Régész, majd geológus szeretett volna lenni, de az előző rendszerben nem valósíthatta meg álmait. Teológiát tanult, közben szovjet zászlót égetett, szerepelt a besúgók anyagaiban is. Harmincöt éves érdi lelkészi szolgálata legfontosabb momentumának a Kálvin téri templom átépítését tartja. Beszélgetés Erdélyi-Takács István református lelkésszel.

– Közel harmincöt esztendeje él Érden, de nem itt született.

– Makói vagyok. Édesanyám Karcagról, és édesapám Aradról származott, mindketten ősi magyar családból. Őseim mindig sürgő-forgó, harcoló emberek voltak, de – és ezt nagyon jólesik kimondani – labanc nem volt a családban. Négyéves koromig éltünk Makón. Édesapám református lelkész volt. Megúszta a háború utáni megtorlást, átnevelést; azt tudjuk, hogy később megpróbálták beszervezni, de hála Istennek nem sikerült. Magyarcsanádra helyezték – akkor ez a falu az út végét jelentette. Sokan kerültek azokban az években ide, főleg olyanok, akik akkor nem voltak beszámítható elemek. Ez nagyon szerencsés körülményeket teremtett nekünk: azok a tanárok, akik nem golyóztak be vagy nem váltak alkoholistává, komolyan vették a hivatásukat és fantasztikus munkát végeztek. Sorozatban értünk el díjakat, országosan kimagasló eredményeket.

– Milyen gyermekkora volt?

– Idilli. Érdekes volt, mert ebben a faluban éltek a magyarokon kívül román, szerb és két féle cigány nemzetiségűek is, mégis békesség volt, a lakosság összetartott, nem volt irigykedés, torzsalkodás, legfeljebb csak kisebb pletykák. Nálunk nem voltak feljelentések a feketevágások miatt. Ami a családunkat illeti, én voltam a legfiatalabb gyermek; egy bátyám és egy nővérem volt, illetve egy másik bátyám, aki a Maros folyóba veszett. Utána születtem én. Ez meg is határozta a családon belüli helyzetemet: én voltam a kicsi, a dédelgetett. Édesapám mindig mosolygós, nyugodt ember volt, aki bizonyos dolgokból sosem csinált problémát. Mikor édesanyám a három gyerekkel azon izgult hó végén, mit eszünk másnap, csak annyit mondott: édes fiam, református pap még nem halt éhen!

– A középiskolás évek hol teltek?

– Szegedre jártam a Tömörkény gimnázium angol tagozatára. Kiváló osztály volt; a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Régész szerettem volna lenni, de akkoriban régészképzés nem volt Magyarországon. Nagyon jó földrajzos voltam, országos vetélkedőn is helyezést értem el, így jött az ötlet, hogy geológiát tanuljak, de ilyen képzés sem volt itthon, csak Moszkvában, a Lomonoszov egyetemen. Debrecenben, a Kossuth egyetemen felvételiztem földrajz szakra, hogy egy éves nyelvtanulás után Moszkvába mehessek. Az élet fintora: annak a lelkésznek a fia volt Debrecenben tanszékvezető, aki édesapámat a makói belvárosi templomból kirúgta. A szóbeli után közölte: fiatalember, ha csak egyetlen olyan diák lesz, akinek az édesapja nem lelkész és geológusnak jelentkezik, pontszámtól függetlenül őt fogjuk felvenni. Így is lett. Hozzátartozik a dologhoz, az a bizonyos egyetlen jelentkező mind a földrajz, mind a fizika országos tantárgyi versenyt megnyerte, indokolt volt hát a felvétele – ez azért egy kicsit megnyugtatott, persze akkor nagyon rosszul esett a dolog.

– Így került a teológiára?

– Igen. Felköltöztem Budapestre, rokonokhoz, egy évig dolgoztam, először egy Keravill-szaküzletben, aztán a SZÜV-nél, a Központi Statisztikai Hivatal nagygépes adatfeldolgozásra és ügyvitel-szervezési feladatokra szakosodott cégénél, ahol elvégeztem a számítástechnikai gépkezelői 1-es tanfolyamot, ahogyan korábban a Keravill szakeladói tanfolyamát is. Egy kollégám jóvoltából sikerült elkerülnöm a sorkatonai szolgálatot is. Aztán jelentkeztem a teológiára; kezdetben apám tiltakozott ellene, hogy bármelyikünk lelkipásztor legyen, mert nagyon sok dolgon keresztülment, és meg akart minket óvni ettől, de belül nagyon büszke volt rá. Teológusi éveim alatt sok mindenben részt vettem a tanulás mellett. Mikor 1972. március 15-én szovjet zászlót égettünk a Szentháromság téren, és emiatt be akartak vinni, és a karhatalmi erők a Halászbástya felé szorítottak minket, a Hilton hotel közelében a falról leugrottam. Épségben földet értem, és iszkoltam haza a teológiára. Ott tudtam meg, hogy a többieket elkapták. Szerencsére megúszták egy-két pofonnal – beszervezésekre nem volt szükség, akkor már megvoltak a beépített embereik az évfolyamunkban.

– Sokan voltak?

– Voltak bőven. Amikor kikértem a rólam szóló papírokat, kiderült, hogy egyrészt rendkívül túlértékeltek, másrészt sokkal több mindent tulajdonítottak nekem, mint amit valaha is csináltam. A családtagjaim mindig mondják, hogy velem mindig történik valami, és igazuk is van, akár jó, akár rossz dolgokra gondolunk. Érdekes, hogy számtalanszor kerültem nagy események, vagy nagy emberek közvetlen közelébe. Van erre egy nagyon jellemző eset. A Pest Megyei Közgyűlés Külügyi Bizottságának tagjaként számtalan esetben jártam külföldön. Egy külön kiemelt project megbeszélésére utaztam, közben Rómába látogattunk, és betértünk a Szent Péter-bazilikába. Nem tudtam, hogy abban az időpontban tartják a testi fogyatékosok szentmiséjét, akik ilyenkor mind szeretnék megfogni a pápa kezét. Épp ott sétáltam, bámészkodtam Michelangelo Piétájánál; tekintetemet felfelé emelve álltam, és hirtelen észrevettem, hogy egy alacsony, fehér ruhába öltözött ember szorongatja a kezem – Karol Wojtyła, azaz II. János Pál pápa volt az, aki beszédbe elegyedett velem. Elmondtam neki, hogy református lelkész vagyok, egyben politikus, aki egy konferenciára utazik. Csodálkozott ugyan, de áldását küldte a konferenciára. A házigazdáim, mikor meghallották, oda voltak a gyönyörűségtől.

– 1982 óta él és szolgál Érden. Milyenek voltak az első benyomások?

– 1982. október 23-án, vasárnap volt a beiktatásom. El lehet képzelni, mekkorát szólt ez akkor, egyetlen városi vezető sem volt ott… Az akkori téeszelnökkel nagyon jó barátságba kerültünk, és Dékány Pista bácsi tolta a szekeremet mindenhol. A Benta-Völgye Termelőszövetkezetben rendezett például egy Ki tud többet a Szovjetunióról? vetélkedőt a város szocialista brigádjai számára, és – mivel én már kétszer voltam a Szovjetunióban, és nagyon szerettem a történelmet és a földrajzot – engem kért fel, hogy vezessem a vetélkedőt. Bár én nem voltam róla meggyőződve, hogy ezt egy református lelkésznek kellene lebonyolítania, elvállaltam a feladatot. Csináltunk később ’48-as vetélkedőt az érdi iskoláknak is. Nem kis feladat volt a váltott iskolarendszerben a hitoktatás ellátása sem: ezt nem az iskolákban, és nem is a parókián – mert ott tilos volt –, hanem a parókia melletti kisházban, szombatonként oldottam meg. Így az iskolák is jól jártak, mert a pártnak jelenthették, hogy „az iskolában hitoktatás nincs”, ugyanakkor megkaptam a jelentkezők nevét.

– Mit tart lelkészi szolgálatában a legfontosabb dolognak?

– A templom átépítését. Erre tettem fel az életem, a szolgálatom, és mára 80 százalékban elkészült a Kálvin téri templom. Sokan megkérdezték, van-e értelme ennek egy olyan korban, amikor Európában sorra zárják be a templomokat. Erre én csak azt tudom mondani: 2016-ban a mi egyházmegyénkben két új templomot szenteltünk, és többet felújítottunk. Magyarországon nem lerombolják a templomokat, hanem építik. Erre büszke vagyok.

– Tagja a Vitézi Rendnek. Mekkora szerepe van az életében ennek a tagságnak?

– Nagyon nagy jelentősége van, bár meg kell jegyeznem, hogy ugyanolyan fontos a Szent László Társaság (1861) és Rend tagságom is. A Vitézi Rendben területi egységet vezetek, azaz területi törzskapitány vagyok. A rend Magyarország egyik legnagyobb civil szervezete, 3600 taggal. Még Horthy Miklós alapította, aki sokak számára ellentmondásos egyéniség, de számomra nem. Édesanyám nagynénje volt Horthy István nevelőnője. Zsuzsanna diakonissza volt, számtalanszor mesélt nekünk arról ’45 után, hogyan éltek Horthyék – tőle nagyon sok valós megállapítást kaptam. A rend alapcélkitűzése is az, hogy nem valami, vagy valaki ellen, hanem a magyarság egységéért küzdünk. Fontos, hogy szélsőségesek nem lehetnek a rend tagjai. A hagyományőrzés mellett kiemelt tevékenységünk a hadisírgondozás. Legutóbb egy komplett hódmezővásárhelyi katonai temetőt újítottunk fel. Segítjük a tagjainkat is: egy szadai vitéz háza leégett, a rend adománya pedig az újjáépítés felét fedezte. Tudni kell, hogy ebbe a rendbe nem a gazdagok, a milliomosok lépnek be, hanem az egyszerű, de nagyszerű emberek. Életem egyik legmegrázóbb estéje volt az az ’56-os megemlékezésünk, amelyen a forradalom két résztvevője tartott beszámolót. Egyiküket egy orosz pisztollyal fejbe lőtte. Nem halt meg, de megvakult – hatvan éve nem lát. Ez az ember elmondta: egy dologra vágyakozik azóta: hogy csak egy gombostűnyi fényt láthasson még életében. „Ti nem tudjátok elképzelni, mi az az örök sötétség. De ha az én drága hazámnak azt az árat meg kell fizetni, hogy erről a gombostűnyi fényről lemondok, akkor megteszem”.

– Advent idején mi is a fény, Jézus eljövetelére várunk. Hogyan ünnepli Jézus születését egy református lelkész?

– Ha tudok, besegítek a készülődésbe. Szeretek főzni; gyerekkoromban otthon főztük a szaloncukrot, a házi csokoládét. Időnként ma is elkészítem ezeket, ahogy a csokival bevont narancshéjat is. A gyerekek felnőttek, önállóak, külön élnek, de a szentestét együtt töltjük. Tizenhat tagból áll a népes család, a három unokával együtt, törjük is a fejünket, hogy férünk majd el a tízszemélyes asztal mellett… A templomból jövet halászlét eszünk nálunk; édesanyám karácsony este nagyon finom, fonott kalácsot készített, amit a nővérem vitt tovább, most pedig a legkisebb lányom készíti. Ezt esszük a halászlé mellé. Vacsora után a gyerekek továbbmennek a család másik részéhez, majd otthon is ünnepelnek. Lelkész családban az ünnepek rendkívül zsúfoltak, és ezt a gyerekek már megszokták, ahogy azt is, hogy az életem összefolyik a gyülekezetével – karácsony első napján például ételt osztunk a templom előtt, amiben a gyerekek is részt vesznek minden esztendőben. Egyébként nem az ebéden, vacsorán, hanem az együttléten, a találkozáson van a hangsúly. Az ajándékokat is ésszerűen oldjuk meg: annak, hogy az unokák kapjanak egy száztizenharmadik valamit, ami csak a helyet foglalja a házban, semmi értelme. Inkább hasznos ajándékokat adunk.

– 2017-ben ünnepli egyházuk a reformáció ötszázadik évfordulóját. Milyen programokkal készülnek az évfordulóra?

– A négy gyülekezet – a három református és az evangélikus – részben együtt szervezi az évfordulós programokat. Társulhatnak hozzánk az adventisták és a baptisták is. Különlegességekre készülünk: hangversenyekre, szabadtéri istentiszteletre, és külön gyülekezeti alkalmakra is. Ezeket még szervezzük, korai lenne többet mondani róla. Ami biztos, hogy a reformáció ünnepén mindenkit szeretettel látunk, hiszen a reformáció lényege is az volt, hogy a társadalmat tekintette alapszínterének. Kálvin is azt mondta: egy világ van. Nem keresztény világ, nem katolikus világ, nem református világ, hanem egy közös világ. Ezt kell segíteni, ha kell, imádkozni érte, vagy ha arra van szükség, feddjük meg, illetve tanítsuk. Nem szabad magunkra zárni az ajtókat: meg kell próbálnunk megérinteni másokat is, hátha megállnak egy pillanatra, hátha eljönnek hozzánk ismét. A reformáció nagyon fontos dolog, de csak akkor, ha beleépül a hétköznapjainkba és kiárad a világba. Krisztus szeretetét kell továbbadnunk.

Érdi Újság 

Ádám Katalin