Dolgozott gyermekkatonák rehabilitációs táborában, a Kongón csónakázott Fábry Sándorral, expedíciókat szervezett magyar utazók nyomában, és hamarosan tehetségkutató versenyt szervez Szenegálban tehetséges, szegény gyerekeknek. Afrika, amelynek 23 országában járt már, számára az örök szerelem. Beszélgetés Szilasi Ildikó Afrika-kutatóval.

– Összesen öt évet töltött Afrikában, amelynek huszonhárom országában járt, expedíciókat vezetett, turistacsoportokat visz, kereskedelmi kapcsolatokat épít Szenegál és Magyarország között. Honnan jött ez a szerelem a „fekete kontinens” iránt?

– Gyerekként még egyáltalán nem érdekelt Afrika. Nagyszüleim Érden éltek, mi a szüleimmel Diósdon, így e két településen gyerekeskedtem. Egy XI. kerületi zenetagozatos iskolába jártam tizenkét évig. A középiskolai osztályfőnököm, aki földrajz szakos volt, a tízéves érettségi találkozónkon azt mondta, soha életében nem gondolta volna, hogy én valaha is Afrikával, utakkal és expedíciókkal foglalkozom majd, mert egyáltalán nem mutattam érdeklődést a tantárgya, illetve Afrika iránt. Annál inkább érdekeltek az emberek: a környékünkön sok külföldi család élt, a gyerekek a diósdi amerikai iskolába jártak. Megismerkedtem koreai, fülöp-szigeteki, amerikai diákokkal, a kultúrájukkal, ünnepeikkel. A családom ismeretségi, baráti köre által lehetőségem nyílt arra, hogy utazzak: középiskolásként eljuthattam Franciaországba, Angliába, Spanyolországba. Így visszagondolva ezek az utak nagyon fontos mérföldkövek voltak az eletemben: tizenhat-tizenhét éves lehettem, mikor párizsi vendéglátóm elvitt a Champs-Élysées-n egy Latina Cafe nevű helyre, ahol mi voltunk az egyetlen fehérek. Ez valódi kulturális sokként ért, hiszen addig legfeljebb a Blaha környékén, vagy a 7-es buszon láttam feketéket. Nagyon jól éreztem magam: ők kedvesek voltak, engem pedig érdekelt ez a színes világ, így jókat beszélgettünk. Ez volt az első találkozásom afrikaiakkal.

– Hogyan lett ebből a párizsi kalandból élethivatás?

– Kicsi korom óta táncoltam; gimnazistaként elvetődtem egy nyári tánckurzusra, amit a Műegyetemen tartottak. A tanárom sokat mesélt Afrikáról – ez adta a második lökést. A harmadikat az önkéntes munka. Mindig szerettem emberekkel foglalkozni, és nagyon jól megtaláltam a hangot a tőlem teljesen eltérő helyzetben élőkkel is. Mikor gimnázium után a Modern Üzleti Tudományok Főiskoláján tanultam tovább, sok szabadidőm maradt, kerestem hát valami önkéntes munkát. Ekkor fedeztem fel azt is, hogy létezik egy olyan egyetemi szak, hogy kulturális antropológia – elkezdtem látogatni az órákat, Boglár Lajos tanár úr engedélyével, akivel valahogy beszélgetésbe elegyedtünk a folyosón. Az ELTE kulturális antropológia szakán követelmény volt, hogy egy kis közösségben megfigyelő kutatást, terepmunkát végezzünk, és abból írjuk a felvételit. Véletlenül elvetődtem a Hetednapi Adventista Közösséghez, ahol megismerkedtem egy kongói lelkésszel, aki pont akkor alapította az Afrikáért Alapítványt, és önkénteseket keresett. Én pedig feltettem a kezemet… Tizenkilenc éves voltam, öt évig önkénteskedtem a szervezetnek. Itthon adománygyűjtő akciókat, kulturális előadásokat szerveztünk; a mai napig támogat az alapítvány a Kongói Demokratikus Köztársaság fővárosában, Kinshasában egy ezerhatszáz fős iskolát, illetve árvaházat. Mikor France egy humanitárius misszióra vissza kívánt térni Kongóba, az ELTÉ-n lehetőség volt pályázni kutatói forrásra, és én elnyertem egy Budapest–Kinshasa–Budapest repülőjegyre elegendő pénzt. Ez 2004 tavaszán volt.

– Mennyi idős volt akkor?

– Huszonegy éves.

– Egy szőke, fehér bőrű fiatal lány, a háború sújtotta Kongóban… Nem volt ez nagyon veszélyes?

– Velem volt a kollégám és a családja, ami biztonsági hálót vont körém, de igaz, ami igaz: beledobtak a mélyvízbe. Huszonhárom afrikai ország után most már pontosan érzem: Kongó az egyik legnehezebb ország a kontinensen. Politikailag rendkívül instabil, nagyon kaotikus, rossz az infrastruktúra, nagy a korrupció, a bürokrácia, a zaj, a tömeg. Ugyanakkor rendkívül megszerettem, és itt „tanultam ki” Afrikát – Kongóhoz képest később mindenütt könnyű volt. 2004 óta rengeteget fejlődött a főváros; akkor még kalasnyikovos katonák jöttek ki a repülő elé, a reptéren nem volt áram, A4-es papírra, filctollal írták ki a járatokat. A városban kaotikus állapotok uralkodtak; úton-útfélen bódék, árusok. Aztán nyolc év alatt minden megváltozott: a most érkezőket egy csodálatos nemzetközi repülőtér fogadja, a városban piacokat, köztereket alakítottak ki – például Michael Jackson-dalokat játszó, világító szökőkúttal –, rendezett utakkal. Nagyon izgalmas volt látni, hogy válik rendezett város a kaotikus Kinshasából. Ezek a hatalmas változások egyébként az afrikai fővárosok többségére jellemzők. A fejlődés ugyanis elkerülhetetlen és természetszerű: a nemzetközi donorközösségekből folyamatosan áramlik a fejlesztésre, infrastruktúrára fordítható pénz, és működik egy mintamodell is: egyes országokban csak úgy adnak kitermelési, illetve koncessziós jogokat a befektetőknek, ha azok cserébe utakat, infrastruktúrát építenek ki.

– Milyen befektetők mennek főleg Afrikába?

– Mindenki, akinek egy kis esze van… A kínai befektetőkön kívül az amerikaiak, az EU-tagállamok, a volt gyarmatosítók, brazilok. Nemcsak Afrikából van elvándorlás, hanem Afrikába is. Rendkívül potens, gazdasági és kereskedelmi lehetőségekkel rendelkező, nyersanyag-lelőhelyekben gazdag kontinensről van szó. Sajnos, ahol a földben kincs rejlik, ott a földfelszínen nincs béke: a konfliktusos helyzetekért részben a kitermelés körüli hatalmi harcok a felelősek.

Burkina Faso egyik festett házacskája tetején, ahol aludni is lehet a csillagokkal telehintett égbolt alatt.

– Visszakanyarodva az első útjára: mi volt a legfőbb feladata?

– Elsősorban az, hogy épségben maradjak… Rutinos Afrika-kutatóként már nincsenek ilyen problémáim, de az első utamon azonnal leterített egy emésztőrendszeri betegség, ráadásul az érkezésünk másnapján meghalt a szállásadónk, így belecsöppentem egy több napig tartó gyászrítusba: több száz ember virrasztott, énekelt az ablakom alatt. Mikor mindebből kikeveredtem, iskolát, árvaházat, családokat látogattunk.

– Gyermekkatonákkal nem találkozott?

– De, csak nem Kinshasában. Észak-Kivu tartományban a lázadó hadseregek valóban toboroznak gyerekkatonákat. Ez egy szeparált régió, ezerötszáz kilométerre a fővárostól, ahonnan még utak sem vezetnek ide. Nemzetközi szervezetek létrehoztak rehabilitációs, reintegrációs táborokat, ahol megpróbálnak segíteni ezeken a 8-15 éves gyereken, akiket erőszakkal szakítottak el a szüleiktől, vagy önként vonultak be, mert szegények voltak, éheztek, és a hadseregben szebb jövőt ígértek nekik, ami persze sosem valósult meg. Kiszabadulásuk után találkoztam velük, amikor már mindenen túl voltak. Összegyűjtöttem és elemeztem a rajzaikat, amelyek nyomtatásban is megjelentek: a Gyermekkatonák és gyermekanyák a nagy tavak vidékén című könyvnek vagyok a társszerzője.

– Hogy látja, visszavezethetők a normális, átlagos életbe a volt gyermekkatonák?

– Amíg a milíciák fennmaradnak ebben a térségben, ahol minden arról szól, hogy lehet a zavarosban halászni – azaz kiaknázni a nyersanyagokat és kivinni az országból, és jó pénzért eladni azoknak a köröknek, amelyek a milíciákat pénzelik –, addig fenn fog állni ez a jelenség. Nem beszélve arról, hogy ezek a fiatalok már belekóstoltak a fegyver által kapott hatalomba, és nagyon könnyen élhetnek vele újra. Csak akkor lehet sikeres a megmentésükre irányuló projekt, ha a sebek, traumák kezelése mellett olyan tudást, képességeket adunk nekik, amelyek segítségével hosszú távon kereseti lehetőséghez juthatnak. Ez nemcsak a gyermekkatonák megmentésének a receptje, hanem az összes afrikai fejlesztési projekt sikerességének alapja is.

A Magyar László emlékexpedíció tagjainak fogadtatása Angolában, egy Kuito melletti faluban.

– Több afrikai expedíciót is vezetett, magyar utazók nyomában. Honnan jött az ötlet?

– Az antropológia szakon Kongó lett a szakterületem. Itt önkénteskedtem, és sok könyvet elolvastam az országról, és ezekben rendre felbukkant Torday Emil neve, publikációi. Megszületett a fejemben a gondolat, milyen jó lenne, ha száz évvel azután, hogy ő eljött Kongóból – ez 1909-ben volt –, visszamennénk egy emlékexpedíció keretében. Ekkor már doktori tanulmányokat folytattam Pécsett, mellette a Magyar Afrika Társaságnál dolgoztam, melynek elnöke, Balogh Sándor támogatott, hogy megvalósíthassam ezt a tervemet. Lóránt Attila fotográfussal, Reisinger Dávid operatőrrel és a Kongói Nemzeti Múzeum egyik munkatársával elindultunk Kongóba egy bő kéthónapos expedícióra, amelyhez az első tíz-tizennégy napban csatlakozott Fábry Sándor is: együtt hajóztunk a Kongó folyón ezer kilométert egy kilenc méter hosszú és másfél méter széles csónakban.

– Hogyan került Fábry Sándor az expedícióba?

– Nagyon sokat segített a szervezésben, a támogatók felkutatásában, és kérte, hogy részese lehessen az expedíciónak. Én szerveztem az útvonalat, Torday munkásságának ismeretében; ez a kongói hajóút volt az a szakasz, ahol többen is elfértünk, és amely biztonságos volt. Később már csak dzsippel tudtunk továbbmenni, az ország belsejébe hatolva. Ez már nehéz rész volt: a kocsi lerobbanhatott olyan helyeken, ahol nem tudtunk alkatrészt szerezni, az utat elmoshatta az eső, nem volt komp ott, ahol lennie kellett… Attól is tartani lehetett, hogy valamilyen betegség (malária, hasmenés) miatt valaki kiesik. Emberi veszély, támadás sehol nem fenyegetett.

– Mi volt a legemlékezetesebb pontja az expedíciónak?

– Eljutottunk a Kuba Királyságba, ahol még emlékeznek Tordayra, olyannyira, hogy az egyik kunyhóból előhozták az ő francia nyelven írt és kiadott monográfiáját. Egyik oldalán a kuba királyok névsora található; ezt golyóstollal ő maguk írták tovább. Hatalmas örömmel fogadtak egyébként minket: nagyra értékelték, hogy egy ősünk nyomában járunk. Nagy szívfájdalmam, hogy anyagi okok miatt az expedíción forgatott nyersanyagból nem készült komolyabb dokumentumfilm, de amit meg tudtunk vágni saját erőből, az feltettük az internetre. Később aztán több kisebb expedíciót is vezettem Afrikában, illetve egy nagyot, Magyar László nyomában, 2012-ben, Angolában és Kongóban. Újra dokumentáltuk a legfontosabb területeket, ahol Magyar járt, és publikáltuk is élményeinket. A Magyar Földrajzi Múzeumban is tartottunk több előadást, és volt kiállításunk is. Sajnos, Magyar László sírját nekünk sem sikerült megtalálni, de fantasztikus élményekkel gazdagodtunk: Angolában olyan népcsoportokkal találkoztunk, amelyek még teljesen hagyományőrző módon élnek. Míg Belső-Kongóban például az asszonyok „second hand” ruhabálákból valahogy odakeveredett holmikat viselnek, addig a muila asszonyok azt viselik, amit a közeli természetben találnak. Tán ha egy műanyag lavórt láttam náluk, minden más használati eszközüket ők készítették.

– Huszonhárom afrikai országból melyik adta Önnek a legtöbbet, ha a természeti értékeket, illetve az embereket tekintjük?

– A természet leginkább Madagaszkáron érintett meg a makik, és Ugandán a hegyi gorillák miatt. Az emberek tekintetében pedig Szenegál. Itt a természet is csodálatos: hétszáz kilométeres, érintetlen partszakasza van az Atlanti-óceánnak, és rengeteg a baobabfa, amit én nagyon szeretek. A madárvilág is csodálatos: ez az első régió a Szahara után, ahol megpihenhetnek és költhetnek.

– A férje, Abdoul Camara is szenegáli?

– Igen. Az utóbbi években utakat szervezek Afrikába, főleg a nyugati országokba, amelyek biztonságosak és viszonylag olcsón elérhetők. Egy ilyen úton találkoztam a későbbi férjemmel, aki a Szenegáli Nemzeti Színház táncosa, egy hagyományőrző tánccsoport művészeti vezetője, és számtalan pontján fellépett már a világnak; idén nyáron három hazai rangos fesztivál vendége volt, négy társulati taggal együtt. Bár most Magyarországon, Érden élünk, és afro táncot, dzsembe dobot tanít, a szenegáli színházban mindig tárt karokkal várják. Nemsokára hazamegyünk Dakarba, és ez az út több szempontból is különleges lesz: egyrészt azért, mert most először utazunk Szenegálba a kislányunk megszületése óta, aki most kilenc hónapos. Nagyon várja már az afrikai rokonság, hogy megismerhesse. Másrészt Dakar egyik szegény negyedében, az Afrika Másként Alapítvánnyal együttműködve szervezünk egy tehetségkutató fesztivált, egy szenegáli Felszállott a pávát, hogy előcsalogassuk azokat a gyerekeket, akik ügyesen zenélnek, és az alapítvány segítségével támogatókat szeretnénk szerezni nekik. A hagyományok tisztelete, a zene és a tánc nagyon fontos, de ha nem motiváljuk a szellemi és kulturális hagyományok továbbadóit, pár évtizeden belül kihalnak.

Érdi Újság:Ádám Katalin, Fotók:Lantai-Csont Gergely