Három évtizedig volt a Kőrösi Iskola pedagógusa. Tíz évig vezette a városi Székely Versmondókört, irodalmi és képzőművészeti rendezvényeket, székelyföldi kirándulásokat szervezett. Tanár-, előadóművész- és szervezőként is a magyar irodalom gyöngyszemeinek megismertetése, megszerettetése, a határon túli, magyar írók, költők és képzőművészek, valamint Erdély bemutatása vezérelte. Munkásságáért Érd Város Életmű Díjával tüntették ki Donkóné Simon Juditot, vele beszélgettünk.

-Miért épp az erdélyi kortárs irodalom a szíve csücske?

-Mert a Székelyföldön, Székelybőben születtem. Ez az aprócska falu Marosvásárhelytől ugyan mindössze tizenkét kilométerre fekszik légvonalban, mégis a világtól egy igen elzárt, gyönyörű, alig száz lelket számláló, mára elöregedő, kis település. Ceausescu idején még azt tervezték, hogy lerombolják és a lakosságát áttelepítik Nyárádszeredába. Szerencsére, erre nem került sor! Egy katolikus és egy református temploma van a szülőfalumnak, de az iskola épülete teljesen tönkrement. Szerencsére a kultúrház megmaradt és az ott aktívan tevékenykedő Székelybőért Egyesületnek köszönhetően újra éledezik a település. Engem viszont már sok évtized ide Érdhez köt, ezért – mint sok hozzám hasonló elszármazott –, Mikes Kelemennel vallom: „Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont.” Mindig sokat gondolok haza és amiben csak tudom, segítem a szülőfalumat, többek között falunapok szervezésében, pályázatok írásában, könyvek kiadásában. A település 675. évfordulójára, 2007-ben megjelentettünk egy gyönyörű monográfiát, utána egy másik könyvet is kiadtunk a faluról, majd tavaly egy verseskötet jelent meg Időkapu címmel, amely Székelybői János Sándor költeményeit tartalmazza, aki – bár elszármazott a faluból – mindig hazavágyott, hazagondolt a gyönyörűnek látott szülőfalujába. Mi meg büszkék vagyunk rá, hogy van egy ilyen tehetségünk. A falu egyébként tíz településsel együtt a nyárádszeredai önkormányzathoz tartozik, s mivel sokfelé kell osztani, kevés anyagi támogatás jut Székelybőre, így a legkisebb támogatást is roppant hálásan fogadják.

-Miként került el a szülőföldjéről, hogyan lett érdi?

-Kolozsvárott tanultam, s az egyetem elvégzését követően Magyarországra jöttem férjhez. Igaz, egy évig még Korondon tanítottam, majd áttelepedtem. Három esztendeig egy budapesti albérletben laktunk, s utána költöztünk Érdre. Jelentkeztem az akkori Tanácsnál és nemsokára szóltak, hogy az egyik iskolában alsó tagozaton tudnak nekem állást ajánlani. Elvállaltam, bár egyetemi diplomával a tanítói mégsem annyira testre szabott feladat, szerencsére később magyart taníthattam a Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolában, ahol végül a nyugdíjig maradtam. Máig szívesen emlékszem azokra az évekre, rengeteg tehetséges, olvasni szerető, kiváló diákom volt, de úgy érzem a kevésbé tehetségesekkel is sikerült megszerettetnem a verseket, a szépirodalmat. Egy ideig a Kós Károlyban Iskolában is oktattam az esti tagozaton, de miután a férjem külföldre ment dolgozni, nem vállalhattam másodállást. Közel három évtizedig voltam a Kőrösi pedagógusa, ahol nagyszerűen éreztem magam, mert nemcsak az oktatást tartottam színvonalasnak, hanem olyan kedves kollégák vettek körül, akik szinte pótolták számomra a messzi földön hagyott rokonságomat.

-Hogyan viselte, hogy sok száz kilométerre volt a szülőfalujától?

-Próbáltam tudatosan távol tartani magam az emlékektől, annál is inkább, mert egy évig nem is utazhattam sehová, hiszen „hontalan” voltam. Többé-kevésbé sikerült is fegyelmeznem magam, de mivel a férjem jászsági, s én is ott kaptam meg a letelepedési engedélyt, időnként Szolnokra kellett utaznom, hogy jelentkezzem. Egyik ilyen alkalommal a pályaudvaron egyszer csak bejelentették a hangosbemondóban, hogy érkezik a Baltorient Expressz. Ahogy meghallottam, egyből eleredtek a könnyeim, hangos zokogásban törtem ki. Akkor ott egyszerre rám tört minden emlék, mert hiszen korábban mindig ezzel a vonattal utaztam Marosvásárhelyről Kolozsvárra. A tudatosan elfojtott érzelmeknek már a Baltorient is elég volt, hogy vulkánként felszínre törjenek. Később, miután megkaptam az állampolgárságot, minden évben hazautazhattam, sőt gyakran ott nyaraltunk a gyerekekkel. Onnan viszont már ritkábban jöhettek Magyarországra, szüleim is csak két-három évente látogattak el hozzánk. Két testvérem a mai napig Erdélyben él.

-A Kőrösi Iskolában a tanítás mellett pezsgő kulturális élet zajlott, amiben oroszlánrésze volt. Kikkel találkozhattak az ön által szervezett rendezvényeken?

-A kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen, két-három évvel előttem egy olyan költő nemzedék volt – például Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Király László –, akiknek csodálatos a költészetük, s mivel zömüket ismertem, meghívtam őket Érdre. Hosszú lenne felsorolni kik voltak még rajtuk kívül városunk vendégei, említhetem Markó Bélát, Sütő Andrást vagy Páll Lajost, akinek kiállítást is szerveztünk. Mindegyik találkozást óriási érdeklődés övezte, sikeres emlékezetes rendezvények voltak. Ma már úgy érzem, mintha kicsit lanyhult volna az erdélyi irodalom iránti lelkesedés, de akkoriban még az újdonság erejével hatott az érdi emberekre. Kányádi Sándor és Csoóri Sándor estjén például olyan sokan voltak a művelődési központban, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni! Aztán, amikor Maitz Ferenc lett a Kőrösi Iskola vezetője, azt javasolta, hogy az intézmény falain belül is szervezzek író-olvasó találkozókat, művészeti kiállításokat. Ekkor már működött az iskolában és a művelődési központban is a versmondó köröm, akiknek életre szóló élményt jelentett az alkotók előtt előadni a verseket. Délután az iskolában, este a művelődési központban történt a költők, szépírók bemutatkozása. Ma is élénken élnek emlékeimben Czine Mihály, a kiváló irodalomtörténész lélekemelő értékelései. Ő ugyanis nagy lelkesedéssel és lényegre törően tudott szólni a gyerekekhez. Nem az irodalomtudomány oldaláról közelített a lírához, hanem megkísérelte egyszerű szavakkal megéreztetni velük, mit jelent az erdélyi magyar költészet. Egyik kolléganőm így fogalmazott: „Miska bácsi a maga zsoltáros hangján nem tudományosan elemzi a műveket, hanem a hallgatóság szívét érinti meg.” S azt, hogy e rendezvények emléke valóban élénken él a gyermekek emlékezetében onnan tudom, hogy az osztálytalálkozókon a diákok mindig emlegetik, felidézik ezeket az élményeket.

- Ám a líra szeretetét nemcsak a gyakori író-olvasó találkozóknak, hanem az ön pedagógiai munkájának is köszönhetik a kőrösis tanulók. Mi volt a hitvallása?

-Nekem elsődleges volt, hogy érzelmileg gazdagodjék a diák. Nem baj, ha nem tudja úgy elemezni a verset, ahogyan megköveteljük. Arra voltam kíváncsi, hogy személy szerint mit mondanak neki, őt hogyan érintik azok a sorok, milyen érzelmeket mozgatnak meg benne. Azt azonban megköveteltem és nagyon odafigyeltem rá, hogy kívülről is megtanuljanak sok verset. Hiszen a szüleim felnőtt fejjel is el tudták mondani a gyermekkorukban memorizált költeményeket. Az idő múlásával talán egyes szavak vagy sorok kiesnek az emlékezetéből, de amikor majd ő tanítja a gyermekének, eszébe jutnak, s mennyire fog örülni az emlékeknek! Például a Családi kör, részletek a Toldiból, vagy a János vitéz pár nagyszerű éneke… Én kis versre, hosszú költeményre egyaránt ötöst adtam, amivel egy-egy verselemzés esetlegesen gyengébb jegyét is javíthatták. Akadt tanítványom, aki írásban, olvasásban gyengébb volt, mégis amikor kicsengettek az irodalomóráról, hangosan felsóhajtott: Milyen kár, hogy már vége az órának! Gyakran vittem a diákokat színházba, múzeumba, mert fontosnak tartottam, hogy megismerjék a saját környezetüket. Az Ady-múzeumban például az a kisgyerek, aki sosem remekelt magyarból, de nagyon szerette az óráimat, szinte levegőt alig tudott venni ott, ahol Ady Endre járt! Lenyűgözve és meghatódva lépkedett azon a parkettán, amelyet Ady cipője is érintett valamikor. Maradandó, életre szólóak ezek az élmények. Nekem is nagyszerű tanárom volt, akire annyira jó visszagondolni, s talán nekem is sikerült nyomot hagyni a tanítványaimban! Ezt igazolja, hogy a díj átvétele után rengeteg gratulációt, nagyon sok szép bejegyzést kaptam. Egyik tanítványom azt írta: „Mindenre emlékszem, amit tanított, s remélem általuk én is jobb ember lettem.” Jólestek, őszintén örvendtem ezeknek a szavaknak!

-Az óráin is rendszeresen mondott verset?

-Igen. Szerettem, ma is szeretek verset – nem szavalni – elmondani! Amikor Korondon tanítottam, rengeteget helyettesítettem a nagyon elfoglalt igazgató magyar óráit, s mit ad Isten? Harminchárom év múlva Székelyudvarhelyen találkoztam egy szakácsnővel, akinek ismerősen csengett a hangom, s ahogy szóba elegyedtünk, kiderült ő is Korondon tanult akkor, amikor épp ott voltam pedagógus. Nahát – csapta össze a tenyerét – hiszen akkor a tanár nénitől hallottuk: „lehet-e némán teát inni véled, rubin-teát és sárga páragőzt?” – idézte hibátlanul. Lám, ő így őrizte meg Kosztolányi sorait az emlékezetében. Hát nem csodálatos? Emlékszem, hogy elmondtam az órán a verset, s a szünetben is hallottam, hogy a visszatérő refrént ismételgetik a gyerekek.

-Közel egy évtizedig vezette az érdi Székely Versmondókört, de ön is gyakran szerepelt városi rendezvényeken, sőt önálló estjei is voltak. Mi vezérelte? Küldetés, vagy csupán a versek szeretete?

-Valóban, kilenc és fél évig működött a versmondó köröm, amelyben tudatosan, kizárólag erdélyi költőktől válogattam, hogy megismerjék Érden az erdélyi költészetet. Már kicsi gyermekkoromtól szerettem szavalni. Írni, olvasni sem tudtam még, de ha megtanítottak egy-egy költeményt, örvendtem, ha közönség előtt elmondhattam. Később felnőttként a kollégákkal, de otthon a családdal is szívesen megosztottam a szívemnek kedves költeményeket. Majd egyre többször meghívtak, kértek fel versmondásra különféle rendezvényeken. Nem a szereplési vágy hajtott, hanem, hogy sokan megismerjék a gyönyörű verseket, amelyeket én is annyira szerettem. Ha találkoztam egy szép erdélyi költeménnyel, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy azt másokkal is megosszam. Ezért állítottam össze a „Van olyan föld” és az „Atlantisz harangoz” című önálló estemet, s mondtam el sok helyütt, mert úgy tapasztaltam, s boldoggá tett, hogy az emberek szeretettel fogadták. Sokszor előfordult, hogy az irodalmi estek után odajöttek gratulálni. Volt, aki azt mondta: ő még életében nem hallott még ilyen szép verset! Rengeteg szülőföldről szóló költeményt hallhattak, amelyek – nyilván nem véletlenül – mindenkit képesek megérinteni, hiszen mint tudjuk, sokáig tabu volt Magyarországon a leszakadt országrészekről beszélni, nem is tanították.

-Nem csupán a versek által, hanem tartalmas utak szervezésével is arra törekedett, hogy megismertesse szülőföldjét az érdiekkel.

-Nagy vágyam volt, hogy a kultúra bölcsőjét személyesen is láthassák sokan. A Kőrösi diákjai mindig nagyon szívesen jöttek ezekre a kirándulásokra, pedig nemcsak szórakozás, hanem egyben kemény próbatétel is volt számukra. Hónapokig kellett felkészülni rá, majd hosszú túrákon részt venni. Előtte kaptak egy listát arról, mit kell elolvasniuk és kiosztottam a verseket is, amelyeket aszerint válogattam, hogy Erdély mely részén barangoltunk. Hogy megmaradjon bennük a látvány meg az ismeret is, évekig magam másoltam a verseket és mellétettem az odaillő fényképeket, amelyekből aztán mindenki kapott. Ezt látván, a pedagógus kollégák kérték, szerkesszem könyvvé ezeket az oldalakat. Így született meg az Erdélyi honismereti barangolás című sorozat. Később, miután már nyugdíjas lettem, sok felnőtt fordult hozzám a kéréssel, menjünk Erdélybe, aztán az utastársak nyolcvan százaléka visszajáró volt, akikkel „toronyát-boronyát” bejárhattuk.

-Napjainkban is vállalja az erdélyi túrákat?

-Igen. Tavaly nyáron, Erdély északi részeit jártuk be. Mivel nagyon messze van, Ady, Kölcsey szülőfaluja leginkább kimarad a látogatásokból. Utazás előtt én a felnőtteknek is elkészítem az ajánlott irodalmat, osztok ki verseket, s aki tudja, velem együtt mondja. Kölcsey Himnusza természetesen kihagyhatatlan volt, s így közösen elmondva felejthetetlen, maradandó élmény volt mindenkinek. Koszorúzunk is az emlékhelyeken, mert ezek az alkalmak mélyebb nyomot hagynak a kirándulókban. Fönn északon született Németh László, Dsida Jenő, Károly Gáspár, sorolhatnám. A Moldvai csángókhoz szintén ritkábban érkeznek a látogatók. Pedig rendkívüli élmény, mintha ötszáz évet visszamennénk az időben. Beszédük, nyelvhasználatuk, szokásaik, viseletük, mentalitásuk páratlan megtapasztalás. Anyagiakban nagyon szegények, de lelkileg roppant gazdagok! Mi is szegények voltunk, hiszen mindenünket elvették, amikor kollektivizáltak, mégis gazdagok voltunk, mert összetartottunk, s annyira szerettük egymást! Nekem csodaszép emlékeim vannak a gyerekkoromról.

-A csaknem száz irodalmi rendezvény és megszámlálhatatlan fellépése után, egyik napról a másikra búcsút intett a nyilvánosságnak. Mi volt az oka?

-Még önkormányzati képviselő voltam, amikor nyugdíjas lettem, s úgy döntöttem, nem vállalok már több nyilvános szereplést, hiszen ekkor már nem működött a versmondó kör sem. Úgy véltem, ideje átadni a helyem a fiataloknak. Persze, később is előfordult, hogy nem tudtam visszautasítani egy-egy szívélyes felkérést. Ám, ha Erdélybe megyünk, mindegyik útra sok-sok verssel készülök, s ezt igénylik is az utastársaim. A kirándulások szervezését most is bevállalom és persze, amint említettem, a szülőfalum támogatásában máig részt veszek. Bár egy volt gimnáziumi osztálytársam egyszer rosszallóan azt találta mondani: „Leányka, te csak hallgass, itt nagyobb szükség lett volna rád, mint ott!” Én egész életemben úgy éreztem, hogy a felnevelő Szülőfölddel szembeni kötelezettségem azt minél szélesebb körben megismertetni és megszerettetni. Ha ott maradok, talán tehettem volna többet is, de így ennyit tudtam törleszteni.