Bajai születésű, de az igazi érdi halászlére esküszik. A horgászat mellett nagy szenvedélye a tanítás, no meg a szurkolás: részt vesz minden érdi kézilabdameccsen. Betegsége ellenére továbbra is szerepet vállal a különböző rendezvények szervezésében, és még sokáig szeretne aktív tagja lenni két szeretett csapatának, a horgászokénak és a szurkolókénak. Beszélgetés Solti Gáborral, az Érd és Környéke Horgászegyesület elnökével.

– Éveken át tanított a helyi iskolákban, a horgászegyesület elnöke, szurkol a város kézilabdacsapatáért – egyszóval igazi érdi. Itt is született?

– Nem, bajai vagyok, innen ered a horgászat iránti vonzódásom. Hároméves voltam, mikor a fővárosba költöztünk, de a rokonság Baján maradt, így ott töltöttem a nyarakat. A halászlét is ott szerettem meg; igaz, először csak a tésztáját ettem, cukorral, később egy kis levet is öntöttem hozzá, aztán jöhetett a hal is… Édesanyám hamar meghalt, sokáig éltünk édesapámmal kettesben, aki nagy szeretetben, egyedül nevelt fel. Pesterzsébeten laktunk; ott voltak a haverok, a foci… Nem voltam az a fajta, aki ne hagyná ott a leckét egy jó meccs kedvéért – szerencsére nem kellett sokat magolnom azért, hogy jó tanuló legyek. Persze horgásztam is. Amikor édesapám nem dolgozott, gyakran jártunk el együtt, ahogy a mai napig is tesszük, pedig már nyolcvannégy éves. Most már Tárnokon él, ott közel a pecató.

– Hogyan került Érdre?

– A műegyetem villamosmérnöki karára jártam, és még egyetemistaként, az akkori feleségemmel költöztünk Érdre 1979-ben. Ő akkor már itt tanított. Mivel nem tudtunk saját lakáshoz jutni, két év múlva elköltöztünk Iváncsára, ahol friss diplomásként matematika, fizika szakos tanárként helyezkedtem el. Az, hogy villamosmérnökből tanár lettem, hatalmas pozitív változás volt az életemben: szívvel-lélekkel oktattam, és két év alatt elvégeztem a tanári szakot is. 1985-ben visszatértünk Érdre: technikát és matematikát tanítottam általános iskolásoknak, az osztályomnak a földrajzi múzeum épületében volt a tanterme. Ma is elfog a nosztalgia, amikor ott járok egy-egy rendezvényen. Amikor a volt 220-as iskolában – a mai Kósban – elindult az elektroműszerész szakképzés, megpályáztam egy tanári állást. Olyan tanítványokat kaptam, akik bármelyik gimnáziumban megállták volna a helyüket. Közösen tanultuk az elektroműszerészséget és az emberséget. Azóta is baráti kapcsolatok fűznek hozzájuk. 1993-ban lehetőségem nyílt arra, hogy a százhalombattai Széchenyi középiskola igazgatói állását megpályázzam. Furcsának tűnhetett az ötlet, hogy egy közgazdasági iskolát vezessek, de úgy éreztem: a váltáshoz elég fiatal vagyok még, de már elég tapasztalt.

– Ott már nem tanított?

– Ha jól emlékszem, heti négy-hat órában tanítottam fizikát, és megszereztem harmadik diplomámat, a közoktatás-vezetőit. A vizsgám előtt két nappal közölték, hogy nem választanak újra – az általam képviselt iskolavezetés ugyanis többeknek nem tetszett. Azt mondták, túlságosan szeretem a gyerekeket, és túl közvetlen a kapcsolatom a diákokkal. Én ugyanis nem felejtettem el, milyen volt diáknak lenni. Emlékeztem például arra, amikor ballagás után túlságosan is ünnepeltünk, és csúnya rosszullétbe torkollt az este, ám az igazgatóm nem fegyelmit adott, hanem behívott és elbeszélgetett velem. Nekem is ez volt a hitvallásom: inkább beszélgettem a diákokkal, mint büntetéseket osztogattam. Amikor például rajtakaptam őket a cigizésen, választás elé állítottam a fiúkat: vagy fegyelmi tárgyalást tartunk, vagy velem együtt, közösen leszoknak a cigiről. Másnap mind a tizenhatan azt mondták: vállalják a leszoktató kurzust – akkor még volt ilyen az iskolában –, csak azt kérték: én ne legyek abban a csoportban. Sokan letették így a cigarettát, köztük én is. Igaz, később visszaszoktam, de most már megint tizenhét éve nem dohányzom.

– Mi történt, miután nem hosszabbították meg az igazgatói kinevezését? Máshol helyezkedett el tanárként?

– Közel tizennyolc év pedagógusi tapasztalattal a hátam mögött úgy gondoltam, gyerekjáték lesz másik tanári állást találnom, de nem sikerült. Régi tanítványaim szülei, akik tudták, milyen gondban vagyok, ajánlottak egy lehetőséget: villamosmérnökként helyezkedhettem el a MOL-nál, Százhalombattán.

– Nem volt nehéz a váltás?

– De igen. Nagyon féltem attól, hogy megállom-e a helyemet. A diploma óta eltelt évtizedek alatt a technika elment mellettem, ráadásul a tanári pályán a vezetői, azaz humán vonalra specializálódtam. Az emberi kapcsolataimnak köszönhetően végül nagyon jól sikerült a beilleszkedés. A feladatom az volt, hogy megtaláljam, összehozzam a tervezőket, kivitelezőket, megrendelőket, és levezessem a tárgyalásokat, így közös munkával megújulhatott, felépülhetett egy-egy részleg, üzem. Nagyon sok szakmai segítséget kaptam. Itt is maradtam: 1998 óta a MOL-nál vagyok villamosmérnök beruházó.

– Nem vágyott vissza a tanári pályára?

– Dehogynem! Mikor öt év elteltével ismét kiírták az igazgatói állást, gondoltam, megpályázom. A volt főnökasszonyom, Ilinyi Marika, azt tanácsolta, gondoljam át, hiszen a döntéshozók rendszerint nem szokták belátni, ha hibáztak, és nem fognak visszavenni, ha egyszer kitettek. Ráadásul ez a lépésem a cég felé azt sugallná, hogy nem vagyok elég elkötelezett. Elgondolkodtam a hallottakon, s rájöttem: le kell zárnom egy fejezetet, örülnöm kell a pedagógusi pályán eltöltött szép éveknek, és annak, hogy új munkahelyemen is szeretnek. Bár ezt a fejezetet le kellett zárnom az életemben, a mai napig keresnek a volt tanítványaim, interneten vagy telefonon. Ez nagyon jólesik.

– Pedig a fizika nem a legnépszerűbb tantárgy, emlékeim szerint a gyerekek leginkább a kísérleteket szeretik.

– Igen, kísérletezni én is nagyon szerettem. Sokan emlékezhetnek rá, ahogy a tanári asztalon állva demonstráltam a szabadesést: a magasból ejtettem le golyókat, és kérdezgettem a gyerekeket: halljátok, hogy koppan? Amire mindig „nem” volt a válasz, mégis megértették a kísérlet lényegét. Volt olyan diákom, aki utólag elmondta: a fizikát nem nagyon szerette, de a fizikaórát igen.

– A tanítás mellett nagy szenvedélye a horgászat. Hogyan került a horgászegyesületbe?

– Egy kollégám, Mike Laci akkori alelnök szervezett be. Pátkán volt az egyesület horgásztanyája, vittük a diákjainkat is. Mikor ’93-ban a Széchenyi középiskolában kezdtem dolgozni, létrehoztunk egy szakcsoportot az egyesületen belül, és minden évben jártunk Balatonalmádiba, horgásztáborba. Van olyan volt tanítványom, aki akkor szerette meg a horgászatot, mint például Tóth Henrik, aki azóta versenyhorgász lett.

– Főzni is szereti a halat, vagy csak kifogni?

– Sokáig szerettem főzni is. Mikor, immár közel 30 éve, a jelenlegi feleségemmel megismerkedtünk, még én főztem egyedül a halászlét, később bevontam őt is, végül átvette tőlem ezt a feladatot, mondván, a paprikát már ő is bele tudja tenni. Igaz, ő más típusú halászlét főz, hiszen én még mindig a bajai halászlére esküszöm, ő pedig – mint sokan mások – a passzírozottra.

– Mekkora volt a legnagyobb hal, amit valaha fogott?

– Egy tíz kiló feletti ponty. 1991-ben fogtam, amikor a kislányom is pont tíz kiló volt. Annak idején még nem volt divat visszaengedni a halat, bevallom, akkor még én se tettem. 

– A horgászatokra a család is elkíséri?

– Leginkább az apukám, bár a balatoni nyaralásokon a párom is jött velem. Most, hogy a betegségem miatt nehezebben tudok kimozdulni, csak együtt megyünk, és de sajnos egyre ritkábban. Idén a horgászversenyen és Bicskén voltunk, és tervezem, hogy édesapámmal és párommal kimegyünk a tárnoki tóra is.

– A horgászegyesületben nemcsak horgásznak, hanem rengeteg karitatív munkát is végeznek. Hogyan jött az ötlet, hogy bekapcsolódjanak a várostakarító akciókba, vagy, hogy vendégül lássák a várost a családi napjukon és karácsonykor?

– A horgászat elsősorban nem a halfogást jelenti számomra. Szeretek közösségi életet élni, együtt lenni másokkal, és tenni a közösségért. Az egyesületnek korábban több száz, mostanra pedig ezernégyszáz tagja van, akiket valahogy szerettünk volna összefogni, ezért kezdtünk szervezni különféle rendezvényeket. Ahogy ez a közösség összejött, Koller Józsi barátom, volt alelnökünk javasolta, lepjük meg az érdieket, főzzük meg a „mindenki halászléjét”. Tízedik éve, hogy minden karácsonykor összegyűlünk, és egyre több adagot készítünk. Most már négyszáz adagnál tartunk. A karácsonyi rendezvényeken láttuk a szeretetet, az odaadást és a csillogó szemeket, így innen jött az ötlet, hogy még többet tegyünk. Józsi kedvesének, Jolánnak volt az ötlete, hogy látogassunk el Kolontárra, és segítsünk valahogy a tragédia után. Ott is egy halászlét akartunk főzni, de egy egész napos családi rendezvény sikeredett belőle, a Habilitációs Központ csengettyűsei,a biatorbágyi énekkar és még nagyon sok érdi ember és vállalkozás közreműködésével.

– Hogyan fogadták a kolontáriak az érdi horgászokat?

– Az iszapömlés nemcsak az épületekben, hanem a lelkekben is tartós nyomokat hagyott. Az ott élők lélekben még nagyon fáradtak, betegek voltak. Mikor szerveztük a családi napot, tanakodtunk rajta, szabad-e egyáltalán zenés, vidám mulatságot rendezni Kolontáron, de a falu vezetése jó ötletnek tartotta. Az idő minket igazolt: azóta is visszalátogatunk minden évben október 4-én, a katasztrófa évfordulóján, és a polgármester minden alkalommal elmondja beszédében: az érdi horgászok megjelenése fordulópontot jelentett a falu életében: elindult a pozitív változás. Nagyon jó kapcsolat alakult ki köztünk. A kolontáriak később ellátogattak Érdre is. Ezek a rendezvények egyébként arra is jók, hogy összetartsák a horgásztársaságot – nyilván nem mind az ezernégyszáz tagot, hanem a húsz-harminc fős magot. Végtelenül hálás vagyok nekik, hiszen társadalmi munkában, a szabadidejükben végeznek mindent, nem fizetségért. Igaz, a köszönet és a hála mindennél többet jelent.

– Nemcsak a horgászok népes csapatának, hanem az ÉRD törzsszurkolóinak is oszlopos tagja. Ez a „hobbi” hogyan jött?

– Eredetileg a párom volt a kézilabda rajongó, ő csalt el magával, de persze nem kellett sokat biztatni engem sem – szeretem a jó társaságot. Ez egyébként egy különleges szurkolói csoport, egyrészt az összetartás, szeretet miatt, ami nemcsak a szurkolókat fűzi össze, hanem köztük és a játékosok közt is kialakult. Másrészt családok is jönnek, nincs tombolás, rendbontás. Harmadrészt a szurkolók több karitatív eseményen is részt vesznek. Mostanában sajnos a betegségem miatt jobbára csak a hazai meccsekre járok, de nagyon nagy élmény volt eljutni korábban a külföldi meccsekre, együtt utazni 36 órát a többi szurkolóval.

– Említette a betegségét. Mennyire befolyásolta az életét?

– Egy ritka izomsorvadásos betegségben szenvedek, ami többféle módon is kihat az életemre. Egy éve vagyok betegállományban, a horgászegyesületnél az aktív munkában kevesebbet tudok részt venni, de a fiúk segítségével – akik nagyon számítanak rám – továbbra is dolgozom. A betegállomány miatt több időm van, amit a szervezésre tudok fordítani. A családom nagyon sokat segít ebben – ott a párom, édesapám, a lányaim, a négy unokám, most várjuk az ötödiket. Elsősorban nagyon sokat köszönhetek kedves feleségemnek, Icának, aki napi 24 órában vigyáz rám fantasztikus szeretettel, odaadással. Többek között neki is köszönhetően bízom abban, hogy még nagyon sokáig aktív tagja lehetek a horgászegyesület közösségének, illetve a szurkolókénak. Az én betegségemre nincs gyógyszer, de az a szeretet, ami körülvesz, mindig segít.

Solti Gábor Baján született, 1956-ban. Hároméves korától Budapesten, 1971-től 81-ig Érden, majd öt évig Iváncsán élt. 1986-tól ismét Érden lakik. Villamosmérnök, villamosmérnök-tanár, közoktatás-vezető. 1981 és 1993 között Iváncsán matematikát is fizikát oktatott, Érden a 2. számú általános iskolában matematikát és technikát, majd a 220-as szakmunkásképzőben villamos szaktanár volt. 1993-tól 1998-ig a Széchenyi István Szki igazgatója. 1998 óta a MOL Nyrt. villamos beruházója. Gyermekkora óta horgászik, tíz éves kora óta van horgászengedélye. 1986 óta érdi horgász, 1987-től titkára, 2010-től elnöke az egyesületnek.

 Érdi Újság