A kezdetektől napjainkig. Sárosi Laura volt a Batthyány Sportiskolai Általános Iskola tanévnyitójának díszvendége. A riói olimpiát egyedüli magyar tollaslabdázóként megjáró érdi sportolóval ott beszélgettünk, ahol tizenhét éve minden elkezdődött.

A Fácán közből indulva bejárta a fél világot, a Rióba vezető út sem volt épp zökkenőmentes, de üde színfoltja volt a nyári ötkarikás játékoknak. Huszonhárom évesen Sárosi Laura ott tart, amiről a legtöbb fiatal álmodik, utazik, sportol és a céljait kergeti, de ahogy eléri az egyiket, máris jön a következő. Tizenhét magyar bajnoki címmel a háta mögött sem csügged, az érdi olimpikon még (!) nem járt Japánban, de azért négy év múlva szívesen menne.

Igen illusztris helyen készült interjúnk, hiszen Sárosi Laurával ott beszélgetünk, ahol minden elkezdődött, a Batthyány Sportiskolai Általános Iskolában. Hány éve is?

Hat éves lehettem, mert ide jártam az iskola melletti óvodába, nővérem és bátyám már az iskolába jártak testnevelés tagozatos osztályba, én is így kerültem ide, de már akkor az óvodából átjöttem a nővéremhez és a bátyámhoz és kezdtem el a tollaslabdázást.

Még mielőtt a riói olimpiára rátérünk, beszéljünk az odáig vezető útról. Négy éve határoztad el, hogy szinte mindent a riói olimpia alá szentelsz.

Innen (a Batthyányból – a szerk.) átkerültem a Bolyai János Általános Iskolába, felső tagozatba, onnan lekerültem Pécsre, a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumba, ahol magántanulóként fejeztem be az utolsó pár évet, mert úgy döntöttem, hogy meglátjuk mi lehet ebből a tollaslabdázásból. Akkor már napi két edzésre jártam, amennyire az időm és az iskola engedte. Körülbelül három-négy évvel ezelőtt határoztuk el, hogy próbáljuk meg az olimpiát, de egy ideig azért eltartott, mire meg tudtak győzni engem, hogy ez egy elérhető cél, mert 1996 óta nem volt magyar tollaslabdázó az olimpián.

Négy éves lehettél, amikor Ódor Andrea ott volt az atlantai olimpián. Emlékszel erre?

Nem, nem is ismerem őt, tehát nem az volt bennem, hogy én láttam őt, vagy azt, hogy kijutott Londonba vagy valahova valaki, épp ezért úgy voltam vele, hogy „Úristen, eddig még nem sikerült úgymond senkinek, amióta én az eszemet tudom, és akkor miért nekem sikerülne?”, tehát volt bennem egy kis kishitűség.

Az Érdi VSE-ben nevelkedtél, Pécsen folytattad tanulmányaidat is, hazánk legnagyobb tollaslabda klubjához, a pécsi Multi Alarm SE-hez kerültél.

Tudatosan azért mentem oda, lehívtak, ott együtt tudtunk edzeni olyan edzőkkel és játékosokkal, ahol Magyarországon a legjobb körülmények voltak, így biztos volt a fejlődés.

Huszonhárom éves vagy tizenhét (!) magyar bajnoki címmel. Ezt már felfogtad valahogy?

Nem tudom (nevet). Pont ezt beszéltem egyik ismerősömmel, amikor kicsi voltam az volt a célom, hogy elérjem az U19-es, majd a felnőtt országos bajnokságot, utána az, hogy kijussak egy nemzetközi bajnokságra, folyamatosan jöttek a célok. Ezért, nem volt elég soha semmi, hanem mindig többet akartam. Nem is nézek vissza arra, hogy mi volt, mert szerintem nem is jó, azt gondolnám, hogy ezt én most megcsináltam, és tizenhét bajnoki címet szereztem. Ezt nem nagyképűségből mondom, hanem a sportolók mindig inkább előre néznek, újabb célokat tűznek ki. Nekem az volt a célom, hogy kijussak az olimpiára. Most meg egy kicsit rosszul is érzem magamat, hogy mi a következő cél és mit akarok elérni, mert a tollaslabdasport nagyon olimpiacentrikus, így az lehet a cél, hogy kijuss az olimpiára, vagy ott minél jobb eredményt érj el. Nem tudom, hogy mit fogok most csinálni.

Nem szereted, ha a cipős dologról kérdeznek, de az egy gyönyörű gesztus volt. Ha nem adod oda a cipődet a német Karin Schnaasenak a franciaországi Európa-bajnokságon, akkor nyertél volna és elérted volna a riói olimpiát. Utólag belegondoltál abba, hogy mi lett volna, ha nem jutsz ki az olimpiára, akkor ez az álmodat törhette volna ketté?

Mondták is többen, hogy miért adtam oda a cipőmet, ők nem adták volna oda, de akkor közben nem gondoltam bele, hogy mi lehet, hanem csak az, hogy játszani szeretnék és végezni szerettem volna, hiszen ez volt az utolsó meccs a kvalifikációs szezonban, szerettem volna tudni, hogy kijutok-e vagy sem. Utána volt bennem egy érzés, hogy lehet, nem jutottam ki, de végülis sikerült, úgyhogy nagyon örülök.

A ranglista alapján jutottál ki, a német és a magyar szövetség is lobbizott érted, a figyelem központjába kerültél. A vezető médiumok is kiemeltek téged, amikor indultatok Rióba azt írták, hogy Sárosi Laura, atléták, vívók, birkózók indulnak útnak. Milyen érzés, amikor kiemelnek téged olyan sportolók közül, mint Szilágyi Áron, Szász Emese, Pars Krisztián, Márton Anita, Lőrincz Tamás vagy Bácsi Péter?

Egy kicsit rossz érzés, hogy azért emelnek ki, hogy mit csináltam a tollastudásomon kívül, de amikor Szilágyi Áronékkal, Emeséékkel, Katinkáékkal találkoztam, bennem volt: ők olimpiai bajnokok, nem csak kijutottak, hanem megcsinálták azt, ami minden sportolónak még nagyobb álma, az olimpiai bajnoki cím.

Milyen volt a megnyitó ceremónia, egy olyan kultikus helyen, amely a sport egyik bölcsője, a Maracana Stadion?

Az volt az olimpián a legnagyobb élmény nekem.

Még a versenyzésen kívül is?

Igen, mert örültem, hogy az olimpiai bizottság kiküldött a megnyitóra, nem mindenkit küldött ki. Amikor bevonultunk a stadionba és előttem ment Áron a zászlóval, mellettem az összes olimpikon, szerencsém volt, mert az első sorban tudtam lenni, így teljesen beláttam mindent. Több ezer ember volt, lenyűgöző volt a hangulat, meg az az érzés, hogy eddig a tv-ben néztem őket és irigykedtem, hogy egyszer milyen jó lenne oda kijutni. Most ott lehettem, megélhettem ezt. Igaz, ez a bevonulás maximum egy perc, de ez nekem mindennel felért, ez volt a legnagyobb olimpiai élményem.

Milyen volt Rió és az olimpiai falu? Voltál már ott korábban?

Sao Paolóban voltam már versenyen, Rióban még nem. Ameddig a verseny zajlott nem is mentünk ki a faluból, mert olyan szerencsém volt, hogy kiléptem a faluból és ott volt a tollaslabda-stadion, ennek örültem, mert nem kellett buszozni, Rióban nagy volt a forgalom és nagy távolságok vannak. A verseny után tudtunk csak kimenni.

Mit néztél meg?

Sportból megnéztem az atlétikát, vízilabdát, műugrást.

A zöld medencét?

Igen, épp másnap zárták le. Voltam a Copacabanán, a Megváltó Krisztus-szobornál. Sajnos a Cukorsüveg-hegyre nem tudtunk feljutni, mert ott tél van és nagyon változó volt az időjárás, volt amikor 35 fok volt, de volt, hogy 5 fok volt és télikabát kellett.

Milyen volt az olimpiai falu? Rafael Nadal teniszsztár is selfie-t kért tőled. Vannak olyan olimpikonok, akikkel jó viszonyba kerültél?

Sajnos nem, mert úgymond mindenkinek megvolt a saját dolga. Az olimpián mindig arra fókuszálsz, ami a te dolgod, legalábbis addig ameddig versenyzel és nagyon sok játékost a versenye után hazaküldtek, de mindenki kedves volt, mosolygott. Egy hatalmas étkezőben voltunk, azt beszéltük, hogy a világsztárokat mindenki felismerte – az atlétákat, a teniszezőket, az úszókat – de volt olyan, hogy leültél valaki mellé és nem tudtad, hogy ő világbajnok, olimpiai bajnok. Lehet, hogy olyan sportágban, mint cselgáncs vagy vívás, de más országbeli és nem tudod, hogy ő egy olimpiai bajnok, szóval tök furcsa, hogy mindenki egy szinten volt.

Augusztus 11-én kezdted meg szereplésedet a női tollaslabdázók egyéni versenyének M-csoportjában a későbbi ezüstérmes indiai Pusarla Venkata Sindhu ellen. Megnézted azóta a meccset és átértékelted abból a szempontból, hogy a végső ezüstérmestől kaptál ki?

Már amikor kiderült, akkor sem örültem a sorsolásnak, mert tudtam, hogy ez a lány mindenre képes, mert a döntőbeli ellenfelét is többször megverte. Úgy voltam vele, hogy ez már örömjátéknak és tapasztalatszerzésnek kell lennie, hogy ha ki akarok jutni Tokióba, akkor ne az legyen, hogy „Az olimpiára, az olimpiai pályára megyek fel olyan ellenfelekkel, akikről tudom, hogy jobbak nálam, más szintű versenyeken vesznek részt. Ilyen szempontból jó volt, de az ő meccsüket megnéztem és az indiai lánynak végigkövettem a meccseit.

Az első meccsed után azt nyilatkoztad, hogy nagyon izgultál, utána a két nappal későbbi Michelle Li elleni meccsedet viszont már kevésbé. Mi történt két nap alatt?

Nem is tudom, az olimpia előtt jártam pszichológushoz. Szerintem minden olimpikonnak, aki első olimpiáján vesz részt és a kijutás volt a célja, és nem éremesélyes, annak az lehetett a célja, hogy ne izguljon és a legjobbat hozza ki magából. De szerintem nagyon sokunknak nem sikerült, mert bennünk van egy gát. Az a probléma, hogy meg kéne élnem, hogy itt vagyok, ez pedig sokunknak nem sikerült.

Ez attól lehet, mert ott vannak a világsztár versenyzők?

Igen, lehet, hogy a magyarokban van egy kis kishitűség, amit mondtam, de lehet, hogy csak bennem van ez meg.

Összességében nézve az olimpiát, maradt benned hiányérzet?

A mérkőzéseken, amikor Michelle Li ellen játszottam, akkor utána lejöttem, akkor azt éreztem, hogy ha már ennyivel jobb voltam és nem izgultam annyira, akkor játszanék egy másik meccset és azt már még jobban tudnám élvezni, mert addig annyira nem élveztem. A többi európai lánnyal is beszéltem, ők is azt mondták, hogy ők sem élvezték annyira, mert egy olyan ázsiaival, indiaival játszani, aki tudod, hogy sokkal jobb nálad – erre készültél x éve és az egész nyaradat feladtad, edzőtáborokba és versenyekre jártá –, odamentél kikaptál tízre meg tízre, az rossz érzés, mert nem az jön le, hogy mennyit tudsz, hanem kijön a szintkülönbség.

Kevés volt a két meccs? Lehetett volna több meccsed is, ha más a lebonyolítás.

Voltak négyes csoportok, akkor lehetett volna még egy meccsem, volt egy nagyon jó csoport, amiben az amerikai, a portugál és a belga lány volt. Az azért volt jó, mert ők egy szinten vannak, így jó meccseket tudtak játszani egymással. Jobb lett volna abba a csoportba kerülni.

Gondolom a családoddal Rió-Érd távolságban is tartottad a kapcsolatot, de amikor hazajöttél miről beszélgettetek?

Olyan szoktam lenni, amikor versenyzek, hogy eltűnök pár napra, csak a meccs utáni este beszélek a családdal. Mindig azt mondom, hogy: majd otthon úgyis mesélek és mutatok képeket, az pedig többet jelent, mintha leírnám, hogy minden rendben van. Mondtam, hogy ne izguljanak, ha nem írok minden nap egy smst. Ezen már túl vagyunk. Hiányzott a családom, jó lett volna, ha ott lettek volna, de féltettem volna őket, hogy én a falun belül, egy burokban vagyok, ők meg kint lettek volna – tudjuk, hogy Rió nem túl biztonságos hely, biztos féltettem volna őket, ezért nem szerettem volna, hogy még értük is izguljak. Amikor hazaértem a szüleim is oitt voltak a SYMA csarnoknál, az olimpikonok fogadtatásánál, ott virággal vártak, aztán elmentünk egy jót ebédelni. Jó érzés volt hazajönni, pár napot csak pihenni. Aztán a szakmai gyakorlatomat már hétfőn elkezdtem, úgyhogy most kicsit másképpen, de zajlik az élet, nem edzéseken, hanem dolgozni, napi nyolc órában, de most ez is furcsa, mert én eddig így nem dolgoztam.

Azóta fogtál ütőt a kezedben?

Nem.

Mikor fogsz?

Most környezetmérnöki szakra járok, ahhoz kell egy hónap kötelező szakmai gyakorlat, akkor folytathatom csak az iskolát. Tizenharmadikán, amikor lejátszottam második meccsemet, akkor elfáradtam, testileg és mentálisan is, akkor azt mondtam, hogy akkor fogok ütőt a kezemben, amikor én szeretném, amikor készen állok rá megint, de minden nap járok edzeni, konditerembe, futni. Nem bírnám, hogy sport nélkül vagyok, de most kicsit sok volt a tollas is. Úgy érzem, hogy szükségem van egy pihenőre, arra, hogy érezzem, hogy újra hiányzik és nem az van, hogy: „Aj már megint mennek kell, hanem, hú de jó, megint mehetek.”

Az elmúlt négy évben jártad a különböző kvalifikációs pontszerző viadalokat, olyan egzotikus helyeken jártál, mint Gabon vagy Uganda. Japánban jártál már?

Japánban még nem voltam, de volt japán edzőm. Esetleg négy év múlva majd megyek Japánba. Még nem döntöttem el, még szponzorkeresésben vagyok és abban, hogy hol folytassam, mert valószínűleg októberben külföldre megyek, de ez még nem biztos, az egyetemet szeretném még befejezni, mert tudjuk azt, hogy tollaslabdából nem lehet megélni, úgyhogy kell egy biztos másik háttér is. Aminek örülök, hogy már két évet megcsináltam az egyetemből, másfél évem van hátra.

Mikorra várható, hogy visszatérsz a pályára?

Decemberig nem fogok játszani, mert ha egy hónapot kihagyok pálya nélkül, akkor úgy nem szeretnék visszatérni, hogy egy olyan érzés van bennem, nem edzettem egy hónapig és ezért a maximumot kellene nyújtanom. Április, májusban lesz a világbajnokság Skóciában, arra szeretnék kijutni.

A tokiói játékokra, reméljük, hogy a világranglista alapján fogsz kijutni. Ehhez mi kell, hiszen most a 64. helyen állsz?

Négy év nagyon sok idő. Másfél év alatt sokat lehet előrelépni, én ennyi idő alatt 60-70 helyet léptem fel, de innen egyre nehezebb előrelépni. A huszadiktól a legjobb százig nagyjából ugyanolyan erősségűek a versenyzők, úgy érzem, hogy harminc körülre el tudok jutni.