A tragikusan fiatalon meghalt Peter Marshall fél évszázaddal ezelőtt megjelent Nincs helyed a temetőben című könyve méltatlanul elfeledett remekmű, amelyben a karakterfejlődéstől és a szerkezettől kezdve a stiláris elemekig minden a helyén van. Egyedül azzal a mondatával lehetne vitába szállni, ami úgy hangzik: „Ez a baj a szavakkal, nem nagyon lehet velük mit mondani.” Maga Marshall cáfolja ezt meg a regényében.

A három fejezetre osztott regény első szinten (első fejezetében) egy szürreális hallucinációkban tobzódó, disztópikus hangulatot árasztó felnövéstörténetet tár az olvasó elé egy fiúról, Josephről, aki saját egyéniségét keresi egy olyan világban, ami nem az egyéniségek számára van berendezve. Első szinten Joseph elbukik, és az elmebajba menekül. Van tehát Joseph, aztán Joe és végül Joey bácsi. Három személyiség egy emberben.

A széttöredezett elmét számtalan könyv és film tette meg témájául Poe és Dosztojevszkij csaknem egész életművétől és Oscar Wilde Dorian Gray-étől kezdve Daniel Keyes Az ötödik Sally és Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényén át, egészen a posztmodern irodalomig, gondoljunk csak Palahniuk Harcosok klubjára vagy Dennis Lehane Viharszigetére. Sőt, a hit és a vallás megközelítése a regényben itt-ott talán Bergmant juttathatja eszünkbe, az uniformizált világ, ami kiveti magából az egyéniség legkisebb szilánkját is pedig Orwellt idézheti, de az a gazdag szimbólumrendszer, az a megfilmesítésért kiáltó képi világ, amivel Joseph látomásait megeleveníti Marshall, nagyon is az író sajátja.

Az első fejezetben kibontakozó felnövéstörténet után aztán jön a kegyelemdöfés, a valóság és illúzió világa közötti vékony fal ledöntése: a második fejezetben ugyanazt a történetet olvassuk, mint először, mégis minden más. Minden másképp van, mondaná Karinthy is. És tényleg. Amit valóságosnak fogtunk fel Joseph történetéből, azt alaposan újra kell gondolnunk vele együtt, hisz ő is azt teszi immár az elmegyógyintézetben. Ahol aztán jöhet annak is alapos átgondolása, ki az őrült: az elmegyógyintézet lakói vagy odakint, a többiek. Mert minden csak nézőpont kérdése. Ki van a rácson belül és kívül? Hiszen nemcsak egy igazság létezik.

A regényt persze nem lehet sem felnövéstörténetként, sem az elmebaj irodalmi megfogalmazásaként leegyszerűsíteni. Hatásköre túl esik ezen, mert közben olyan örök érvényű, univerzális dilemmákkal viaskodik Joseph és Joe is, mint például, hogy miért attól lesz közösség a közösség, ha egy általuk kiválasztott embert, családot, népet, népcsoportot utálnak, közösítenek ki és semmisítenek meg közösen? Miért a gyűlöletből építik a boldogságot?

Mint sokak, így Joe számára is az egyetlen külső kapaszkodó a szerelem lehetne. „A káoszban keress egy kezet, melyet elérhetsz és megérinthetsz és megfoghatsz, keress öt ujjat, amelyben megbízhatsz, és akkor egy pillanatra – de nem tovább, csak egy pillanatra –, egy pillanatra rend lesz a káoszban, nyugalom, lesz középpontja: két összefonódott kéz, aztán a kezek széthullanak, és többé nem találják egymást, és visszatér a káosz, és rosszabb lesz, mint volt. Megérinteni egy kezet a káoszban, ez a szerelem.” (Viszonzott) Szerelem híján viszont Joe egyedül kénytelen szembenézni a világgal, és felvállalni a felelősséget a saját életéért.

A Nincs helyed a temetőben olyan mű, amit kár nem olvasni, és nehéz nem olvasni, mert ha egyszer nekiállunk, magával ránt és nem ereszt bennünket, akár egy örvény. Sőt, kár nem újra olvasni, mert minden egyes sora, minden egyes szava többértelmű, és minden értelmében nagyon igaz.