Az Érdről és környékéről kényszermunkára elhurcoltakra emlékezett a város ezen a hétvégén. Vasárnap 8 órakor szentmisét, majd 10 órától istentiszteletet tartottak az emléknap alkalmából és felavatták az elhurcoltak tiszteletére állított emléktáblát is a Földrajzi Múzeum előtti emlékműnél. Majd a művelődési központban tartott műsorral ért véget a városi megemlékezés. 

1945. január 6-10. között tragikus események helyszínévé vált Érd. A településről és környékéről közel háromezer embert, férfit és nőt, többségében polgári személyt gyűjtöttek össze és hurcoltak el a volt Szovjetunió hadifogoly- és munkatáboraiba a bevonuló Vörös Hadsereg katonái. Parancsot teljesítettek, és az értelmetlen parancsnak lettek áldozatai az ártatlan érdiek, akik úgy tudták, hogy rövid ideig tartó, „kis munkára” viszik őket; – innen ered a málenkij robot elnevezés is. Abban a hitben voltak, hogy hamarosan hazatérhetnek, ám csak kevesen tértek vissza a munkatáborokból.

Mit is jelent valójában a “malenkij robot” kifejezés?

Szó szerint “kis munkát, kevés munkát”. De a valóságban olyan meghatározatlan ideig tartó kényszermunka, mely civileket; nőket és gyermekeket is érinthetett. Magyarország hadszíntérré válásával a mindenkori záróvonal mögötti területen hamis indokkal – igazolás kiadása, romeltakarítás, hídépítés, mezőgazdasági munka, betakarítás stb. – gyűjtötték össze a polgári lakosokat, és további sorsuk a nélkülözés, éhezés, betegség, embertelen körülmények és minden realitást nélkülöző kényszermunka volt.

Az elhurcoltak alsó korhatára mindössze 14-18 év volt. Így begyűjtötték azokat a fiúkat, akár gyerekeket is, akik idősebbnek tűntek, s testalkatuk, erőnlétük alapján alkalmasnak mutatkoztak a nehéz fizikai munkára.

T. Mészáros András polgármester azt mondta az ünnepségen, hogy a “mai nap nemcsak az emlékezés, hanem a gyász napja is.”

“Az emlékezés védi meg az utódokat attól, hogy hasonló szörnyűséget kelljen átélniük. Az elhunytak emlékezete, a még élő szemtanúk és utódaik emlékező párbeszéde.” – mondta a polgármester, majd azt kérte az egybegyűltektől, hogy  a protokoll formaságát félretéve a érdi Ifjúsági Önkormányzat képviselői helyezzék el elsőként koszorújukat a II. világháború áldozatainak emlékművénél.

… “Ezért is örülök annak, hogy ma az érdi Ifjúsági Önkormányzat képviselői is jelen vannak és fejet hajtanak az elhurcoltak emléke előtt. Ők szerencsére már egy békés és demokratikus kor gyermekei. Annyi idősek, mint amennyi Romits Antal volt elhurcolása idején. Gondoljanak erre, gondoljanak a 72 évvel ezelőtt elhurcolt fiatalokra mindig, amikor e város közösségéért dolgoznak…. Legyen ez jelkép. Jelképe annak, hogy soha többet nem történhet meg mindaz a borzalom, ami 1945 januárjában történt.”

(fotók: Boros Sándor)