Tizennégy évesen már tudta: zenész szeretne lenni. Illés-dalokat játszott otthon, Uriah Heep-et az iskolai bandában, és egy tehetségkutató műsornak köszönhetően 18 évesen a Tolcsvay Trió tagja lett. Utána megismerkedett a countryzenével: együttesével, a Bojtorjánnal, bejárták a világot. Az USÁ-ban sheriffhelyettessé nevezték ki, a Szovjetunióban elvitte a KGB. Számtalan műfajban alkotott maradandót, a latin zenétől a megzenésített verseken át a gyerekeknek szóló albumokig. Most is több lemezen dolgozik, fellép Kanadában és Erdélyben ugyanúgy, ahogy az érdi óvodákban. Beszélgetés Pomázi Zoltánnal.

– A Bojtorján dalszövegei alapján úgy képzelem, egy idilli kis faluban nőtt fel. Valóban így van?

– Nem. Egyéves koromig Pesthidegkúton, majd a környékén éltem a szüleimmel, később átkerültem Kispestre, a nagyszüleimhez. Apám és édesanyám váltott műszakban dolgoztak, nem tudták gondomat viselni. Apám testvéreivel nőttem fel; előfordult, hogy öten-hatan aludtunk egy ágyban.

– Innen ered „A nagyi dunnája” szövege?

– Dalszöveget nagyon ritkán írok, inkább tippadó vagyok. De csak azokat a szövegeket énekelem el, amelyeket vállalni tudok, amelyekben magamra ismerek, és ez a dal is ilyen. Gyermekkoromra visszakanyarodva, életemben a gyökeres változást az jelentette, mikor megkezdtem az iskolát: akkor már Kőbányán laktam, a szüleimmel, egy vállalati lakásban. A Sibrik úti általánosba jártam. Rossz hírű környék volt, de nekem nem volt bajom ezzel. Az Újhegyi úton laktunk, ahol akkoriban még nem panelházak álltak, hanem bolgárkertészetek, búzamezők voltak. A földeken átvágva, egy ösvényen mentem iskolába, elkerülve a hírhedt Sibrik utcát. A következő állomás az I. (ma Szent) László gimnázium volt, ahol ’71-ben érettségiztem.

– Kiskorától foglalkozott a zenével, erre a pályára készült?

– Tizennégy évesen már tudtam, hogy zenész akarok lenni, bár a család más pályára szánt: fogorvosnak, diplomatának. Akkoriban jelentek meg a beat zenekarok Magyarországon, és nekem nagyon tetszett, amit csináltak. Kaptam egy ócska dobgitárt, és Illés dalokkal kezdtem. Soha nem tanultam zenét, de az Illés slágereit kívülről fújtam, az akkordokat pedig megmutogatták a haverjaim, és az Ifjúsági Magazinban is megjelentek néha kották. Az Illéssel együtt játszott a Tolcsvay Trió, az ő számaik pedig nemcsak nagyon tetszettek, de el is tudtam játszani akusztikus gitáron.

– Volt zenész a családban, akitől örökölte a tehetségét?

– Édesanyám nagyon muzikális volt. Ötévesen harmonikán játszott, azt mesélték, nagyon szépen. Olyannyira, hogy 1938-ban egy holland társulat szerette volna szerződtetni, ám a nagyszüleim a háború miatt nem engedték őt külföldre. Anyám, már túl a harmincon, megtanult játszani az én gitáromon is. Nagyon pártolta, hogy a zenészi pályán induljak el.

– Mi volt ezen az úton az első lépés?

– A gimnázium alatt volt egy együttesem, amit az egyik tag édesapja – aki a metróépítő vállalatnál dolgozott – támogatott: vállalati bulikon léptünk fel. Jó kis együttes volt; Deep Purple- és Uriah Heep-számokat játszottunk. Aztán leérettségiztem, feloszlott a zenekar, ki erre ment, ki arra. Jelentkeztem egy tehetségkutatóba, az a volt a címe, hogy Virágot ültettem. Kétszáz jelentkező közül öt-hatot választottak ki, köztük engem. A műsort Bródy János vezette, és Tolcsvay Béla volt a sztárvendég. Akkor oszlott fel a zenekara, a Tolcsvayék és a Trió. Addig-addig nézegetett, hogy végül felajánlotta: nem lennék-e benne egy új trióban vele és Czipó Tiborral. Ez egy tizennyolc éves gyereknek nagyon gáláns ajánlat volt. Aztán kiderült, hogy ugyanolyan jól játszom a dalaikat, mint ahogy ezek korábban is megszólaltak a zenekarában, amin nagyon meglepődött. Három évig muzsikáltunk együtt.

– Miért lett vége?

– Behívtak katonának. Tolcsvay Béla akkor rögtön felvett a helyemre valakit. A besorozást nem lehetett megkerülni, de hetven nap után leszereltek: a 174 centis magasságomhoz voltam 49 kiló, és beosztottak az aknavetősök közé, cipelhettem a 25 kilós aknavető csövet, amit nem bírt a hátam. Miután leszereltek, bejártam az Országos Rendező Irodába, a Vörösmarty térre, ott összefutottam egy sráccal, Buchwarth Lacival, aki mai napig tagja a Bojtorjánnak. Nagyon megörült nekem: „Fú, de jó, hogy látlak, nagyon kellene nekem egy gitáros a Bojtorjánba!” Akkor hallottam először róluk. Elmentem egy próbára: pocsék volt az egész. Három gitár és egy konga; se dob, se basszushangszer nem volt. Nem szólt jól. És amiket énekeltek, Uramisten! Che Guevara, Guantanamera – valahol a polbeat környékén billegett a dolog. Mégis tetszett.

– Mi ragadta meg a dologban?

– A lehetőség. Még ’75-ben, Trió-tagként, a Fonográf egyik tagjától, Móricz Misitől kaptam kölcsön egy lemezt, egy John Denver nevű amerikai country-énekes koncertje volt rajta, és engem teljesen elvarázsolt. Mondtam a fiúknak, hogy ilyen zenét kellene játszani. Ők pedig benne voltak a változásban, hiszen azért hívtak engem oda, hogy valami beinduljon.

– Saját számokkal indítottak?

– Igen. Világéletemben voltak szerzői ambícióim: első dalaimat 12-13 éves koromban írtam. Ezek egyike volt például a Száncsengő, amit aztán a ’80-ban készülő Halász Judit-lemezre adtam oda. A country zenére visszatérve: úgy éreztem, ez a műfaj Magyarországon csak akkor lehet sikeres, ha a közönség érti, amit énekelek, és nem érzi idegennek, nem érzi „amerikainak”. Ma az a baj, hogy ebben a műfajban nincsenek előadók, akik saját dalokat írnának. Van a 100 Folk Celsius és a Fonográf, meg mi, az Új Bojtorján. Mi folyamatosan írjuk, játsszuk az új számokat, de a médiába nem tudunk bejutni. Ez ugyanis most már nagyon nehéz: az átkosban, ha valamit el akartál érni, de tiltásba ütközött, lehetett tudni, kit kell megkeresni annak érdekében, hogy a produkció napvilágot láthasson. Most, ha egy rádióállomás nem hajlandó játszani az általam küldött lemez dalait, nem tudom, hogy kihez forduljak. Van ott egy kiskirály, aki pénzt kér zsebbe, vagy a szerzői jogdíjaimat akarja, cserébe azért, hogy lejátssza a dalomat. Vadabbnál vadabb pletykák keringenek erről. Kanadában, ahová rendszeresen járok a Bojtorjánnal, illetve önálló előadó körutakra, előbb bekerülhetnek az angol nyelvű dalaim a rádiókba. Ott nem a zsebbe tett pénz, hanem a minőség alapján szelektálnak.

– Ugyanakkor a hazai a közönség ismeri és elismeri a munkáját, és nemrég rangos állami kitüntetésben is részesült.

– Március 15-én megkaptam a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, nagy büszkeségemre. Legutóbb állami kitüntetést 1988-ban kaptam, a szocialista kultúráért érdemrendet. Azóta is azon gondolkodom, mi a különbség a kultúra és a szocialista kultúra között… A facebook-oldalamon a gratulációk mellett sok gyalázkodó megjegyzést kaptam. Sajnos, ez egy ilyen ország.

– Amerikában, a countryzene hazájában is ismerik a Bojtorjánt: ’81-ben Kansas állam díszpolgárai lettek, ’84-ben Nashville-ben fesztiváldíjat nyertek. Sosem jutott eszébe, hogy kint maradjon?

– Nem. Soha nem akartam máshol élni. Azt láttam szinte minden kinti magyaron, főleg az ’56-osokon, hogy megkeseredett emberek, akik megszenvedték, hogy hosszú évekig haza se jöhettek, hogy itthon maradt családtagjaikat meghurcolták. Ezt manapság az emberek elfelejtik. Én még emlékszem azokra az időkre, és a mai napig gyűjtöm a kommunista vicceket. A diktatúrát csak jó adag egészséges, igazi humorral lehet legyőzni. Attól voltunk mi a legvidámabb barakk, hogy tudtunk nevetni, nem pedig attól, hogy nálunk lehetett húst kapni, mikor a lengyeleknél nem.

– Nemcsak Amerikában koncerteztek, hanem a Szovjetunióban is. Ott milyen élményeket szerzett?

– A ’80-as évek közepén, az egyik turnén letartóztatott a KGB. Akkoriban fotózgattam. Nyakamban a géppel járkáltam az egyik városban, ami, mint utóbb kiderült, zárt város volt, a helyiek nem hagyhatták el csak úgy a települést. Erről én nem tudtam. Egy áruház előtt fagyasztott halat árultak, a földről, Pravdába csomagolva. Én ezt lefotóztam. Két bőrkabátos a nyomomba eredt, lefogtak, bedugtak egy zárt teherautóba, és vittek. Elmondtam, hogy magyar vagyok, énekes, ebben és ebben a szállodában lakom. Az útlevelemet persze elvették a reptéren, igazolni nem tudtam magam. Szerencsére a nadrágom zsebében ott volt a szállodai bejelentőm. A A KGB-sek megijedtek, visszavittek a szállodához, ahol már várt Misa, a turnévezető, egy kárpát-ukrajnai ember. Tökéletesen beszélt magyarul és oroszul, és, mint kiderült, a KGB tisztje volt. Elsimította az ügyet, olyannyira, hogy másnap reggel megjelent az egyik bőrkabátos, rám villantotta az aranyfogait, és bocsánatot kért. Büntetésből adtam neki két koncertjegyet…

– Az USÁ-ban nem érte hátrány amiatt, hogy a vasfüggöny mögül érkezett?

– Nem, sőt, Mississippi államban ’84-ben helyettes sheriffnek választottak, a Bojtorján többi tagjával együtt. A sheriff fel is esketett minket az amerikai alkotmányra. Gesztusértékű megnyilvánulás volt, egy sikeres koncert után, de az igazolvány és a jelvény ettől még érvényes.

– Ön szerint miben rejlik a countryzene varázsa?

– Abban, hogy leülök vagy kiállok egy gitárral, és elmondok egy sztorit, amiről mindenki úgy érzi, hogy neki, róla szól. A műfajban olyan életerő van, hogy az embernek megjön a kedve sok mindenhez, ha hallja, főleg, ha játssza. Van azonban egy hobbim is: a latin zene. Szűcs Antal Gáborral tíz évig játszottam latin muzsikát, az általunk alapított Creol együttesben. Sok lemezünk jelent meg, itthon és külföldön is. Rengeteg dalt írtam ebben a műfajban, és most is készül egy lemezem. Kanadában egy barátom révén összeismerkedtem Óscar López világhírű flamenco gitárossal, akit megkértem arra, hogy működjön közre egy albumomon, és igent mondott rá. Ez azért hatalmas dolog, mert ő az a sztár, aki 25 ezer dolláros gázsiért lép fel egy-egy koncerten. Mindketten kiadóktól függetlenül dolgozunk, így közösen jegyezzük a dalokat: én elküldöm Magyarországról a hangfelvételt, amin fent vannak a kíséretek és a téma, ő pedig az improvizációs részeket játssza fel. Két felvétel már elkészült ezen a módon.

– Nemcsak Kanadába jár gyakran, hanem Erdélybe is, ahol rendszeresen turnézik a Bojtorján.

– Igen, nagyon szeretnek minket. A ’80-as években egy kulturális egyezmény keretében kivitték Romániába a lemezeinket. A kint élő magyarok pedig magukra vették, értelmezték a szövegeket: a Vigyázz magadra, fiam! azóta is ballagási sláger. A gyerekek is ismerik ezeket a dalokat: a Csíki-medencében egy szál gitárral léptem fel az óvodákban, és egy kisfiú rám szólt: ne a Micimackót játsszam, hanem a Vigyázz magadra, fiam!-ot. Magyarországon ilyen nincs.

– A Bojtorján Halász Judit több gyereklemezén is közreműködött dalszerzőként, előadóként, és Négyszögletű Kerek Erdő címmel saját gyereklemezt is kiadtak. Hogyan jött az ötlet, hogy gyereklemezt készítsenek egy színésznő közreműködésével? A ’80-as években ez még nem volt divat…

– Még Tolcsvayékkal kísértük Halász Juditot egy rádióműsorban, de ennek nem lett folytatása. Évekkel később meghívtak a zánkai úttörőtáborba, hogy zenéljek a gyerekeknek. A rendezvényen csupa ismert színész mondott a kicsik számára emészthetetlen verseket. Nekem akkor már megvolt a Száncsengő, eljátszottam, és a gyerekek énekelték velem együtt, nagy sikere volt. Biztattak, csináljak hasonlókat, de úgy éreztem, kell ehhez egy jó színész, aki együttműködik és összekacsint a gyerekekkel. Mikor aztán megalakult a Bojtorján ’77-ben, volt egy olyan időszak, hogy nem volt munkánk, és kitaláltam, hogy csináljunk egy gyerekkoncertet, én majd megpróbálom rábeszélni Halász Juditot, hogy lépjen fel velünk. Bródy Jánoson keresztül – akinek tetszett az ötlet – sikerült kapcsolatot találni hozzá, és előadtuk a Kép a tükörben című lemezt. Ez volt a kezdet; együttműködésünk 2001-ig tartott, és telt ház előtt koncerteztünk évtizedekig. A Bojtorján egyébként most készít egy új gyermeklemezt, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával. Tíz dal már elkészült; 7-8 éves gyerekeknek szól majd, és nagyon várom, hogyan fogadják majd a gyerekek a múltba vezető, megénekelt történeteket.

– Felnőtteknek szóló verseket is megzenésített, legutóbb Radnóti műveit.

– Nagyon büszke vagyok erre a lemezre, és nagyon szeretem. Nagyon jó volt a hivatalos fogadtatás, ami pedig a nem hivatalost illeti: egy XIII. kerületi galériában felléptem egy Gyarmati Fanni emlékezetére rendezett sorozatban, és azt vettem észre, hogy az első sorban ülő idős hölgyek zokognak, mint a záporeső. Egyikük előadás után odajött, és köszöntet mondott azért, hogy ezeket a verseket megzenésítettem. Mint kiderült, Gyarmati Fanni egyik barátnője volt. Most Radnótiról tartok interaktív, rendhagyó irodalomórákat gyerekeknek, szintén a Kulturális Alap támogatásával. Legutóbb, a kápolnásnyéki gimnáziumban háromszázan jöttek el, hogy meghallgassanak.

– Sok mindenen dolgozik egyszerre?

– Igen. Többek közt egy olyan lemezen, amin az érdi Pócsi Dóra megzenésített versei is szerepelnek. Dóri igen különleges kislány volt, nagyon jóban voltunk. Így hozzá tudok tenni ahhoz, hogy fennmaradjon a neve és a versei, amelyek egész páratlanok. Olyan önálló lemezre teszem rá őket, ami teljesen más lesz, mint az eddigiek: a halálról, a fájdalomról szól, és sokkal rockosabb, mint amit tőlem megszokhattak. Most fejeztem be egy antológialemezt Savanya István Kanadában élő magyar költő verseiből, csinálom a gyereklemezt is, és ősszel nekifogok a latin lemeznek. Közben járjuk a vidéket, koncertezünk, és hamarosan kezdődnek az erdélyi fellépések is. Mindemellett nagyon konszolidált életet élek; nyugdíjas vagyok, ami remek állapot. Az se lenne probléma, ha otthon maradnék – de én ezt szeretem csinálni. Felvonulni a hangszerekkel és szórakoztatni a közönséget, ennél nincs jobb.

(Érdi Újság)