Az érdi családi ház őriz valamit az egykori családi fészek hangulatából, a terek, a tárgyak félreérthetetlenül emlékeztetnek egy hajdanvolt életformára – nem hivalkodással, hanem egyfajta több száz évet átfogó családias légkörrel. Csakúgy, mint a ház ura, George Kégl is – megjelenésében, apró gesztusaiban őriz valamit a régi életformából.

Kégl György, mert nevezhetjük így is, felnőttként fedezte föl magyarságát, amit ősei egyszer már jóval korábban önként vállaltak föl. Az egykori arisztokrata család sarját Érden festőművészként – ami még magyarságánál is újabb keletű, hiszen mindössze jó fél évtizede fogott ecsetet – ismerhettük meg, a városi galériában az év elején láthattuk képeit, amelyekről méltatója, Szalay Ágnes művészettörténész azt mondta: „egyszerre mutatják a valóság nyugtalan lüktetését és mögötte a tűnődés csendjeit”, szerinte Kégl György ízig-vérig kortárs alkotó, aki észreveszi és felmutatja a minket körülvevő világ szépségét.

– A Kégl név német eredetre utal. Ősei mikor kerültek Magyarországra?

– A család az 1700-as évek közepén vagy még korábban már ismert volt Pozsonyban, volt köztük gyógyszerész, katonatiszt, birtokos, tisztviselő. Én az úgynevezett csalai ág leszármazottja vagyok, ükapám – szintén György – vásárolta meg a Székesfehérvár határában lévő Csalapusztát a Nádasdyaktól egyéb birtokai mellé. A család vagyonát ő alapozta meg nagybirtokosként, emellett jelentős közéleti szerepet is játszott a megyében – az 1870-es években országgyűlési képviselő is volt –, az ő jelentős anyagi hozzájárulásával alapították a megye mai kórházának az elődjét, amit az iránta való tiszteletből neveztek el Szent Györgyről. Az adakozó földbirtokos érdemei elismeréséül kapta I. Ferenc Józseftől az 1600-as években szerzett nemesi cím megerősítéséül a csalai előnevet.

– A köz szolgálata, a jótékonyság öröklődött a családban. Úgy tudom, tagja a Máltai Lovagrendnek.

– Már az édesapám és a keresztapám is tagja volt a rendnek. Nagyon szép az itt végzett önkéntes segítő munka. Az eredeti Máltai Lovagrend több mint ezer éve foglalkozik jótékonysággal. Magam is részt vettem már mozgássérült gyerekek táboroztatásában, zarándokutak szervezésében.

– Csalapuszta volt hát a családi fészek, amit 1876–78- ben építtetett Kégl György, nem is akárkinek a tervei alapján…

– Igen, édesapám még ott született 1937-ben. A kastélyt Hauszmann Alajos, a korszak kiemelkedő építésze tervezte, akinek nevéhez egy sor fővárosi középület, egyebek között a New York Palota is fűződik, de az ő tervei alapján épült a család három budapesti palotája is, amiből kettő, a Döbrentei utcai és az Andrássy úti még ma is áll, a Szép utcai a háborúban elpusztult.

– Lassan a csalai kastély is az enyészeté lesz, ha nem történik vele valami.

– Ezen mi már csak sajnálkozni tudunk, tenni nincsen módunk semmit, Magyarországon a rendszerváltáskor nem adták vissza a kastélyokat, ingatlanokat, de még az erdőket sem, csak a termőföldre vonatkozott a kárpótlás. A háború végén, amikor közeledtek az oroszok Fehérvárhoz, a nagyszüleim, amit lehetett, fölpakoltak néhány szekérre és Ausztriába menekültek. A háború végén még visszatértek, s megpróbálták rendbe hozni a kifosztott, lepusztult épületet, amit az oroszok hadikórháznak használtak. Miután a politikai helyzet 1949-ben az ismert fordulatot vette, a család végleg elhagyta az országot. A kastély az akkori forgatókönyv szerint állami tulajdonba került, a Csákvári Állami Gazdaság használta egészen addig, míg az 1980-as évek közepén, még bőven a rendszerváltás előtt megindult a kastélyok privatizálása. Különböző tulajdonosok után – akiknek sosem volt pénzük és szándékuk a helyrehozatalra, a méltó hasznosításra – egy német befektető kezébe került, aki nagy terveket szőtt, de elfogyott a pénze, a műemlékvédelmi hatóság annyit tudott elérni, hogy a tetőt megjavítsák a teljes pusztulást megelőzendő. Így csak reménykedhetünk, hogy ez az építészetileg is értékes épület egyszer újjászülethet.

– Német ősök, időközben magyarrá vált család – de ön már külföldön született és nőtt fel. Hogyan határozza meg önmagát?

– Az őseim 400 éve ebben az országban éltek, magyarnak vallották és érezték magukat. De a nagyapám felesége német volt, apámé, azaz édesanyám ugyancsak. Ráadásul én már Párizsban születtem. Később apám nemzetközi pénzügyi területen dolgozott, sokat utazott, így Londonba költöztünk, utána következett Ausztria, aztán Németországban, majd Olaszországban tanultam. Európai polgárként nőttem föl, magyar szót csak akkor hallottam, ha apám régi családi ismerősei látogattak hozzánk. Franciául, angolul, németül és olaszul is anyanyelvi szinten beszélek, s már magyarul is, pedig azt csak felnőttként kezdtem tanulni. Azóta még az oroszba is belekóstoltam barátaim legnagyobb megrökönyödésére, de nekem meggyőződésem, hogy minden újabb nyelv ismerete gazdagabbá tesz. De túl a tanulás szorgalmán, a nyelvekhez szenvedély is kell. Ahogyan a nőkhöz is. Otthon egyébként németül és magyarul beszélünk a lányaimhoz.

– Maradjunk egyelőre a magyarnál. Mikor és miért kezdett el érdeklődni ősei hazája és nyelve iránt?

– A rendszerváltáskor apám üzletemberként eljött körülnézni, vele jöttem én is. Megtetszett, amit itt láttam, számomra is kínálkoztak lehetőségek a reklámszakmában – grafikusként végeztem Düsseldorfban –, itt ragadtam, megtanultam magyarul, megnősültem, letelepedtem. S kezdtem rátalálni a magyarságomra, erre otthon nem volt lehetőségem. Tudatosan építettem újra identitásomat, mindent, ami ezzel kapcsolatos, történelmet, irodalmat, művészetet felnőttfejjel ismertem meg. Én az iskolában nem Petőfiről, József Attiláról tanultam, hanem La Fontaineről, Baudelaire-ről. Nekem itt minden új volt. És a baráti kört is fel kellett építeni. Ami azért most is nemzetközi inkább, de mára kiegészült a magyarokkal is… Európainak gondolom magam ma is, a nemzetköziséget nem adtam fel, csak felfedeztem hozzá a magyarságomat.

– A festészettel való elköteleződöttség is egy ilyen felfedezés eredménye?

– Ez a gyerekkorig nyúlik vissza. Mindig festegettem, mindig közel állt hozzám a rajzolás, végül is ehhez kötődik a szakmám is. De komolyan nem foglalkoztam ezzel. 2010 körül mondta a feleségem, hogy miért nem kezdek el komolyan festeni, akkor elmentem egy festőiskolába, 2013-ban kezdtem járni és 2015-ben már kiállításom volt egy budapesti magángalériában. Ennek az első tárlatnak is jó visszhangja volt, önbizalmat adott, ösztönzött. Azóta folyamatosan festek, évi egykét kiállítást rendezek, ami jó alkalom megmutatni a közönségnek, hogy hol tart, mit csináltál az ember, fontos kommunikációs eszköznek gondolom művész és közönség között. Mára már vannak megrendeléseim is – ezek is fontos visszajelzések –, nemrég készült el például egy nagyméretű képem a budapesti Duna Tower irodaház előcsarnokába. Ez nem jelenti azt, hogy a festésből meg tudnék élni, dolgozom egy befektetési alapnál, amely ingatlanokkal foglalkozik, és van egy saját cégem is, amelyik a rendezvényszervezés területén tevékenykedik. Lehet, hogy ezek elég száraz feladatok egy művésznek, de számos példát találunk hasonlóra: Samuel Beckett is élt egy ideig Párizsban tányérmosóként, Modigliani is polgári megélhetéssel próbálkozott, vagy például T. S. Eliot a Lloyd Banknál volt tisztviselő.

– Visszagondolva legutóbbi érdi tárlatára három fő téma köré csoportosíthatók a művei: női aktok, portrék és csendéletek, tájak, illetve ezek kombinációi. A kiállítást megnyitó művészettörténész így fogalmazta meg ezt: „Nagyon határozottan integrálja magába a 20. század azon művészeti irányzatait, amelyek olyan módon próbálnak visszanyúlni a 19. század művészetéhez, hogy vállalják a figurativitást, a tájképfestészetet és a portréábrázolást…”

– Valóban ezek a kedvelt témaköreim. Az aktfestésben például szerettem azt a kihívást, hogy ne lépjem át azt a vékony mezsgyét, ami a női test esztétikumát az erotikától elválasztja, hogy a kép semmiképpen se legyen vulgáris. A portréfestésben pedig az a nagy feladat, hogy a kép ne csak egy arcot ábrázoljon, hanem képes legyen a modell karakterét megjeleníteni.

– Méltatói rendre kiemelik, hogy George Kégl olyan alkotó, aki a minket körülvevő világ szépségét akarja fölmutatni. Hogyan teszi mindezt? – kérdezem a garázsban kialakított műteremben, ahol az autó inkább csak megtűrt vendég a festőállvány és az egyéb művészeti kellékek, valamint az art deco garnitúra mellett.

– Figuratív, realisztikus stílusom van, ami talán a londoni iskola névvel illetett irányzattal rokonítható – jelenleg van épp Budapesten, a Nemzeti Galériában tárlata az ebbe a körbe sorolható Francis Baconnek, Lucien Freudnak –, expresszív realizmusnak mondanám, amit csinálok. Szeretem a már-már gátlástalanul erős színeket, a lendületes ecsetvonásokat. De nem olyan értelemben vagyok realista, hogy elvesznék a részletekben, a ma divatos hiperrealizmus távol áll tőlem, nem másolni akarom a látottakat, hanem értelmezni. Olyan képeket szeretek festeni – pontosabban szerintem csak olyat érdemes –, amiket az emberek szívesen akasztanak a falra, én nem raktárra akarok „termelni”. De valójában nem tudom behatárolni a művészetemet. A keretek csak zavarnak. Tánciskolában sem tudtam lépegetni, viszont jól táncolok, ha szabadon tehetem. Ugyanígy vagyok a zongorázással is. A magam örömére tudok jól játszani. A szabadság nagyon fontos számomra.

(Érdi Újság, kép: http://georgekegl.com)