Hátrányos helyzetű, szegény családból származott, mégis sikerült megvalósítania gyerekkori álmát: tanulási, magatartási nehézségekkel küzdő gyerekekkel foglalkozik. Dolgozott kisegítő iskolában, kórházban, nevelési tanácsadóban, végül Érden megalapította a Credo központot, ami most ünnepli tizedik születésnapját. Prekup Máriával beszélgettünk.

– Tíz éve hozta létre a Credo tehetséggondozó és iskolaelőkészítő központot. Miért pont ezt a várost és ezt a nevet választotta?

– Olyan régiót, várost kerestem, ahol a szakmai tudásomra a lehető legnagyobb szükség van. Érd nagy város, és úgy gondoltam, hogy ahol ilyen sok a gyerek, ott elkél a segítség. Ebben nem is tévedtem. A Credo név dr. Thomas Gordon „Hitvallásom emberi kapcsolatokról” című írására utal, amely meghatározza életemet és munkásságomat.

– Milyen „előélettel” került Érdre?

– Mielőtt elkezdtem itt a munkát, olyan utat jártam végig, amit viszonylag kevesen. Ózdon nevelkedtem, szegény családban. Valószínűleg innen ered elköteleződésem a hátrányos helyzetű gyerekek felé. A környezetemben volt fogyatékkal élő gyerek, és mivel iskolám közelében volt kisegítő iskola is, sokat találkoztam sérült gyermekekkel, így nagyon korán megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ilyen gyerekeken szeretnék segíteni. Ez a vágy később is bennem maradt. Tudtam, hogy gyógypedagógus, logopédus szeretnék lenni, csakhogy közgazdasági szakközépiskolát végeztem, ahol nem tanultunk biológiát, márpedig erre szükségem lett volna a gyógypedagógiai főiskolai felvételihez. Akkoriban nagyon nehéz volt erre a szakra bejutni. Gyerekkoromban nagyon sok mindent nem adott meg az élet, többek közt a tanulást segítő családi hátteret sem. Szegények voltunk, így hiába voltam nagyon okos gyerek, a szüleim nem tudtak támogatni. Anyukám minden áron férjhez akart adni, én viszont gondoltam egyet, fogtam a motyómat, pénz nélkül, segítség nélkül elmentem Debrecenbe, és elhelyezkedtem a Megyei Áthelyező Bizottság és Beszédjavító Intézetnél. Megvettem a biológia tankönyveket, nappal dolgoztam, éjszaka pedig tanultam.

– Felvették?

– Igen. Büszkén emlékszem vissza erre az időszakra, és sok gyereknek próbálom átadni ezeket a tapasztalatokat, melyek által mindig több és több lettem, nem úgy, mint a mai gyerekek, akik készen kapnak mindent. Megtanultam magamat fenntartani, és emellett maximális pontszámmal felvételiztem. Levelezőn végeztem a főiskolát Pesten, és közben maradtam Debrecenben. Hajdúsámsonba jártam gyakorlatra, később itt tanítottam a kisegítő iskolában. Szerettem volna megszerezni az elmélet mellé a gyakorlatot is. A legnehezebbet vállaltam be: egy összevont ötödik-hatodik osztályt, ahol a fogyatékos gyerekek mellett nagyon sok volt az erősen túlkoros, hátrányos helyzetű, magatartászavaros fiatal is.

– Ez nem rettentette el?

– Olyannyira nem, hogy már abban az évben én tartottam az összes bemutató foglalkozást a megyei továbbképzésekre. Közben lediplomáztam, felvételiztem a debreceni egyetem pszichológia szakára. Itt sem elégedtem meg az elméleti tudással: a szomszédos gyermekklinika hematológiai osztályán helyezkedtem el, mint gyermekpszichológus. A pszichoszomatikus betegségek érdekeltek. Itt kőkemény tapasztalatokat szereztem arra vonatkozóan, hogy a lélek hogyan tudja megbetegíteni a testet. Elkezdtem vizsgálni, mi lehet e betegségek hátterében. Jó diagnoszta és terapeuta voltam, sok gyereket meggyógyítottam, többek közt a hajdúszoboszlói önkormányzat munkatársának gyermekét is. Az ottani nevelési tanácsadóban akkoriban nagyon nagy gondok voltak, ezért a hölgy, látva a munkámat, eredményeimet, arra kért, vállaljam el az intézmény vezetését. Én nem akartam, mivel sosem szerettem főnökként dolgozni, engem csak a gyerekek tanítása, segítése érdekelt. Ahogy mondani szoktam, nekem ez a determinációm, a karmám. Az anyuka annyira könyörgött, hogy végül igent mondtam. Egy évtizeden keresztül dolgoztam itt. Közben, vezetőként, politikai gazdaságtanból is megszereztem az – immáron harmadik – diplomámat.

– Nem bánta meg a váltást?

– Nem. Jó kis kihívás volt, és új tapasztalatokat adott. Tíz évig dolgoztam itt, és mire eljöttem, tanulmányaimnak és a korábbi munkahelyeimnek is köszönhetően nagy elméleti és gyakorlati tudást halmoztam fel. E kettő egysége nagyon fontos dolog.

– Akkoriban más problémákkal küzdöttek a fejlesztőpedagógusok, mint most?

– Igen. Nem volt ennyi drog, alkoholprobléma, és az internet, a számítógép káros hatásai sem léteztek még. A gyerekek legfeljebb lázadtak, csavarogtak. Egyszerűbb volt velük bánni. Akkor még tekintélyelvű volt a szocializáció, a gyerek tudta, hol a helye az őt körülvevő világban, és hogy kihez milyen módon kell viszonyulnia. A mostani világban nagyon komoly szocializációs gondok vannak. Ennek oka, hogy már nincs hierarchia, a gyerekek egyenrangú partnerként kezelnek mindenkit. Ezt nagyon károsnak tartom. A gyerekekkel egyértelműen közölni kell az otthoni szabályrendszert, az elvárásokat, és tudatosítani benne azt, hogy a felnőttekhez neki kell alkalmazkodnia, mint gyereknek, és mindezt következetesen kell véghezvinni. Sajnos, már az óvodából kezelhetetlen gyerekek kerülnek ki, akik úgy gondolják: nekik mindent szabad, aztán jönnek az iskolai problémák, ahol mindkét fél egymásra mutogat. Pedig egyértelmű: a nevelés, a szocializáció nem a társadalom, az oktatási rendszer feladata, hanem a szülőé, akinek tudatosítania kell a gyerekben, hogy viselkedni, odafigyelni kutya kötelessége.

– Önnek három felnőtt gyermeke van, így a szülői oldalt is megtapasztalhatta.

– Így van. Elváltan, egyedül neveltem a fiaimat és a lányomat, akikre, azt gondolom, nagyon büszke lehetek. A válásom után kerültem ebbe a régióba, választottam Érdet, és döntöttem úgy, hogy magánúton próbálok segíteni a gyerekeknek mindazzal a tudással, amit az évek során szereztem. Létrehoztam hát ezt a fejlesztőközpontot, ahol a hátrányos helyzetű gyerekek ingyenes segítséget kaphatnak. Nagyon nehéz volt az indulás, visszaköszönt életem kezdeti periódusa, mikor átéltem, hogy mindent magamnak kell előteremtenem a nulláról, ráadásul itt volt a három gyerekem is. Megtapasztaltam ugyanakkor, hogy az önzetlenség és a szeretet milyen hatalmas hajtóerő, mennyire megsokszorozza az energiáinkat, és milyen hatalmas munkára tesz képessé bennünket. A Credo a mai napig erre a szeretetenergiára alapozva működik. Visszakanyarodva a családomhoz, a magánéletem nem volt problémamentes: a nagyobbik fiam ADHD-s, lányom diszlexiás-diszgráfiás és diszkalkúliás volt, aki az együtt-tanulás mellett a napi szintű fejlesztést is igényelte.

– Milyen eredménnyel?

– Kitűnő tanuló volt világéletében. A mai napig fejben vagy akár kézen számolni nem tudó gyerekem most a Corvinus Egyetem nemzetközi gazdálkodási szakát angol nyelven tanulja, most kezdi a diplomáját. Itt szeretnék rávilágítani arra: a diszes gyerekek általában magas intellektusúak, megértik a magyarázatot, csak épp az önálló alkalmazásra képtelenek, sajátos megsegítési formát igényelnek. A szülőnek minimum az általános iskolában, de talán később is mindvégig gyermeke mellett kell lennie, nem hagyhatja magára a tanulásban. A Credo-ban egyénileg tanulunk a diszes gyerekekkel, mert legyenek bármilyen értelmesek is, a napköziben önállóan képtelenek feldolgozni a leckét.

–  Említette, hogy a hátrányos helyzetűeknek térítésmentesen segít.

– Így van. Kezdettől úgy dolgoztam, hogy a gyerekek körülbelül fele fizetett a szolgáltatásokért, a többieket, ahol a szülő nem tudott fizetni, térítésmentesen láttam el. Sokakat készítettem fel így pótvizsgára, megismerkedtem és egyeztettem a tanárokkal, igazgatókkal. Mai napig is ezt teszem. A Bolyai általános iskolából jó néhány éven keresztül vittem a jól tanuló, jó magatartású, hátrányos helyzetű gyerekeket nyaralni – a költségeket a saját zsebemből álltam. A mai napig sokat segítek a rászoruló gyerekeken. Nagyon szomorúnak tartom, hogy az oktatási intézmények nem veszik észre a gyermekek másságát, pedig évtizedek óta a csapból is ez folyik. Az ilyen gyerekeket – akik előbb-utóbb magatartási zavarokkal is küszködnek – az iskolában lustának, rendetlennek tartják, sok esetben feketebárányként stigmatizálják, és ebből szinte már nincs kiút a gyermek számára.

– Ma több az ilyen gondokkal küzdő gyerek, mint mondjuk húsz éve?

– Igen, ez civilizációs betegség. Pici korban a túl sok inger pont annyira ártalmas, mint a kevés. Régen az ingerszegény környezetnek volt károsító hatása, mert nem volt mitől fejlődjön a gyerek, most viszont a túlzott ingermennyiséggel van gond: a gyerekek körüli szüntelen vibrálásnak katasztrofális hatása van. A kialvatlanság, a fáradtság is fontos tényező e zavarok kialakulásában. A statisztika szerint a mai fiatalok 25 százaléka alvásdepresszió miatt neurotikus. A kicsiknél sem jobb a helyzet: a szülő későn ér haza, az esti program kitolódik, tíz órakor még javában zajlik az élet. A környezetszennyezés, az élelmiszerekben használt adalékanyagok és tartósítószerek növekvő mennyisége is hozzájárul a kedvezőtlen folyamathoz, és még sorolhatnánk.

– Van, hogy az önhöz járó gyerekeknek életmódváltozást javasol?

– Igen. A szülők igénylik is az ilyen tanácsadást, ezért tervezek egy ingyenes kurzust.

– Megvonva az elmúlt tíz év mérlegét, mi volt a legnagyobb sikere és a legnagyobb kudarca?

– Legnagyobb siker a szeretet, ami felém áramlik. Rengeteg hálát kapok a gyerekektől és a szülőktől is. Azok az ADHD-s és diszes gyerekek, akik velem találkoztak, gimnáziumban, egyetemen tudják folytatni a tanulmányaikat, és reális, pozitív énképpel sikerül megállni a helyüket a világban. Fontosnak tartom a gyerekkel közölni a tényt: kiscsillagom, te nem hülye vagy, hanem tanulási nehézségekkel küzdesz. Ezért neked jóval többet kell tanulnod, tenned. Több ezer gyerekkel foglalkoztam életemben, az elmúlt tíz évben pedig jóval ezren felül. Volt olyan, hogy az életüket mentettem meg – mint amikor egy ADHD-s gyermeket be akartak tenni állandóra a Vadaskertbe, mert azt hitték, súlyos értelmi fogyatékos. Ma már jól halad az iskolában, a magatartása problémamentes. Kudarc? Számomra nem kudarcok vannak, hanem feladatok és megoldások. Kudarc és siker egyébként sincs. A gondolkodásmódunkból fakad, miként éljük meg a velünk történteket.

– Milyen tervei vannak a jövőre?

– Tovább szeretném fejleszteni az intézményt úgy, hogy holisztikus – testre, lélekre és szellemre egyaránt irányuló – személyiségfejlesztést tudjunk nyújtani. Rohanó, túlhajszolt világunkban fontos lenne, hogy az emberek megtanuljanak megállni, elengedni a feszültségeket és töltekezni. A legfontosabb, hogy egész napos iskolaelőkészítőt tudjunk nyújtani a magatartási és tanulási zavarokkal küzdő hatéves gyerekeknek. Olyan hivatalos oktatási intézményt szeretnék létrehozni, ami híd az óvoda és az iskola között, és azoknak a gyerekeknek jelent megoldást, akiknek nincs értelme visszamaradniuk plusz egy évet az óvodában, mert mind biológiai érésüket, mind belső motivációjukat tekintve kinőtték az óvodai kereteket, ugyanakkor egy-egy részterület elmaradása miatt még nem kezdhetik meg az iskolát, mert egyértelműen kudarcra vannak ítélve. Azon dolgozom, hogy ez megvalósulhasson.

Érdi Újság