« Forró hét áll előttünk

Olimpiai ezüstérmes, tizenhétszeres válogatott, háromszoros gólkirály, többszörös magyar bajnok, aki egy rendkívül sikeres labdarúgó pályafutás után sportvezetőként is eredményes tudott lenni. Mégis élete egyik büszkesége az, hogy a tápéi kis általános iskolai csapatával taroltak a megyei bajnokságon. Kozma Mihállyal beszélgettünk gyermekkoráról és izgalmas pályafutásáról.
– Szegeden kezdett futballozni. Onnan is származik a család?
– Tápén születtem, ott is nőttem fel két testvéremmel, nagyon szegény családban. Bár a gyermekkoromról eddig sosem beszéltem a nyilvánosság előtt, rendszeresen eszembe jutnak azok az évek. Mivel mindig tudatában voltam annak, honnan is indultam, sosem szállt el velem a ló.
– Mivel foglalkoztak a szülei?
– Édesapám gátőr volt, édesanyám pedig már csak akkor ment el dolgozni a Pickhez, amikor mi nagyobbak lettünk, így sokáig csak egy jövedelemből élt a család. Állandóan futballoztunk, de még rendes labdánk sem volt: rongylabdával játszottunk minden iskolai szünetben. Ahogy visszaemlékszem, ez töltötte ki az életemet.
– Labdarúgó pályafutását Szegeden kezdte, a SZEAC-nál. Hogy sikerült egy szegény, vidéki kisfiúnak bekerülnie a szegedi csapathoz?
– Volt két tehenünk. A jószágokat Tápéról arra a szegedi gátra hajtottam ki, ahol édesapám dolgozott. Reggel mentünk, este jöttünk. Az ártéren legelt a két tehén, szemben a SZEAC-pályával, ahová persze át-átmentem. Megtudtam, hogy van toborzó és jelentkeztem. Sikerült is bejutnom, alig tízévesen. Persze, miközben Szegeden futballoztam, Tápén folytattam az általános iskolát. Ha megkérdezik, mire vagyok a legbüszkébb a pályafutásomat illetően, hát az egyik az, hogy a mi kis általános iskolai csapatunk tizennégy győzelemmel, egy döntetlennel nyerte meg a Csongrád megyei bajnokságot, úgy, hogy 97:3 volt a gólarányunk. A mai napig megvan a fénykép a csapatról és a tanárokról. Nemrég vittem le az iskolába ezt a fotót, ami most már az intézmény falát díszíti. Erről sem beszéltem még soha…
– Miért nem?
– Nem volt rá lehetőség, és igazából eszembe se jutott. Most, hogy jött ez a felkérés a mai beszélgetésre, ami egész pályámat felöleli, gondolkoztam el pályafutásom kezdetéről.13 évesen kerültem a SZEAC úttörő csapatához, és rá 4 évre az első csapatába, ami az NB1-B-ben játszott. Tizenhat-tizenhét éves voltam akkoriban, és vízügyi szakközépiskola tanulója. Első meccsem a Debrecen ellen volt, megvertük őket 3:1-re, ebből kettőt én rúgtam. Abban az évben megnyertük a bajnokságot, és második lettem a góllövőlistán. Tagja voltam az utánpótlás-válogatottnak is, csapatkapitányként, részt vettünk ’67-ben az UEFA-tornán is. A cseheket megvertük 2:0-ra, egyet én rúgtam, ahogy az osztrákok ellen is. A franciák ellen mindkét gólt én szereztem. Erről a napokban a Nemzeti Sportban is olvastam. ’67-ben Lakat Karcsi bácsi meghívott a B válogatottba, amellyel Dél-amerikai turnén vettünk részt. Tíz mérkőzés során Fazekas Lacival 9-9 gólt szereztünk, és a ’68-as olimpiai csapat biztos utazói voltunk. Sérülés miatt sajnos lemaradtam az olimpiai aranyéremről. Nagyon sokat játszottam az ifi válogatottban, rendszeresen utaztam fel Pestre. Volt, hogy édesanyám csak azt a pénzt tudta odaadni, amin feljöhettem vonattal, de villamosjegyre már nem jutott. Felszálltam, és mikor jött a kalauz, leugrottam. Ennek az időszaknak akkor lett vége, miután leérettségiztem.
– Hol helyezkedett el?
– Felvettek Algyőre, a kőolaj-finomítóhoz, onnan kaptam a fizetésemet, de ez igazából sportállás volt: futballoztam tovább a SZEAC-nál, míg novemberben be nem hívtak katonának. Ott felajánlották, hogy folytassam a futballt a Honvédnál. Igent mondtam, és ’69 januárjában leigazoltak. Örömmel mentem: nem nekem való volt a katonaság. Ha valaki csak rám kiabált, már összerezzentem. Januártól már csak papíron voltam katona. A tiszti szállón laktam, több játékossal együtt, mint például Ruzsinszky József, Szurgent Lajos. Több nagy névvel játszottam együtt: Tóth, Pál, Pusztai, Komora, Marosi… Én voltam a legfiatalabb.
– Nem volt Önben lámpaláz?
– Mindig kisebbségi érzésem volt a származásom, falusi mivoltom miatt. Sosem szerettem szerepelni, a középpontban állni, és mindig befelé forduló voltam, az érzéseimet sem tudtam kimutatni, egyedül akkor látszott rajtam az öröm, ha gólt rúgtam. Nagyobb önbizalommal jobb eredményt értem volna el, az biztos.
– Így sem panaszkodhat: jó néhány kupát, bajnokságot nyert a Honvéddal, illetve a válogatott tagjakén, hiszen 1969 és 1975 között 17 alkalommal játszott a nemzeti tizenegyben és három gólt szerzett.
– ’72-ben olimpiai ezüstérem, Európa-bajnokságon negyedik hely, beválasztottak az Európa-válogatottba, olyan játékosok közé, mint Gerd Müller és Franz Beckenbauer. Ami a Honvédet illeti, kétszer nyertünk bajnokságot, és háromszoros gólkirály vagyok. Aztán ’75-ben, egy Honvéd–Dózsa rangadón szétrúgták a térdemet, porcleválásom és keresztszalag-szakadásom lett. Úgy nézett ki, hogy vége a pályafutásomnak. Háromnegyed év kellett ahhoz, hogy rendbe jöjjek. Utána is rúgtam a gólokat, de gólkirály már nem lettem. A ’90 –es évek elején a Honvéd az Örökös Bajnoki címmel ismerte el pályafutásomat. A Kispesti Önkormányzat a Kispest Sportjáért díjat adományozta.
– Hány gólt rúgott összesen?
– 236-ot. Tizenötödik vagyok ezzel a hazai listán, és az élők közül egyedül Fazekas rúgott tizenvalahány góllal többet, mint én. Ami a bajnoki mérkőzéseket illeti, 396 alkalommal léptem a pályára.
– Hogy alakult a pályafutása a sérülése után?
– ’81-ben, több műtéten túlesve, harminckét évesen kikerültem Belgiumba, a Waterschei nevű csapathoz. Abban az időben egyébként csak 30 év feletti játékos mehetett külföldre. Nagyon örültem a lehetőségnek, igaz, az élményeim vegyesek voltak. Sok külföldi volt a csapatnál, ám közülük egyszerre csak három játszhatott. Egyikük egy kapus volt, a másik egy válogatott csatár, a harmadik pedig honfitársam, Martos Győző. Ők, mondhatni, sztenderd játékosok voltak. Volt olyan, hogy azért kerülhettem pályára, mert a német játékos nem akart hóban, latyakban játszani. Három gólt rúgtam, ezzel a győzelemmel maradt bent a csapat. Egy másik klubbal aláírtam két évet, ám ez a szerződés nem léphetett életbe: szerződésemet orvosi vizsgálathoz kötötték, amin nem mentem át a térd- és achilles-műtétjeim miatt. Inkább hazajöttem. A Honvéddal nyertem még egyszer bajnokságot, és ’84-ben 10 évi csapatkapitányi poszt után befejeztem a futballt.
– Mi történt ezután?
– Az aktív korszakom lezárása után viszonylag hamar, 1986-ban szakmai igazgató lettem a klubnál. Akkoriban a szakosztály-vezetők tettek javaslatot, kit igazoljanak a klubok, aztán az elnök döntött. Jó csapatot sikerült összehozni. Sajnos, a rendszerváltozás után a hadsereg csökkentette a Honvéd támogatását, és az akkori elnök azt javasolta, próbáljanak meg a szakosztályok önállósulni. Ekkor leváltunk az anyaegyesületről, és Kispest–Honvéd néven futballoztunk tovább. Nyolc és fél évig voltam vezető: ez idő alatt ide senki nem hozott pénzt, senki nem támogatott minket. Így sikerült bajnokságot és kupát nyerni. Nagyon nehéz dolgom volt, mert a szurkolók elvárták, hogy az anyagi problémák ellenére is folyamatosan bajnokok legyünk, a harmadik helyért már nem járt köszönet. Idegileg nagyon megviseltek ezek az évek, be is dobtam a törülközőt.
– Pedig Mezey György – aki 1990 és 1992 között a Honvéd vezetőedzője volt –, úgy nyilatkozott, hogy Önt tartja a legjobb szakmai igazgatónak.
– Igyekeztem minden lehetséges feltételt megteremteni a csapatnak a sikerhez, a külföldi edzőtáboroktól az igazolásokig.
– Nagyon sok díja, eredménye van, melyikre a legbüszkébb?
– Kaptam kitüntetést a honvédelmi minisztertől, Kispest önkormányzatától, számtalan helyről. Mindre nagyon büszke vagyok. A labdarúgásban elért eredményeim közül sem tudnék válogatni, volt minden az olimpiai helyezéstől a bajnoki első helyen át a gólkirályságig. Volt olyan szezon, hogy a Honvéd góljainak a felét én rúgtam.
– Ha már szóba került az olimpia: a válogatott a müncheni olimpián nyert ezüstérmet, ahol egy palesztin terrorszervezet az izraeli csapat 11 sportolóját ejtette túszul. Mit érzékelt az ott zajló drámából?
– Szinte semmit. Távolabb laktunk, az időnk teljesen be volt táblázva. Én is csak a filmből tudom részletesen, hogy mi történt. Akkoriban még nem úgy zajlottak az olimpiák, mint most. Nem érzékeltem a rendezvény különleges voltát sem úgy, mint ahogy most átélik a versenyzők, illetve a nézőközönség. Abban az időben az Eb 4. hely – amit szintén elértünk – sem jelentett szenzációt. Ma bezzeg a kisebb teljesítmény körül is jóval nagyobb a felhajtás, gondoljunk csak a magyar válogatott tavalyi szereplésére.
– A futball volt az élete. A barátai is focisták közül kerültek ki?
– Mikor befejeztem a Honvédnál, egy kicsit visszavonultam. Pár játékossal még tartom a kapcsolatot, és a válogatott volt játékosainak találkozóira is elmegyek, ahogy az olimpiai helyezettekére is. A legjobb barátaim közül azonban hárman sajnos már nem élnek. Egyikük, Kocsis Lajos olimpiai bajnok most lett volna hetvenesztendős. Sem a MOB, sem az MLSZ, sem az önkormányzat nem emlékezett meg róla, holott ő volt az egyik legeredményesebb szegedi labdarúgó. Két-három magánember összefogásával kerülhetett emléktábla a ház falára, ahol született; öcsém – aki szintén játszott Szegeden – is beszállt a szervezésbe, és én is részt vettem az ünnepségen. Nagyon szomorúnak tartom, hogy az önkormányzat nem becsülte meg posztumusz díjjal. Sok játékostársam küzd egyébként nehézségekkel, egészségügyiekkel is. Míg Puskásék idejében a technikai edzés volt a hangsúlyos, és ezek a labdarúgók hetven-nyolcvan évig éltek, az én időmben változott a követelményrendszer, és hatalmas lett a fizikai terhelés, úgy, hogy nem volt megalapozva. Ez az edzésmódszer kihatott az egészségi állapotunkra is. Számtalan volt játékostársam halt meg 50-60 éves korában, szívbántalmak miatt. Engem is műtöttek szívritmus-zavarral.
– Bár sosem volt katona, alezredesként ment nyugdíjba. Hogy lehetséges ez?
– Mikor leszereltem, maradtam a honvédségnél, és mikor jöttek az eredmények, előléptettek. De csak papíron voltam katonatiszt. ’93 óta nyugalmazott alezredes vagyok; megelőztem Puskást, aki őrnagyként ment nyugdíjba.
– Nyugdíjas éveiben költözött Érdre?
– 1993-ban. Jó választás volt: az akkor még másodosztályú érdi labdarúgócsapat edzője voltam 2001-ig. Esélyünk lett volna rá, hogy felkerülünk az NB1-be, de – hat-hét meccsel a szezon zárása előtt – megtudtuk, hogy az önkormányzat nem kívánja támogatni a futballt. Ekkor sok játékos elment; úgy döntöttünk, hogy lehúzzuk a redőnyt. Ma már nincs kapcsolatom az érdi futballal, illetve az egyesülettel. Szerettem volna az utánpótlással foglalkozni, ingyen, társadalmi munkában, de sajnos nem jött össze.
– Azóta hogyan telnek a nyugdíjas évek?
– Sokat utazunk a feleségemmel, főleg Magyarországon. Pannonhalma, Tata, Fehérvárcsurgó… Általában egy-egy napos kirándulásokat teszünk.
– És gondolom, futballt néz a tévében. Ha egy mondatban össze tudná foglalni, mi a véleménye a mai magyar futballról?
– Ha azt a támogatást, amit ma a magyar futball megkap – infrastruktúra, pénz, illetve a szurkolók oldaláról –, nekünk juthatott volna, jóval jobb eredményeket értünk volna el. A futballban vannak szerencsés időszakok; a magyar válogatottnak ilyen volt a tavalyi idény, ez azonban nem jelent stabil sikert, mint láthatjuk is. Azt se hiszem, hogy olyan mélyen lenne a magyar labdarúgás, mint amilyennek most tűnik. Az azonban igaz, hogy egyik-másik játékos eredményét túlértékelték.
– Van kedvenc csapata?
– Természetesen a Honvéd. Ami a külföldieket illeti, a Bayern München és a Real Madrid.
– Kinek drukkol, ha a két csapat egymás ellen játszik?
– Olyankor egyiknek sem…
Ádám Katalin – Harmat Jenő – Érdi Újság