Latin lélek Magyarországon

Mi lehet a közös egy venezuelai lányban és egy magyar fiúban? Például a zene – ez hozta össze Labant Csabát és feleségét, Labant Ada Rózsát is, aki eredetileg csupán egy pár napos turnéra érkezett Magyarországra. Ma már közel tíz éve élnek és zenélnek együtt az Alma Latina zenekarban.
Beszélgetés Labant Ada Rózsával és Labant Csabával

– Ada Caracasban nőtt fel, 2008 óta él Magyarországon. Mesélne a szülőhazájáról?

Labant Ada Rózsa (L. A. R.): – Venezuela gyönyörű ország, fantasztikus a klíma, az emberek vidámak és kedvesek. Turisztikai adottságok tekintetében valóságos paradicsom, de a közbiztonság hiánya miatt még a helyieknek is komoly veszélyt jelent kimozdulni a négy fal közül. Az emberek többsége olyan szegénységben él, amit itt, Európában még elképzelni is nehéz. Mostanság a politikai feszültségek következtében nagyon rosszá vált a helyzet, a pénz teljesen értékét vesztette, egekben az infláció, nincs élelmiszer, üresek a boltok, nincs például kenyér sem.

– A családja még mindig ott él?

L. A. R.: – Igen, a szüleim és a bátyámék is. Nagyon nehéz nekik is, pedig ők a felső középosztályhoz tartoznak. Reméljük, javulni fog a helyzet, és talán néhány év múlva hazalátogathatunk. Hét éve már, hogy utoljára otthon jártunk. A szüleim jönnek hozzánk rendszerint, vagy „félúton”, Floridában találkozunk.

– Hogyan került Magyarországra?

L. A. R.: – A zene és a szerelem révén. Gyerekkoromban zeneiskolába jártam, fuvolázni tanultam. Tanulmányaim utolsó két évét Párizsban végeztem, a zeneakadémián. Ösztöndíjat kaptam, a szüleim is támogattak, ennek ellenére a tanulás mellett még bébiszitterként is dolgoznom kellett a költségek előteremtéséhez. Zenészekkel is dolgoztam, többek közt egy indiai hölgyet kísértem Németországban, Indiában és Kolumbiában. Hazatérve Caracasba, a Venezuelai Nemzeti Filharmonikusok szólistája lettem, és egy nagy zeneiskolában igazgatóhelyettesként dolgoztam. Ekkor a már említett indiai hölgytől, Mata Rita Ji-nek hívják egyébként, meghívást kaptam egy európai turnéra. Csak egy hetet tudtam elvállalni, véletlenszerűen választottam ki pár napot, így érkeztem Magyarországra.

– És hogyan ismerkedtek meg Csabával?

Labant Csaba (L. Cs.): – Az indiai hölgy hangszere, egy indiai harmónium, ami egy kis kézi orgona, Németországban, a turné előző állomásán maradt, és nem volt más lehetőségük, mint kölcsönkérni egyet. Nekem volt, és szívesen odaadtam, hisz sok éve ismertem Mata Rita Ji-t, s volt már olyan eset Indiában, hogy én játszottam az ő hangszerén. Adával ekkor még nem találkoztam. Másnap Mata Ji üzent, hogy egy szintetizátor is kellene neki. Először nemet mondtam, később mégis visszahívtam, s ekkor derült ki: tévesen fordították le az üzenetét, mely eredetileg úgy szólt, hogy engem várna egy hangszerrel a csapatba. Így aztán leutaztam Szegedre, a turné következő állomására. Már autóban ültem, mikor jött a telefon: sajnos nem ér rá fogadni, a fuvolista lány tanítja majd meg nekem a műsort. Nem örültem, de visszafordulni már nem lehetett, mentem hát, kerestem a fuvolista lányt. Adával első látásra egymásba szerettünk. Ő ezt ügyesen titkolta, és csak elutazása után vallatta be telefonon. Két hónapig nem is láttuk egymást, de a messzi távolban meghozta a nagy döntést, feladta a munkahelyeit, és jött! Elutaztunk egy hónapra Indiába, és hamarosan össze is házasodtunk, itt, Magyarországon.

– Mi volt a közös nyelv?

L. Cs.: – Sokáig az angol.

– Ada, hogy tudott beilleszkedni úgy, hogy nem beszélte a magyart?

L. A. R.: – Két évig csak angolul beszéltünk. Rengeteget utaztunk, szinte mindig olyan környezetben voltunk, ahol mindenki értette az angolt, ez volt tehát a legpraktikusabb. Sokat turnéztunk Nyugat-Európában és a Karibi-térségben is, főleg Floridában. Aztán amikor megszületett Lehel fiunk, úgy döntöttünk, nem egészséges, ha továbbra is angolul beszélünk, ami végső soron egyikünknek sem anyanyelve. Megpróbáltunk csak magyarul beszélni. Nagy erőfeszítés volt, de napról-napra egyre jobban ment.

– Mennyivel volt nehezebb megtanulnia magyarul, mint mondjuk franciául?

L. A. R.: – A franciát egy éven belül tökéletesen megtanultam, míg magyarul kilenc év is kevés volt ehhez. Most már egész jól megy: fuvolát tanítok – természetesen magyarul – a sóskúti művészeti iskolában. Nagy örömömre egyre népszerűbb ez a hangszer a kicsik körében, én pedig nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni.

– Miért nem olyan munkakörben helyezkedett el, ahol kamatoztathatja a spanyol nyelvtudását?

L. A. R.: – Az nem lett volna igazi kihívás; szerettem volna teljesen beilleszkedni, s azt csinálni, amit szeretek.

– Beszéljünk egy kicsit Csabáról is. Mióta zenél?

L. Cs.: – Gyerekkorom óta. Először hegedűn, majd csellón tanultam, és klasszikus éneket. Gitározni magamtól tanultam meg tinikoromban. Tizenhat évesen ízleltem meg, hogy a közönség és az előadó között valami különleges, láthatatlan kapcsolat jön létre, valami történik lélektől-lélekig. A színpad pedig egyfajta katedra, az üzenet, a tanítás átmegy bármilyen nyelven szóljon is a dal. Adni kell hát önmagunkból. A világban a pusztító és az építő erők viaskodnak egymással, s mi az építés mellett köteleztük el magunkat.

– Az Alma Latina együttesben a feleségével, Adával játszik. Mikor alapították?

L. Cs.: – 2008-ban kezdtünk együtt zenélni, igaz, akkor még nem ezen a néven. Először Indiában szerepeltünk kettesben, igen nagy közönség előtt, Ada a dalaimat kísérte fuvolán. Éveken keresztül ez volt a felállás: én énekeltem, ő pedig csak kísért, fuvolabetéteket játszott. Annak idején érte egy nagy trauma: kilencévesen szólót énekelt volna egy kórusversenyen, és a fellépés alkalmával derült csak ki, hogy egy másik kislányt választott helyette a tanárnő. Ez annyira sokkolta, hogy többé nem volt kedve énekelni.

L. A. R.: – Pedig a vágy megvolt bennem, sőt, tizenhét évesen gondolkodtam azon is, hogy operaénekesnek tanuljak, de erről lebeszéltek, hiszen akkor már ott volt a fuvola. Azt mondták, már késő váltani. Így aztán nem énekeltem, csak fuvoláztam, de mindig vonzott valami az éneklés felé.

L. Cs.: – Komponáltunk instrumentális darabokat is, és kialakult egy elég színes műsorunk. Évekig ezzel koncerteztünk, mígnem kaptunk egy olyan felkérést, hogy kifejezetten latin-amerikai dalokat adjunk elő, nagykövetségen. Itt tökéletes kiejtéssel illett énekelni, arra pedig nem volt idő, hogy ezeket a dalokat olyan szinten megtanuljam. Jött az ötlet, hogy énekeljen Ada. Ekkor derült ki, hogy csodálatos hangja van, s hamarosan annyira belejött, hogy szerintem a világ legjobbjai között van. Megint tovább bővült tehát a repertoárunk. Ekkor vettük fel az Alma Latina együttes nevet. Lehel kisfiunk dobon kísér, a nagyobb koncertjeinken pedig nagybátyám, Magyar Csaba, az Express együttes billentyűse is közreműködik. Az ő legendás slágereit is szoktunk énekelni.

– Honnan jött a zenekar neve?

L. A. R.: – Alma magyarul egy gyümölcs neve, spanyolul viszont annyit tesz: lélek. A nevünk pontos fordítása tehát: latin lélek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a magyar lelket ne szeretnénk, inkább a latin temperamentumra, lelkesedésre, vidámságra utal, és könnyű megjegyezni.

– Nemcsak latin dalokat énekel, hallottam az előadásában már magyar gyerekdalokat is.

L. A. R.: – Igen, meg saját magunk által komponált gyermekdalokat is, spanyolul és magyarul. Nagyon nagy öröm gyerekeknek játszani, de többnyire azonban felnőtteknek zenélünk.

– A Szociális Gondozó Központ egyik rendezvényén adott koncertjük alkalmával úgy látszott, hogy remekül boldogulnak a gyerekközönséggel. Nagy sikerük volt, és számomra különleges pluszt jelentett Ada latin-amerikai temperamentuma. Ha már itt tartunk: mennyire mások a kodályi magyar gyermekdalok és a venezuelaiak?

L. A. R.: – Teljesen más a melódia és a téma is. A népdaloknál ellenben már sokkal több a hasonló motívum. A gyerekek itt is és ott is nagyon nyitottak az idegen kultúrára. Egyszer például, még 2010-ben, egy venezuelai óvodában adtunk műsort és az ottani gyerekeknek nagyon tetszettek a magyar népdalok. Élvezettel énekelték velünk, hogy „sej-haj, lululululárom”. Magyar gyerekeknek is éneklünk néha spanyolul, és igencsak fogékonyak rá.

L. Cs.: – A zene univerzális. Én még Dél-Koreában is tartottam bemutató előadást a magyar népdalkincsekről egy általános iskolában, és nagyon élvezték a gyerekek a magyarul előadott dalokat.

L. A. R.: – Nem a nyelv a fontos, hanem a lelki kapcsolat. Mindegy, mit adunk elő, Máté Pétert, francia sanzonokat, népdalokat vagy világslágereket. A lényeg az, hogy megérintsük a hallgatóságot.

– Két kisfiuk van, Lehel és Lél. Velük milyen nyelven beszélnek?

L. A. R.: – Én többnyire inkább spanyolul. Mivel csak én beszélem a nyelvet a környezetükben, ez egy idő után fárasztó. Amikor itt vannak a szüleim, megjön a bátorságuk, és beszélnek is. Lehelnél a magyar volt az első nyelv, amit megtanult, de ez egyáltalán nem jelentett hátrányt a spanyolt illetően. A kisebbik eleinte inkább spanyolul szólalt meg, amikor azonban ovis lett, ez megváltozott.

– A fiúk szerepelnek a koncertjeiken is.

L. Cs.: – Igen, Lehel már komoly, nagy koncerteken is dobol. A 84 éves Emil bácsihoz járunk vele órákra, és egy éve citerázni is tanul, valamint grafikára is jár. Rajzpályázaton is nyert már. Most szeptemberben kezdi az iskolát.

– Szokott otthon együtt énekelni a család?

L. Cs.: – Igen. Mi gyakorlunk, a gyerekek pedig észrevétlenül megtanulják a dalokat. Lehel rögtön észreveszi, ha máshogy énekelek valamit, amikor pedig nem jut eszembe valami, bármelyiküktől megkérdezhetem. Egyébként mostanában saját szerzeményeinket alig játsszuk: főleg latin-amerikai dalok, világslágerek, magyar és külföldi öröközöldek vannak műsoron. A retró életérzés révén szélesebb rétegeket tudunk megérinteni.

– Ada, dalokat énekelve könnyebb volt megtanulni magyarul?

L. A. R.: – Az az igazság, hogy nagyon nehéz magyarul énekelni. A spanyolban nincs a, ü, ö, é hang, és azt is meg kellett tanulnom, hogy a magyarban mindig az első szótag a hangsúlyos.

– Ön a szülőhazájában is tanított. Hogy látja, van különbség a venezuelai és a magyar oktatási rendszer között?

L. A. R.: – Venezuelában teljesen más a zenei és az iskolai oktatás is. Hogy egy példát mondjak: 0-tól 20-ig osztályozzák a gyerekeket, nem pedig egy szűk, ötös skálán. Így sokkal színesebb, részletesebb az értékelés. Bukás 10-es osztályzat alatt van, és nem mindegy, hogy valakit 4-esre vagy 9-esre értékeltek. Venezuelában egyébként az általános iskola hat évig tart, utána jön az ötéves gimnázium, így jóval korábban kezdik felsőfokú tanulmányaikat a fiatalok. Tizenhét évesen én már egyetemre jártam. Az is igaz, hogy egyetemre bejutni elég nehéz.

– Hogyan telik a nyár, a koncertszezon? Mennyire elfoglaltak?

L. A. R.: – Sokfelé hívnak országszerte, Érden is volt több fellépésünk, két koncertet is adtunk a Czabai-kertben. Dolgozunk több lemezfelvételen is. 2010-ben jelent meg utoljára CD-nk. Sokan kérdezgetik, mikor jön már a következő, de a gyerekek mellett nehéz. Szeretnénk egy olyan albumot készíteni, amin csak dél-amerikai dalok szerepelnek, egy másikon pedig magyar és külföldi slágerek.

L. Cs.: – Nagybátyám slágereit is játszuk. Ő nem énekel már; 73 éves, bár ez egyáltalán nem látszik rajta, akár a felét is letagadhatná – most én éneklem a dalait, az ő utánozhatatlanul fantasztikus zongorakíséretével. Így idézzük vissza a hetvenes évek maitól nagyban eltérő hangulatát, értékrendjét.

L. A. R.: – A latin-amerikai dalokat tartalmazó lemezünkkel pedig azt szeretnénk bemutatni, milyen változatos a dél-amerikai kultúra – és most nem a ma divatos reggaetonra gondolok, hanem a száz, kétszáz éves dalokra, amelyeket jó újra felfedezni. Szeretünk olyan értéket közvetíteni, amit nem emészt fel az idő vasfoga.

(Érdi Újság)