Juliska néninek az érdligeti iskola konyhájáról vitathatatlan érdemei vannak abban, hogy Hajdú Kinga festőművésszel beszélgethetek, akinek Munkácsy-díján még meg sem száradt az aláírás. A szálak persze többfelé vezetnek, Zoltán Mária Flóra és Wegenast Róbert festőművészekhez például, meg vissza a múltba, egészen a korai gyerekkorig, aztán Érdre, meg az Apáczai Csere János Gimnáziumig és a Magyar Képzőművészeti Főiskoláig.

Arra a bizonyos találkozóra, amely Juliska néni – aki a konyhán dolgozott az érdligeti iskolában, ahol a nemrég érettségizett Hajdú Kinga édesanyja tanított, s aki ajánlotta, hogy a pályaválasztásában bizonytalan gyereket vigyék el a szomszédjában élő festőművészhez – közbenjárására jött létre Wegenast Róbert így emlékszik:

– A kérdés az volt, hogy a képzőművészet vagy a színészet felé vegye az irányt a lány. Rajzait megnézve számomra nem volt kétséges – pedig szavalt is a látogatáson –, hogy Kingának minden gyakorlatlansága ellenére kiváló rajzkészsége van.

– Nagyon meg voltam illetődve – idézi fel a történteket Hajdú Kinga –, kedves volt és biztatott, kaptam tőle néhány márkás ecsetet és egy akvarellhez való Pelikán festékkészletet mondván, hogy jó kezekben lesznek. Az ecsetek most is megvannak, nagy becsben tartom őket.

– Megfogadta hát a festőművész tanácsát, aki díszlettervezőként a színház világát is alaposan ismerte. Netán közrejátszott a választásban az is, hogy már túl volt egy sikertelen felvételin a színművészetire?

– Rajzolni mindig szerettem, de vonzott a színészet is, a ligeti iskolában Deák Béláné, osztályfőnökünk színjátszó kört szervezett, amit mindannyian imádtunk, az én lelkesedésem olyan sokáig megmaradt, hogy jelentkeztem a színművészetire. Az első rostán egyedül én jutottam túl, de aztán kaptam egy „fülest” bennfentes ismerőstől, hogy a vizsgáztatók szerint a tehetségemmel nincsen baj, de a „külsőm”… Nem igazán tudtam hogyan kellene „kinéznem”, de azért a második fordulón kicsit nőiesebben jelentem meg; magas sarkút húztam, ami persze elmondhatatlanul feltörte a lábamat. Ráadásul – amint a felvételire igyekeztem – a metróban valaki a vonat elé vetette magát, a közlekedés megállt, loholtam a főiskoláig, s izzadtan, ziláltan, persze elkésve estem be a színpadra. Láttam magamat kívülről abban a helyzetben, és pontosan tudtam, hogy más lesz az én utam. Lezártam ezt a dolgot, és nem is bántam, hogy így alakult. Akkor már rendszeresen rajzoltam a budapesti Postás Művelődési Ház képzőművész körében, ahol Topor András és Ferk Ilonka foglalkozott velünk; mindent csinálhattunk a kockától az aktig.

– Nagyon előre szaladtunk, átugrottuk az igazi kezdetet, a gyerekkort, amikor sok minden eldől az ember sorsával kapcsolatban, még ha nem is minden tudatosul ebből. Milyen volt a családi háttér? Mikor jöttek Érdre – mert ide, ugye szinte mindenki idekerül valahonnan –, vagy talán tősgyökeresnek mondhatják magukat?

– Édesanyám családja a Felvidékről érkezett Kemencére a háború után egy negyven kilós csomaggal. Apukám alföldi származású, Nagyréven, az arzénes asszonyokról elhíresült faluban született. A tanárképző főiskolán szövődött köztük olyan kapcsolat, hogy a szüleim lehettek később. Friss diplomával a zsebükben 1956-ban a Fejér megyei Nagylókra kerültek, oda születtem én is 1964-ben, s egészen tízéves koromig laktunk ott. Csak a boldogságra emlékszem azokból az évekből, hiszen paradicsomi hely volt nekem: otthonos kis iskola, ahol mindössze tízen voltunk az osztályban, csatangolások a réteken, és nyargalások a földeken. Maga volt a szabadság!

– Aminek egyszer csak vége szakadt…

– Van egy hét évvel idősebb nővérem, aki Pesten tanult, kollégiumban lakott. A szüleim azt gondolták, közelebb kellene emiatt költöznünk a fővároshoz. Érden találtak állást, mindketten a vincelléri iskolában – a mai Kőrösiben – kezdtek tanítani. Nagyon nehezen éltem meg ezt a váltást. Szabályosan föllázadtam – legkedvesebb mesetányéromat vágtam földhöz–-, amikor megtudtam, hogy itt például nincsen erdő. Az sem vigasztalt, hogy emeletes házba költözünk, pedig néha arról álmodoztam, hogy New Yorkban fogok élni egy felhőkarcoló tetején…

– Érden azonban nem csak erdő nem volt, de felhőkarcoló sem…

– Így van; csak ez az egyemeletes társasház, amiben most is élünk, pontosabban még az sem, mert a lakás nem készült el időre, így albérletben kezdtük érdi életünket, egy szűk, ablak nélküli szobában, ahol szüleimmel egy ágyban kényszerültem aludni fél éven keresztül. Lezárult az életemnek egy boldog, nyugodt, idillikusnak mondható szakasza.

– Amivel együtt jár az újrakezdés – próbálkozom, de érzem, a választóvonal éles. Az emlékezés stílusa megváltozik.

– Igen, jött a napközi. Az órák után összetereltek minket egy terembe, ahol nem nagyon tudtak mit kezdeni velünk; nosza, hajtogassunk, gyurmázzunk, színezzünk! Megtanultam hamar, mit értenek általában véve kreativitás alatt – legalábbis akkor és ott. Azóta magam is többször újragondoltam ennek a szónak a jelentését. Nekem a félnapos bezártság maga volt a rabság a korábbi szabadságommal ellentétben. Majd következett a gimnázium, Pesten, az Apáczai, a legelitebbek egyike. A sok kellemes emlék, ma is eleven kapcsolat, barátság ellenére az iskola légköre valójában idegen volt tőlem. Viszont a művészetek; a színház, a zene – aktívan hegedültem a gimnáziumi évek alatt is –, a festés-rajzolás már intenzíven érdekelt, noha a családban nem tartottunk számon művészeket. Szüleim jól rajzoltak, és szerettek is, lévén földrajz-biológia szakos tanárok. Ugyan én már az általános iskolában „gyártottam” a rajzokat a faliújságra, a rajnaplóba, szerettem az aszfaltrajz-versenyeket, de nem voltak csak képesítés nélküli rajztanáraink, tehát nem volt senki, aki a művészet irányába terelt volna. Akkor még azt sem tudtam, hogy van kortárs képzőművészet. Nekem addig a festészet azzal volt egyenlő, amit a múzeumokban láttam, a múlttal, és ez így volt egészen a gimnáziumi évekig, amikor meglátogattam a barátnőmet, és láttam, hogy a mamája – Zoltán Mária Flóra – képet fest. Akkor találkoztam először élő festővel, kortárs festészettel. Rácsodálkoztam, és azonnal rákaptam, mint a Micimackóban Tigris a csukamájolajra, azt gondolván; ez az, amit én igazán szeretek, illetve szeretnék. Éreztem, a legszebb, legjobb dolog lehet a világon: festeni.

– Ez lehetett az a bizonyos pillanat, a fölismerésé, a belső vágy formálódásáé, amit Wegenast Róbert biztatása megerősített.

– A Képzőművészeti Főiskolára nem vettek föl első nekifutásra. Igaz, Sváby Lajosnak, későbbi főiskolai mesteremnek már az első felvételimen megtetszett egy portrém, azt mondta rá, hogy „pszichikailag érzékeny”. Az esti tagozatra viszont sikerült bejutnom, ez amolyan előképző volt a következő próbálkozáshoz. Ott minden nap rajzolhattam. Hátrányban voltam azokkal szemben, akik a „Kisképzőnek” nevezett szakközépiskolába jártak, ahol megkaphatták az alapokat, megtanulhatták a klasszikus formálást. Az esti arra volt jó, hogy időnkénti korrektúra mellett szabadon rajzolhattunk, és ismerkedtünk leendő pályatársainkkal. Képzetlen voltam, de volt rajzkészségem, és volt bennem tudásvágy. Összeszedegettem az ismereteket, a könyvtárban folyton az albumokat bújtam. A második felvételim előtt bejelentkeztem Sváby mesterhez egy mappanézésre, gondoltam megmutatom, hogy mit csináltam az esti kurzuson. Kissé elkedvetlenített, hogy szerinte kicsit „túlrajzoltam” magam, és munkáimat kissé manírosnak találta. Ma már pontosan értem, mit értett ez alatt: a túlzott megfelelni vágyásból adódóan nem volt eléggé személyes és élményszerű az anyagom. A felvételin bejutottam a harmadik fordulóba. Emlékszem, valami olyasmire utaltam a bizottság előtt, talán kicsit szemtelenül: úgy gondolom, el lehet dönteni, hogy megfelelek-e, mert én többet nem fogok próbálkozni. Kokas Ignác lelkesen nézegette a munkáimat, biztatott, hogy sokat fejlődtem, az volt az érzésem, hogy az ő osztályába kerülök, ha egyáltalán bejutok… Végül is Sváby Lajos osztályába vettek fel, ő lett a mesterem.

– Újabb mérföldkő. Nagyot tévedek, ha azt képzelem, hogy egy ilyen képzésbe bekerülő, magában tehetséget érző fiatal tudatosan kezd el dolgozni azon, hogy azzá váljon, amihez elhivatottságot érez, hogy ne csak egy jól képzett középiskolai rajztanár váljon belőle?

– Amikor beléptem a főiskola épületébe, tudtam, hogy ez az én helyem. Rájöttem ugyan, mennyi mindent nem tudok, de a légkör inspirált. Nyilván volt egy érzékeny látásmódom, szemléletem, akár úgy, hogy ihletett állapotomban látom a világban a „láthatatlant”. Sokat töprengtem, hogy mit is jelent ez valójában. Nem volt ez teljesen tudatos, inkább csak amolyan érzés, amely belülről fakad. Viszont törekedtem rá, hogy az legyek, amire vágytam.

A főiskolán Hajdú Kingának nem csak az elhivatottsága érlelődött, de megismerkedett későbbi férjével, művésztársával Kósa Jánossal, aki szintén Munkácsy-díjas festő és a Magyar Képzőművészeti Egyetem osztályvezető mestere. Majd megszületett Rozi lányuk, aki ma már 18 éves. Hajdú Kinga 1991 óta tanít a Kisképzőben, először az iskola esti, majd 1997-től a nappali tagozatán, immár jó ideje heti négy napban. Sok mindent elárul a konyha sarkában álló festőállvány a félig kész vászonnal.

„Publikációs listáján” eleinte sok egyéni kiállítás szerepel, volt év, hogy három tárlatot is rendezett. És ott volt a Derkovits-ösztöndíj, a fiatal tehetségek pályára állításának emblematikus támogatása, meg az első elismerések, mindjárt 1994-ben Barcsay-díj, még abban az évben egy svájci ösztöndíj, meg a Római Magyar Akadémiáé, kicsit később (1999) a Magyar Aszfalt első díja.

– Azért nem volt olyan gyors az indulás, kicsit más idők voltak azok. Nekünk még volt időnk akár rossz képeket is festeni, hosszan keresgélni, próbálkozni. Harmincéves voltam, amikor az első tárlatom nyílt 1994-ben, az Újlak Csoport Tűzoltó utcai kiállítóhelyiségében. Munkáimat Ádám Zoltánnak, a csoport egyik prominens képviselőjének mutattam meg, s noha ők elsősorban nem festményeket állítottak ki akkortájt, megtetszett neki az anyag. Abban az időben fehér olajfestékkel készítettem domborműszerű képeket fehér alapra, és több önarcképet festettem kisméretű tükör segítségével. Kísérletezgettem. Munkám eredményét szerettem volna valahol megmutatni. Így kezdődött. Utána valóban elég sokat szerepeltem, de akkoriban csak heti két napot tanítottam. Jelenleg vasárnap délutáni festő vagyok, akkor jut idő ugyanis a vászon elé ülni. Sokféle szerepköröm van: hol festő, anyuka vagyok, szakács, házvezető- és takarítónő, hol feleség, hol tanár, illetve diák, hol nyolcvannégy éves édesanyám gyermeke stb. Ezt egyensúlyban tartani óriási feladat. Mindezt kihívásnak tekintem, és büszke vagyok rá, hogy meg tudom oldani. Így teljes az életem.

– Azt olvastam valahol, hogy Hajdú Kinga hallgatag megfigyelő, szemlélődő, a dolgokra rácsodálkozó alkat, meg azt, hogy festészete minden ízében a hagyományokhoz kötődik, de úgy – teszem hozzá én –, hogy kifejezésmódja sokszínű és változatos, nem sorolható semmilyen skatulyába. Osztja ezeket a véleményeket?

– Remélem, hogy rácsodálkozó vagyok. Hallgatag? Van, amikor igen, máskor viszont nem. A tradíció véleményem szerint minden kultúrában jelen van, az európai festészetben különösen tetten érhető. Nekem alapélmény, hogy bemegyek a Magyar Nemzeti Galériába, és megnézem Szinyei Merse Pál munkáit vagy Benczúr Gyula képeit. Még ma is szívesen teszem, de ritkán, és már más szemmel nézem őket. Legszívesebben saját képeimen szeretek munkálkodni, bár inkább olyan ez számomra, mint a játék. Játszom, mint a gyerek, önfeledten. Azt szoktam mondani, hogy háromgyerekes családanya vagyok: itt van Rozi, a lányom, János, a férjem, és itt vagyok én. A festészet sok mindent jelenthet. Mindenkinek mást. Lehet terápia, meditáció, egyfajta imádság, lehet kutatás, játék, szórakozás, matatás. Talán ebből jön a sokszínűség. Egy biztos: számomra nélkülözhetetlen.

 (Érdi Újság)