére lecsillapodtak az indulatok, úgyhogy nem is szeretnék többet beszélni erről.

– Visszatérve az életútjára, hogyan kerültek ismét haza?

– A férjemet a cég, ahol dolgozott, küldte Magyarországra. Nem szerettem volna jönni, egyrészt a munkám miatt, másrészt a gyerekek akkor 10-13 évesek voltak, egy nyugodt, zárt, összetartó közegben éltek, ahonnan nem szerettem volna kiszakítani őket. A férjem járkált ide-oda, repülőzött hétvégeken. Idővel megértettem, hogy így nem tudunk élni – hazaköltözött tehát az egész család. Nem volt ez egyszerű a gyerekeknek sem, akiknek Magyarország korábban a vakációt, az élményeket, a csodák birodalmát jelentette. A kisebbikben mindig volt egy világpolgári attitűd, ő könnyebben beilleszkedett, a nagy viszont, aki Franciaországban, a sportban egy kicsit magyarnak számított, itthon azt élte át, hogy franciának tekintik. Anyanyelvként beszélik a franciát is, az egyetemet viszont már angolul végezték, egyikük az Egyesült Államokban, másikuk Olaszországban. Most mindketten itthon vannak.

– Ők is kézilabdáztak?

– Nem, főleg teniszeztek. Olivér, az idősebb fiam teniszezőként ösztöndíjjal Amerikában klinikai pszichológusnak tanult. Nagyon érdekli a szakmája, ezért az egyéni teniszező karrier helyett abban építi az életét, és jelenleg a sportpszichológus képzést végzi kiegészítésként a TF-en. A kisebbik fiam nagyon ügyesen kézilabdázott, de a tanulás fontosabb helyet foglal el az életében. Végül is pozitív hatással volt rájuk az, hogy hazaköltöztünk: egy zárt, alpesi település után jót tett nekik Budapest nyitottabb, nyüzsgőbb élete.

– Mikor visszajöttek Magyarországra, és a Cornexinél lett edző, még nagyon kevés női edző volt hazánkban. Mennyire volt nehéz helytállni egy ilyen „férfias” szakmában?

– Nagyon! Egyáltalán az, hogy lehetőséget kaptam, nagyon nagy ajándék volt, és az is közrejátszhatott ebben, hogy külföldről jöttünk haza. Nem szeretném ezt a problémakört boncolgatni, elég erről annyi, hogy érzéseim szerint egy nőnek ezen a pályán százszorosan kell bizonyítani, és sokkal kevesebbet fogadnak el tőlünk, mint a férfiaktól. Először küzdöttem az előítéletek ellen, aztán úgy voltam vele, hogy inkább nem foglalkozom ezzel, csak teszem a dolgomat. Itt, Érden, nagyon sok női munkatársunk van, és örömmel dolgozunk azért, hogy megfeleljünk az elvárásoknak. Ebben az érdi közösségben egyébként biztonságban érzem magam. Nagyon sokat köszönhetek Rácz Marianne kapusedzőnek, akivel már Fehérváron is együtt dolgozhattam és nagyon jó barátom. Az elért eredményeinkben neki meghatározó szerepe van. És persze a férjemnek is nagyon sokat köszönhetek.

– Hogyan tudták évtizedeken keresztül összeegyeztetni a karrierjüket, és alkalmazkodni egymáshoz? Ez nem lehetett egyszerű.

– A férjem különleges ember, nagyon családcentrikus személyiség. Ha nekem el kellett utaznom a válogatottal, sosem okozott gondot neki, hogy a fiúkkal legyen. „Olasz heteket” tartottak, pizzával, tésztával. Nem várta el, hogy feladjam a karrieremet.

– Maximalista egyéniség. Ez tanult része a személyiségének, vagy családi örökség?

– Mindkettő. Mindig volt bennem egy belső erő, ami afelé lökdösött, hogy a sportban, a tanulásban első legyek. És a pályámon megtanultam azt is, hogy meg kell dolgozni a sikerért. Azt szokták mondani, hogy szigorú vagyok, pedig inkább arról van szó, hogy tisztában vagyok vele: csak akkor tudod elérni, amit szeretnél, ha nagyon keményen dolgozol érte. Kevés dolgot kaptam csak úgy az élettől, szerencsére, mert nem igazán szeretek ajándékot kapni, mindig zavarba jövök tőle. A munka, az elért eredmény öröme, főleg, ha együtt tudsz örülni más emberekkel, az igazi boldogság. Átéltem azt is, hogy csapatban többet lehet elérni, mint egyénileg.

– Hogy lehet motiválni, irányítani egy más-más habitusú, egyéniségű emberekből álló csapatot? Egyénre szabottan vagy együtt?

– Is-is. Ott kezdődik, hogy nem csak a játéktudás alapján válogatjuk össze az embereket. Ebben nagy szerepe van a klub vezetőségének. Tekauer Norbert elnök úrral és Szántó Erzsébet ügyvezető asszonnyal nagyon alaposan átgondoljuk, kikkel akarunk együtt dolgozni. Ez nagyon összetett munka: mindig változik, mivel tudjuk a lányokat motiválni. Egy biztos: példamutatással. Ez az egyik legfontosabb. A stábtagok együttműködése, összetartása nagyon fontos. Mi már hat éve dogozunk együtt, ami nagyon-nagyon ritka. Ebben az évben hét edzőt cseréltek a tizenkét klubnál, ami azt jelenti, hogy az edzők, és velük a stábok is, jönnek-mennek. Az, hogy hat éve ugyanaz a stáb dolgozik az ÉRD-nél, hihetetlen erő. Vannak olyan játékosok is, akikkel kezdetektől együtt dolgozunk. Az egész klubon látszik a stabilitás – van egy olyan hozzáadott érték, ami egész különleges. És amilyen a stáb, a csapat, olyanok a nézőink is – a szurkolóink is erős közösséggé formálódtak. Az ÉRD-nek egyébként nemcsak a városban, hanem az egész országban sokan szurkolnak. Tudom, mert rengeteg pozitív visszajelzést kapunk. Ez az elismerés igazából a lányoké, a játékosoké, mert ők teljesítenek a pályán. Az eredmény pedig az egész városé.

– Beszélgetésünk napján tartják az évadzáró ünnepséget. Hogyan alakul a nyár a csapatnak, illetve Önnek?

– Egyelőre még keményen edzünk. Egy biciklitúrával zárjuk majd a szezont, ezt követi a nyári pihenés. Nekem két hetem lesz: a férjemmel kettesben turistáskodunk majd. Nagyon régóta nem nyaraltunk már.

– Mennyire jut idő a hét közbeni edzések és a hétvégi mérkőzések mellett pihenésre, hobbira?

– Jut azért… Nagyon szeretem a kutyákat, most is van egy csodálatos, megismételhetetlen keverék kutyánk, édesanyám találta az interneten. Szinte minden játékosunknak van kutyája, amit én nagyon jó dolognak tartok: az állattartás felelősségre tanít, arra, hogy törődjünk másokkal. Szeretek mozogni, olvasni – ezek is beleférnek a napba.

– Távolabbi tervek?

– Szeretném, ha a klub közössége erősödne. Itt elsősorban nem a játékosokra gondolok, hanem a gyerekekre, az utánpótlásra. Ezer gyerek az iskolai programban, majnem kétszáz fiatal pedig a klub csapataiban kézilabdázik Érden. Szeretném, ha azok, akik élsportolók szeretnének lenni, ehhez megkapnának minden támogatást, azok pedig, akik a mozgás öröméért jönnének kézilabdázni, szintén megtalálnák a számításukat. Ehhez persze sok energia kell, amit mi bele is fogunk tenni, és ahogy szoktuk, mindent megteszünk majd közösen a sikerért.

Érdi Újság: Ádám Katalin, fotó: Boros Sándor