Lukács Sándor Kossuth-, Jászai- és Prima Primissima-díjas, Érdemes és Kiváló Művész ezúttal színművész énje mellett a költőit mutatta meg az érdeklődőknek a Csuka Zoltán Városi Könyvtárban december 13-án tartott irodalmi esten.

Szerdán már késő délután elkezdenek szállingózni az emberek a könyvtárba, és szállingóznak aztán folyamatosan, úgy, hogy a könyvtárosok alig bírják hozni az újabb és újabb székeket, a tömeg lassan „kifolyik” a könyvtárból az utcára, a számítógépek mellett is ülnek már. Képviselteti magát az esten az IRKA és a Poly-art, de mint később kiderül, ott ül a közönség soraiban a művész felesége és egyik régi-régi osztálytársa is (, akit a színész rögtön fel is ismer és barátsággal köszönt.)

„Értékesebbé teszi az embert, ha egy vers megérinti őt, mert elgondolkozik olyan dolgokon, olyan jelenségeken is, amelyek mellett hétköznapi emberként elmegy. Egy vers által gazdagodik, bővül, mélyül az életismerete”, nyilatkozta egy helyen Lukács Sándor. Érden sok-sok ember mehetett haza értékesebben az estről, ahol 2006-ban összegyűjtött verseiből, “Az elűzött álom” című kötetéből olvasott fel kronológiai sorrendben előrefelé haladva, a múltból a jelenbe a költő és színész. Itt-ott a mű keletkezésének történetét, személyes emlékeit is megosztotta a közönséggel. Mesélt a miskolci gyerekévekről, amelyek a szüleinek köszönhetően békében és boldogságban teltek, később a főiskolán és a színházban szerzett tapasztalatairól, amerikai utazásáról. A sztorizgatások között pedig tanúi lehettünk annak az elképesztő varázslatnak is, amire csak egy igazán nagy színész képes: egyik pillanatról a másikra alakult át nemcsak a hanghordozása, a mimikája, a tartása, de az egész lénye, hogy a lehető legnagyobb átéléssel közvetítse számunkra költészete és prózája minden hangját és hangulatát. Gyerekkori emlékeket és álmokat, veszteségeket és létértelmezéseket, emberi kapcsolatokat és a világot vezérlő elveket. Verseiben rendkívül érzékletes képeket használ, azaz, ha ma divatos kifejezéssel akarok élni: 3D-s költeményeket ír, nemcsak látunk és hallunk az ő szemével és az ő fülével, de vele érezzük is, szinte tapintjuk verseinek valóságát. Amelyek hol könnyedebb témájúak, játékosabb nyelven szólalva meg, hol mázsás súllyal, dühtől reszketve, kendőzetlen őszinteséggel teperik le a hallgatót – a közönségben itt-ott ilyenkor fel is szisszennek. Ami közös bennük, hogy velejükig hatolóan mindegyikben jelen van egyfajta, rossz szóval tanító szándék, avagy felelősségérzet az emberiségért, az emberiség sorsáért.

Kitartásáról, hűségéről számtalanszor kérdezték már, mi a recept hozzá. Ilyenkor szerényen mindig csak azt feleli, hogy a hűség kétoldalú: akkor vagy hűséges valakihez vagy valamihez, ha viszonozzák azt a másik oldalról is (hűséggel, elismeréssel, szeretettel). Hűsége talán inkább a lényéből ered, belülről jön. Hiszen nem volt egyszerű a kezdet neki sem: a főiskolára annak idején csak negyedjére vették fel, de ő kitartott, nem adta fel, hűséges maradt az akkor még csak vágyott, remélt hivatásához.  Aztán amikor elérte azt, hűséges maradt a Vígszínház társulatához – a főiskola elvégzése óta, immár 45 éve. Hűséges feleségéhez, akivel 40 éve élnek boldog házasságban. És nem utolsó sorban hűséges maradt Kálnoky intelméhez is, első mesteréhez, aki elindította a költői pályán, amikor az azt tanácsolta, hogy „úgy nézd a jelenségeket, mint a be nem kötött szemű fogoly látja a bokrokat, a fákat egy pillanattal a sortűz előtt.”

(A kiemelt képet M. Nagy Péter készítette)