Bár diákkorában a színészettel is kacérkodott, hamar elhatározta, hogy pedagógus lesz. Magyar-történelem szakos tanári diplomája mellé megszerezte az informatikait is. Közel három évtizede tanít az érdi Kós Károly Szakképző Iskolában. Kilenc esztendeig az intézmény igazgatóhelyettese, egy éve pedig az igazgatója. Az új tanév küszöbén Dózsa Lajossal beszélgettünk.

- Honnan indult a pályája?

- Budapesten születtem és nevelkedtem, 25 éves koromig éltem a fővárosban, majd Diósdra költöztem és Érden kezdtem el tanítani. Számomra nem volt kérdés, hogy pedagógus leszek. Igaz, volt az életemben egy rövid időszak, amikor kissé meginogtam ebben az elhatározásomban, mert a színjátszás jobban érdekelt, de ma is örülök, hogy a tanári pálya mellett döntöttem.

- Az is egyértelmű volt, hogy mit szeretne tanítani?

- A felnőttek sokszor elvárják, hogy a gyerekek már nyolcadikos korukban döntsék el, milyen pályára lépnek, pedig ilyenkor még nagyon kevesen tudják, mihez lenne kedvük. Akkor még én is egy híradástechnikai iskolába szerettem volna jelentkezni, de az osztályfőnököm minden erejével megkísérelt rábeszélni, hogy a kitűnő bizonyítványommal gimnáziumba kell iratkoznom. Megfogadtam a tanácsát és angol tagozatra jelentkeztem, de ősszel döbbenten tapasztaltam, hogy valamilyen furcsa véletlen folytán, fizika tagozatos lettem. Végül ott is érettségiztem, pedig nemcsak az általános iskolában, a gimnáziumban is a történelem és a magyar nyelv volt a kedvenc tantárgyam. Országos Kazinczy-érmet és számos szavalóversenyt is megnyertem, így nem lehetett kérdés számomra, hogy az első diplomámat magyar-történelem szakon szerzem meg, amit később középiskolai tanári diplomára bővítettem, majd az oktatási informatikusi képzést is elvégeztem.

- A Kósban kezdte a pályát?

- Igen, de 1988-ban még 220. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézetnek hívták. Fiatal tanárként a szaktárgyaimon kívül is számos egyéb feladatot bízott rám az akkori igazgató. A Magyar Földrajzi Múzeum kertjében, a mai kocsiszín helyén álló épületben épp akkor indult a gyors- és gépírói szakiskola, ott kezdtem tanítani.

- Korban is közel állt a diákjaihoz. Szerették?

- Volt ennek némi hátránya, de nyilván jó oldala is. Mivel iskolánkban alapvetően a szakmák jellegétől függött az osztályok összetétele, előfordult, hogy csupa lány, vagy csupa fiú osztályban tanítottam, illetve osztályfőnökük is voltam. Ebben az életkorban a vegyes osztályban jól lehet dolgozni a tanulókkal, a fiú osztállyal sincs gond, de a lány csoportok alaposan feladják a leckét a tanároknak! A kamaszlányokkal nehezebb, mert ebben az életkorban roppant érzékenyek, sokkal gyakoribbak köztük a konfliktusok. De, ha adódtak is ilyenek, alapvetően sikerült átvészelnünk a nehézségeket.

- Mi maradt meg mélyen az emlékeiben?

- A tanítási órák nagyjából elhalványodnak, legfeljebb egy-egy diák kimagaslóan szép teljesítménye jut eszembe. Bennem jóval mélyebb nyomot hagytak az órákon kívüli tevékenységek. Gurubi István kollégámmal másfél évtizeden keresztül szerveztük az iskolai nemzeti ünnepségeket. Azért szerettem, mert nagy kihívás volt olyan diákokat felvinni a színpadra, akiket már az általános iskolában leírtak, nem tartották őket elég tehetségesnek ahhoz, hogy nagyközönség előtt megszólaljanak. Nekünk meg az volt az elvünk, hogy mindenkinek hasznossá kell tennie magát, ezért a tanulók a képességeiknek és ambícióiknak megfelelő feladatokat kaptak. Volt, aki a díszlethordozásban volt sikeres, míg mások a szövegfelmondásban és a színpadi alakításban jeleskedtek. Büszke vagyok rá, hogy a diákok mindegyike átélhette az előadások sikerének katartikus élményét.

- Évekig az a hír járta a Kósról, hogy ide azok kerülnek, akik minden más középiskola rostájából kiestek. Nehezítette a munkájukat ez a megítélés?

- Olykor, amikor a régi diákjaink néha visszatérnek látogatóba, mosolyogva kérdezgetik: ugye, mi azért sokkal jobbak voltunk, mint a mostani tanulók? A válaszom: nem, ők sem rosszabbak, csak mások! Ti akkor olyanok voltatok, ők meg most ilyenek. Mások a körülmények, változik a világ is körülöttünk és el kell fogadnunk, hogy az újabb nemzedék más, mint az előzőek voltak, s pár év múlva is mások lesznek majd. Csupán meg kell találni mindenkivel a megfelelő hangot. Ami a negatív megítélést illeti, az utóbbi időben azt tapasztalom, hogy ez végre elkezdett pozitív irányba fordulni. Való igaz, a három évtized alatt – amióta itt tanítok – sokféle gúnyos jelzővel illették az iskolát: a „gladiátorképző”, vagy az érdi „Harvard” talán a legenyhébbek. Mégis tény, hogy a tanulók jó része azért jön ide, mert folytatni szeretné a szülei szakmáját, mások valamilyen divatos szakmára vágynak, s valóban nem kevés azon diákoknak a száma sem, akik azért kerülnek hozzánk, mert máshová nem jutottak be. Talán még sulykolták is beléjük: „Fiam, ha így folytatod, téged legfeljebb csak a Kósba vesznek fel!”

- Pedig az eredmények egészen másról tanúskodnak.

- Nagy büszkeségre ad okot, amikor egy jobb hírű középiskolából kitett tanuló olyan pedagógiai segítséget kap nálunk, hogy Kárpát-medencei versenyen első helyezést ér el. Úgy vélem, az a hozzáadott pedagógia érték, ami ebben a nevelőtestületben jelen van, mindent képes felülmúlni! Többségükről egészen biztosan elmondhatom, hogy képesek apjuk helyett apjuk, anyjuk helyett anyjuk lenni a diákjaiknak! Sokszor ugyanis – különféle okok miatt, válás, külföldi munkavállalás, haláleset – legfeljebb csak nagyszülők vannak a családi háttérben, amit a kollégák megkísérelnek valamiképpen kiegészíteni, támogatni. Vallom – sőt más iskolákból is kaptunk erre visszajelzést –, hogy valóban tapintható ez a „hozzáadott pedagógia érték”, s főként ennek köszönhetőek a kimagasló versenyeredmények. Nagyon kevesen tudják például, hogy a Kósban is ugyanolyan érettségi vizsgát tesznek, mint bármelyik gimnáziumban.

- A szakmunka társadalmi megítélésének is változnia kellene. Lát erre esélyt?

- A jó munkának, jó szakembernek mindig volt és lesz jövője. Nagyon örülök annak, hogy a szakképzés végre a méltó helyére kerülhet. Érdekes, hogy a diákok akkor tapasztalják meg igazán a tudás értékét, amikor levizsgáznak. Gyakran kérdezik: nem lehetne még valamit tanulni? Többen a hároméves képzés után is itt maradnak másodszakmára, vagy érettségizni.

-Vajon meg lehet velük szerettetni az irodalmat és a történelmet is?

- Meggyőződésem, hogy ez tanárfüggő. Mióta igazgató vagyok, már csak történelmet tanítok, s bevallom, hiányzik is a diákokkal való közvetlen kapcsolat, mert úgy vélem, ha az ember megtalálja a megfelelő hangot, és érti a tanulók nyelvét, s kellő empátiával és humorral tudja kezelni mindazt, amit ő már réges-régen, de ugyanúgy átélt, mint a mostani fiatalok, akkor működik. Én például roppant szórakoztatónak tartottam, amikor a saját gyermekeim hasonló korban voltak, mint a diákjaim. Létezik az a nyelv, amellyel meg lehet őket szólítani, bár tény, hogy egyre nehezebb lépést tartani a technikai változásokkal és a divathóborttal, de ha a szülők is megfelelő partnerek ebben sokkal könnyebb dolgunk van.

- Szigorú tanárként tartják számon a diákok?

-A megszorítás és a kiengedés elvét követem, de mindenképpen fontosnak tartom a következetességet. Szeretem a játékszabályokat rögtön az elején tisztázni, s keményen, következetesen és szigorúan betartatni azokat. Kell, hogy tudják, mit várok el, s ha ehhez igazodnak, problémamentesen dolgozhatunk együtt. Persze, ha szükséges, év közben parányit lehet engedni a követelményekből. Szerintem, aki nem hivatástudatból tanít, vagy nem szereti és nem képes szót érteni ezzel a korosztállyal, nincs itt jó helyen. Függetlenül attól, ki hogyan néz ki, miként viselkedik, meg kell találnunk a közös hangot. Soha nem írhatok le senkit, mert nem tudhatom, kiből, mit lehet kihozni! Nem egyszer olyan rejtett értékeket találunk egyik-másik tanulónkban, amit nem is sejtettünk volna. Attól még, hogy valaki csapnivalóan rossz történelemből, lehet kiváló sportoló, táncos, vagy jó szakember. Megkaptam már sokszor, nemcsak diáktól, de kollégától és szülőtől is, hogy túl szigorú vagyok, igaz azt is, hogy rosszabbra számítottak!

-Vajon változott-e a véleménye igazgatóként?

- Két részre szoktam választani a tanárságomat. Húsz éven keresztül különböző beosztásokban tanítottam ugyanebben az iskolában. Voltam tanár, osztályfőnök és munkaközösség-vezető, majd 2008-ban igazgatóhelyettes lettem, s ez kissé más szemüveget tolt az orromra: vezetőként be kellett látnom, hogy sok minden másként működik, mint azt a „túloldalról” tapasztaltam. Némileg áthelyeződtek a hangsúlyok, bár továbbra is a legfontosabb a tanítás, az iskola imázsa maradt, de sok minden másba is betekintést nyertem, mint amikor az ember hegyet mászik, s egyre jobban tágul a látótere. A tanári pálya olyan hivatás, amelynek az eredményei csak sok évvel később mutatkoznak meg. Ha csőrepedéskor kihívjuk a vízvezeték szerelőt, hamar kiderül, hogy jó munkát végzett-e. A pedagógusé jó esetben a vizsgán lesz látható, vagy még inkább akkor, ha egykori diákja másfél évtized múlva ide hozza a gyerekét, vagy sokkal később esetleg az unokáját. Gimnáziumban a továbbtanulás az elvárás, nálunk a szakma megszerzése és az elhelyezkedés. Sokszor pironkodva írjuk be a statisztikai űrlapra, hogy főiskolára, egyetemre felvettek száma alig pár fő, de a tíz-tizenöt éves osztálytalálkozókon csodálkozunk rá, hogy időközben a diákok zöme főiskolai, egyetemi diplomát szerzett. Idővel ráébrednek, hogy az élethosszig tartó tanulás ma már nem szlogen, hanem fontos része az életünknek.

- A városban vállalt társadalmi feladatait sikerült megtartani?

- Ma is örömmel részt veszek mindenben, amire időt szakíthatok. Húsz éve zsűrizek a Csuka Zoltán Városi Könyvtárban a diákok mesemondó- és Kazinczy versenyein. Nemrégen bekapcsolódtam az Érdi Lengyel-Magyar Kulturális Egyesület munkájába, ahol titkárrá választottak. Igaz, megalakulásától figyelemmel követtem a tevékenységét, de csak tavaly lettem tagja a szervezetnek.

- Mire a legbüszkébb?

- A lányunk gyógypedagógusként dolgozik, ő is itt a Kósban, bevallom, ez büszkeséggel tölt el. De arra is büszke vagyok, hogy 2008-tól, miután igazgatóhelyettes lettem, az intézményen belül is elkezdtünk végre foglalkozni a sajátos nevelési igényű és a tanulási nehézségekkel küzdő diákokkal. Felvettük a kapcsolatot a Pedagógiai Szakszolgálattal és a segítségükkel elvégzett szűréseken kiderült, kiknek van szükségük a fejlesztő-, illetve tavaly óta a gyógypedagógus segítségére. És van még egy büszkeségem: a digitális napló, amit kitartó unszolásomra már akkor bevezettünk az iskolánkban, mielőtt kötelezővé tették. Örülök annak is, hogy egykori kollégánk, Eőry Emil által készített iskolánk bejáratát díszítő relief alapján készült Kós-jelvényt és az emblémával ellátott pólót – amely az iskolához, a közösséghez való tartozásukat erősíti – ma már büszkén viselik a diákok. Más intézményekből ide érkező tanulóktól gyakran halljuk, hogy azzal riogatták őket, hogy a Kós borzalmas iskola! Később azonban épp ők lesznek a legjobb szószólói annak, hogy itt milyen emberségesek a tanárok, kedvező a légkör, érdekes és mozgalmas a diákélet! Az előítéletek lerombolásában nem kevés szerepe volt az Érdi Ifjúsági Önkormányzat megalakításának is, mert amióta működik, egyre jobb a kapcsolat a város diákjai között. Így az érdi középiskolák is közelebb kerültek egymáshoz.

(Érdi Újság)