Amellett, hogy szinkronizál, játszott a Légy Jó Mindhalálig és a Valahol Európában színdarabokban, de pszichológiai abszolutóriumot is szerzett. Szeptember végén pedig a BKK ügyfeleinek döntése alapján a férfiak közül az év buszsofőrjének választották. Garamszegi Gáborral beszélgettünk.

 Hogyan érinti Önt, hogy bár közel két évtizede szinkronizál, a reflektorfény mégis most vetül Önre, amikor az év sofőrjének választják?

Amennyiben a gomblyukamban lévő virágot szagolom, úgy azt kell mondjam, hogy jó, de az élet nem erről szól. Az elismerés nem csak az enyém, hiszen nem egyedül szereztem. Gondolni kell mindazokra, akik mögöttem állnak: a diszpécserek, a garázsmesterek, a buszvezető kollégák, a VT-ARRIVA vezetése, vagyis az emberek. Hiába szinkronizálok én rengeteget, ettől én még nem leszek az év sofőrje. A sikerhez egy csapatra volt szükség, így a kitűntetés innentől fogva úgy gondolom, hogy valamennyi dolgozót, valamennyi sofőrt megillet. Az egészben szerintem az a jó, hogy az utasok bepillantást nyerhettek abba, hogy mi is emberek vagyunk, akiknek jól esik, ha észreveszik és nem buszvezető automataként tekintenek rá.

Már gyermekként sofőr akart lenni?

Hogyne! Sokszor térdepeltem otthon és játszottam sofőröset. Akkoriban ilyen vitrines busz volt, ma már szerintem a legtöbb kolléga nem vállalkozna arra, hogy ezeket vezesse. Ma már csak nosztalgiából láthatunk olyanokat az utakon. Aztán ez a vágyam elmúlt. Végül a kényszer miatt lettem sofőr három éve, mert valahogy többen lettünk a szinkronban, és keresnem kellett mellé egy főállást. Ugyanakkor, amiatt igazán boldog vagyok, hogy a szakma az „asztalon tart” engem. Nehéz bekerülni és bent maradni, de a lehulló morzsákat szépen fel tudom csipegetni. Tudom és ismerem a határaimat, és úgy vélem, hogy reálisan nem várható el, hogy főszerepeket kapjak azokkal szemben, akik gyermekkoruktól, vagy egészen fiatalkoruktól szinkronizálnak, hiszen én csak 37-38 évesen kezdtem. Akik fiatalon kezdik, azért szereznek előnyt, mert szépen, s tisztán tanulnak meg beszélni és szinkronizálni, míg nekem komoly munkám van abban, hogy a hosszú évek alatt hibásan berögzült elemeket letisztítsam. Ehhez sokat kell gyakorolnom, hogy az általam elmondott 15-20 mondat lemehessen a televízióban, vagy a moziban. Ezt a hátrányt már nem tudom ledolgozni a fiatalokkal szemben, de bevallom, hogy nem is akarom. Tisztában vagyok a saját korlátaimmal és már azért hálás vagyok, hogy ott lehetek. Ott állhatok Reviczky Gábor, vagy Szersén Gyula mellett, vagy azok mellett a tehetséges fiatalok mellett, akikre én úgy nézek fel, mint a focista kisgyermekek Lionel Messire.

Milyen út vezetett a szinkronstúdiókig? Miért várt ezzel közel negyven évet?

Nagyon sok mindent kipróbáltam az életemben, de mindenben csak ideig-óráig éreztem jól magam. Tinédzserként pedig rettenetesen dadogtam. Aztán egyszer csak a kezembe kaptam egy ismerősömtől Gáti József előadásában Babits Mihály Jónás könyve című versét azzal az utasítással, hogy olvassam úgy, hogy közben hallgatom. Így tettem Vas István, Ötven felé című versével is, míg azt vettem észre kamaszként, hogy elkezd fejlődni a beszédritmusom. Ennek az lett az eredménye, hogy megtanultam a Jónás könyvét, aminek az előadás ideje 21-23 perc. Tudom, mert lemértem már a buszon is. Az pont a Kelenföldi pályaudvar és a Savoya park távolsága. Vicces volt, mert jöttek az utasok, miközben én verset mondtam a fülkében. Visszatérve tehát, nagyjából 14 éves koromtól elkezdtem tanulni a verseket. Ennek a tudásnak az első gyümölcse a katonaságnál érett be, ahol folyamatosan hívtak szavalni, és amiért folyton jutalomszabadságokat kaptam. Nagyjából a katonaidőm felénél jártam, mikor megszületett a nagyobbik lányom és kértem, hogy írjanak be nekem 4 nap kötelező szabadságot, amit ugyan kiadtak, de be nem írtak, mert a parancsnok szerint, ha bejegyzik, már vissza sem kell mennem. Majd 1987-ben Egerben rendeztek egy vers és prózamondó versenyt, aminek nem voltak helyezettjei, de a legjobbak bejuthattak a gálába. Izgalmamban másnaposan az egri borozók kiváló ismeretében léptem színpadra, ahol belesültem egy Karinthy nyolcpercesbe. Viszont tetszettem a zsűrinek, ezért elküldtek, hogy igyak egy kávét és utána jöjjek vissza. Este szerepeltem a gálában, ami egyúttal a Ki Mit Tud? középdöntője is volt. Ennél a pontnál viszont nagyon megijedtem, hiszen egyenes út vezetett volna a színművészeti főiskolára. Tudtam, hogy nappali tagozatra nem mehetek, hiszen az első házasságomból már volt egy fiam és a jelenlegi házasságomból már megszületett a nagyobbik lányom. El kellett tartanom a családom, ezért ott lezártam magamban egy időre ezt a pályát és ekkor kezdtem el mindenféle olyan dologgal foglalkozni, ami csak foltokban okozott örömet. Végül sok évvel később, a kétezres évek elején egy statiszta szervező hölgy beajánlott engem Kosztola Tibor szinkronrendezőhöz. A hír hallatán annyira izgatott lettem, hogy megtanultam vagy ötven verset és tíz prózát, majd a találkozónkon a szinkronrendező annyit mondott, hogy egész jó hangom van, majd hívnak. Mire lemondtam róla, csörgött a telefonom, hogy csináljak meg egy hang alámondást. Azt sem tudtam, hogy eszik-e, vagy isszák-e, de úgy voltam vele, ha hívnak, menni kell. A szinkronstúdióba lépve Velenczey István Jászai Mari-díjas színész jött szembe, amitől még jobban izgalomba jöttem. Nagy nehezen felvettük az anyagot, ami után egyre többet hívtak. Érdekes, hogy akkoriban sokáig azt hitték a koromból kifolyólag, hogy vidéki színész vagyok. Aztán kiderült, hogy csak egy érdi lelkes amatőr vagyok, de ennek ellenére megkaptam a lehetőséget, hogy elkezdjem tanulni. Ahogy említettem későn kezdtem ahhoz, hogy nagy szerepeket játszhassak, de én ezt elfogadtam. Ha nem fogadtam volna el, akkor egy elégedetlen, zsörtölődő ember lennék, viszont én most nagyon boldog vagyok, mert tudom, mire vagyok képes. A kollégáim is tudják, és ezért szeretjük egymást. Őrülten jól esett, amikor a szinkronos kollégáim gratuláltak az elismerésemhez és kedves szavakkal illettek. Bevallom, csorogtak a könnyeim a meghatottságtól.

Mióta él Érden?

1994. június 10-én péntek délután költöztünk Érdre. A Tömösi utcában vásároltunk egy kis házat, majd 1998-ban költöztünk egy nagyobb ingatlanba a Szovátai utcában, ahol a mai napig élünk. Sajnos a lányaink már kirepültek, de a feleségemmel szeretünk itt élni, hiszen a lakosság összetétele nagyon heterogén, így azt, amit mondjuk az emberek más falvakban, vagy városokban tapasztalnak, hogy dinasztiák élnek egy helyen évtizedek óta, itt nem érezzük. Itt nem vagyunk kívülállók. Budapestről jöttünk Érdre, de már nem vágyom vissza. Itt ki tudok kapcsolni.

Melyik szerepére a legbüszkébb? Van-e szerepálma?

Nincs igazán szerepálmom. A lelkemben ugyan egy Alain Delon vagyok, vagy Roger Moore, de őket lefoglalta a Láng Dodi (Láng József, Jászai Mari-díjas színész – a szerk.) és a Kautczky Armand, aki ugye többek között James Bondnak kölcsönzi a hangját. De én is voltam James Bond egyszer. Ian Flemingről készült egy dokumentumfilm, aminek a végén, egy partin a bokrok közül kilépett egy surda sapkás figura, aki azt mondta: „A nevem Bond, James Bond.” Ilyen formán nincs álmom, de büszke vagyok arra, hogy a Grimm című amerikai sorozatban én lehetek Bud, aki egy alacsony, kopasz, dadogós pali, akit igazi kihívás szinkronizálni.

Sokan felkapták a fejüket arra, hogy a Trónok harca című sorozatban Ön kölcsönzi Hodor hangját, aki mindig csak egy szót, a saját nevét ismételgeti. Ennek ellenére a legtöbben mégis innen ismerik Önt, mint szinkronszínészt.

Nagyon népszerű manapság a sorozat és valóban kuriózumként hatott, hogy az év sofőrje címért folyó versenyben van egy olyan buszvezető, aki ebben a milliók által kedvelt műsorban szinkronizál. Hodor egy 219 centiméteres óriás, aki expresszív afáziában szenved, ami annyit tesz, hogy egy agyi károsodás következtében elveszítette a beszédkészségét, ezért három éven keresztül csak a saját nevét, a Hodort emlegette. Igen ám, de ebbe az egy szóba kellett belesűríteni minden érzelmet, minden tevékenységet, tehát ebben a formában volt benne kihívás. Sajnos a következő évadban már nem szinkronizálhatom őt, mert meghalt a filmben, de annyi azért kiderült, hogy azért ismételgeti folyton a nevét, mert tizenéves korában hipnotizálták őt, hogy harminc év múlva beteljesíthesse a sorsát, és ahogy azt ismételgette, hogy „Hold the door.” (Tartsd az ajtót) összekapta a szót és kialakult a Hodor. De ennek a munkáknak is meg van a maga bája, mert ezek a szereplők kultikus figurákká válnak. Anélkül, hogy összehasonlítanám magam Alfonzóval – akinek a nevét arany betűkkel és remegve írom le – ő csinálta annak idején a Gusztáv című mese vokális elemeit. Egy szót nem mondott benne, annyi lehetősége nem volt, hogy a Gusztáv nevet kimondja, mégis óriási sikert aratott. De említhetjük Mardelt, a kutyát is. Farkas Antal csinálta ezt a mindenki által ismert hörgős nevetést. Megkérték a Tóni bácsit, hogy legyen kedves nevetni normálisan, de a Tóni bácsi meg volt fázva ezért csak hörögni tudott, de annyira tetszett mindenkinek, hogy onnantól így kellett csinálni, s Farkas Antal egyik leghíresebb szerepe lett.

A családja hogyan fogadja a sikereit? A kisebbik lánya például soha sem hallhatta Önt, mert hallássérült, jelbeszéddel kommunikálnak vele.

Valóban, a kisebbik lányom Zita nem hall. Vagyis hall, de nem hall. Van neki egy implantátuma, amit a csigába építenek be, de ettől függetlenül a környezetével úgy kommunikál, hogy szájról olvas. Ő például nem ismerte Hodort és a Trónok harcát, most – hogy így a szavazás kapcsán elővették velem kapcsolatban, mint érdekességet – kezdte el nézni a sorozatot. A családom többi tagja megszokta, hogy szerepelek a tévében, hogy hallják a hangom bizonyos műsorokban. A leggyakrabban egyébként fel sem fogják, hogy én voltam. Az édesanyámnak például eleinte nagy izgalommal mutogattam, hogy na, most jövök én, mire azt mondta, hogy nem ismerte meg a hangomat. Inkább azt emlegeti ilyenkor, hogy édesapám mennyire büszke lenne, ha hallana.

Az utasok megváltoztak amióta kiderült, hogy Ön az év sofőrje, aki nem mellesleg Hodor magyar hangja?

Akik az első fordulóban felkapták a fejüket, azok nyíltan mosolyogtak, hozzám szóltak, beszélgetést kezdeményeztek. Aztán ahogy egyre többen megosztották a BKK által készített kisfilmet és elkezdtem szerepelni az országos televízió csatornákon, úgy még több utason láttam, hogy felismer. Most ott tartunk, hogy a tizenéves gyerekek felszállnak a buszra és elmondják egymásnak, hogy ezt a pasast látták a tévében. Én valamennyiüknek hálás vagyok, hiszen engem ők jelöltek. Nem én jelentkeztem a versenyre, hanem a kollégák és a közlekedők javasolhattak sofőröket a címre. Emiatt is volt talán ilyen nagy a média felhajtás körülöttem. Aztán amikor kiderült, hogy szinkronizálok és én vagyok a hangja Hodornak, még jobban felkapott a média. Több mint hétszáz szavazattal nyertem.

Színésznek vagy sofőrnek tartja magát?

Garamszegi Gábor vagyok, akinek az élet megadta azt a lehetőséget, hogy nagyszerű emberek között játszhat színpadon és a szinkronstúdiókban, és Garamszegi Gábor vagyok, aki kiváló környezetben nagyszerű utasokat szállíthat nap, mint nap.

Nyilas Hajni (Érdi Újság)