Van egy iskola csaknem 13.000 km-re városunktól, ami Molnár Mária nevét viseli. Annak a nevét adták neki, aki annak idején a legtöbbet tette a ma már nagyszülőkké, dédszülőkké vált, akkori gyerekek oktatásáért, írni, olvasni tanításáért, akinek az egyik leghőbb álma volt, hogy iskolát építhessen a kicsiknek ott, ahol a szüleik korábban sokszor emberáldozatot mutattak be. És van egy emlékmű, nem messze ettől az iskolától, ahol szintén szerepel Molnár Mária neve, hat misszionárius társáéval együtt, akikkel közösen mártírhalált haltak a II. világháborúban.

Molnár Mária, aki 1886-ban született Várpalotán, már gyermekként sem rettent el semmitől, és ez a bátorság egész életében hű útitársa maradt. Kislányként megmentette egy ember életét, később műtősnővérnek képezte ki magát, az első világháború idején Galíciában, egy járványkórházban szolgált, amiért érdemkeresztet is kapott.
1927 decemberében indult útnak Manus szigetére egy misszióra Pápua Új-Guinea területére. Akkor azzal búcsúzott társaitól: „csak annyit kérek tőletek, testvéreim: imádkozzatok értem. Nem azért, hogy a tengerbe ne dobjanak, hogy az emberevők fel ne faljanak, hanem hogy mindvégig megmaradhassak hűségesen Krisztusom oldalán.”

Amikor két hónap múlva megérkezik, szinte az első perctől otthon érzi magát. Azt írja, bár itt nem látszik az égbolton a Nagy Göncöl, itt van viszont Dél Keresztje. Az “ő feketéi” nem gyilkolnak, tiszták, olyanok, mint  a gyermekek. „Nyugodt volt az életem. Megnyugtatott a tenger, az emberek nyugalma, de legfőképpen az a tudat, hogy Isten állított ide és itt is otthonom van. Azelőtt sohasem éreztem magam sehol annyira otthon, mint itt.”

Molnár Máriát barátságosan fogadták a bennszülöttek, és amikor látták, hogy ő képes meg is gyógyítani a betegeiket, „Miszisz doktor”-nak kezdték hívni, és egyfajta anyaként tisztelni. Sokszor keltett bennük csodálatot a misszionáriusnő bátorsága. Eleinte nem merték volna egyedül hagyni: „vagy 10-en akartak nálam aludni, hogy vigyázzanak reám. [...] A férfiak is kérdezték, hogy nem félek-e mert akkor ők a verandán alusznak és vigyáznak reám. Nem félek – mondtam – mert Jézus odaáll az ajtóba és ha valaki be akar jönni, azt egyszerűen eltolja és nem engedi be. Nagyon meglepte a férfiakat, amit mondtam. Jézus marad? Akkor én megyek, – mondta a törzsfőnök és elment.”

15 évet töltött a bennszülöttek között. Tanított, gyógyított, templomot épített a helyiekkel közösen, harangot szerzett itthonról a templomba, megtanulta a nyelvüket, és lefordított több részletet is a Bibliából a számukra. Leveleiben, könyvében összegyűjtötte megfigyeléseit a pápuák életmódjáról, szokásairól.

A második világháború alatt, a japán megszálláskor Molnár Mária pár misszionárius társával együtt ott maradt Manus szigetén. A japánok azonban úgy gyanították, hogy kémek vannak az Admiralitás-szigeteken, és jelentenek az ausztrál-amerikai légierőknek a japán hadmozdulatokról. A háború után derült ki, hogy az egyik szigeten valóban elrejtőzött egy felderítőegység, ami a japánok minden lépését jelentette. Nem a misszionáriusokból állt ez, hanem ausztrálokból.  Akkor ezt a japánok nem tudták. A gyanújuk a misszionáriusokra terelődött. 1943. március 18-án összegyűjtötték az Akikáze nevű japán hajóra a külföldi misszionáriusokat és ültetvényeseket és mindazokat a pápuákat, malájokat, kínaiakat, akik a misszionáriusokkal akartak tartani. Hatvannégyen szálltak fel a hajóra. Köztük csecsemők és gyermekek is. A hajó kifutását követően csakhamar mindannyiukat brutálisan kivégezték, és az óceánba dobták. Molnár Mária is így veszítette életét.

A misszionárius egyetlenegyszer jött haza a 15 év alatt. Akkor azt mondta, tudja, hogy Manuson fog meghalni, ezért azt kérte, ne azért imádkozzanak, hogy még egyszer visszajöhessen Magyarországra, hanem azért, hogy halála olyan legyen, ami által sokan juthatnak közelebb Jézushoz.

Molnár Mária életéről és munkásságáról a Földrajzi Múzeum „Magyar utazók, földrajzi felfedezők” című állandó kiállításán olvashatnak.