Mivel adott volt a „nagy, fekete zongora” meg kiváló érzéke is volt hozzá, nagymamája már négyévesen zenélni tanította. Tizenéves koráig a gyermekorvosi pálya vonzotta, ám muzikális és pedagógiai tehetsége mégis a zenetanári hivatás felé terelte. Az érdi zeneiskolában kezdte a pályáját, ahol már nagyon fiatalon és később hosszú évekig igazgatóhelyettesi feladatokat is ellátott. A közelmúltban nevezték ki a Lukin László Alapfokú Művészeti Iskola vezetőjévé. Szabóné Bán Ildikóval beszélgettünk.

-Hogyan kezdődött az érdi pályafutása?

-1995. szeptember 1-től kezdtem tanítani az intézményben, de már a következő évben megbízott igazgatóhelyettes lettem. Bevallom, kicsit meg is ijedtem a feladattól, hiszen ebben az időben még folytattam a tanulmányaimat a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Egyházzene szakán, így egy hónap után úgy éreztem, hogy túl sok terhet vállaltam magamra, ezért lemondtam a megbízatásról. 1997-től volt egy kis kitérőm az érdi zeneiskolából, két évig a székesfehérvári Hermann László Zeneiskola és Szakközépiskolában tanítottam zongorát, de az ezredforduló tanévétől napjainkig folyamatosan az érdi iskola pedagógusa, 2002-től pedig – a gyes idejét leszámítva – kinevezett igazgatóhelyettese is voltam az érdi intézménynek. Eközben egyéb vezetői pozíciókat is elláttam: több éven keresztül irányítottam a zongora tanszakot és a minőségbiztosítás bevezetésekor a csoport vezetésével is engem bíztak meg. A kétéves középiskolai „kitérő” viszont igen hasznos volt számomra, mert a középfokú zongorakövetelmények megismerésén és alkalmazásán túl, rengeteg tapasztalatot szereztem abban is, milyen lelki és testi nehézségekkel kell a kamaszoknak megküzdeniük.

-Akadtak olyan növendékei, akik mély nyomot hagytak önben?

-Ó, hogyne! Szép számmal vannak olyan tanítványaim, akiket rangos regionális, országos, sőt nemzetközi versenyre készítettem fel. Még pályakezdő voltam, amikor az első tanítványaim egyike egy nemzetközi verseny győztese lett, s erre máig nagyon büszke vagyok. Igazi lendületet adott a pályafutásomnak! A Papp Lajos regionális zongoraversenyen első, második és harmadik díjas növendékeim voltak és persze, akadt közülük olyan is, aki zenei pályára lépett.

-Ön miért választotta hivatásul a zenét?

-A családunkban már volt hagyománya a zenei pályának. A nagymamám énekművész és énektanár volt. Ő kezdetben, a negyvenes években, a nyíregyházi Zenedében, majd később otthon, zenei munkaközösség keretein belül tanított zongorát és éneket.Természetesen, valahányszor látogatóba mentünk hozzájuk, a nagy fekete zongora adott volt számomra. Mit tesz egy gyermek? Odamegy és nyomkodja a billentyűket. Mit tesz egy nagymama? Gyere szépen, megmutatom neked, miként lehet dalocskát, zenét kicsalni a nagy fekete zongorából! Ő kezdett tehát már nagyon korán, négy-ötéves koromban zenére tanítani és igen hamar sikerrel eljátszottam, amit átadott. Édesanyám húga oboa tanár volt, így volt érzékük hozzá, hogy felismerjék a zenei képességemet. Meg is beszélték a szüleimmel, hogy előbb zeneóvodába, majd zenetagozatos általános iskolába írassanak, ahol be is bizonyosodott, hogy érdemes a tehetségem továbbfejleszteni. Édesanyámnak volt egy zongoratanár barátnője, aki már hétéves koromtól kezdve foglalkozott velem. Később pedig, ahogy jöttek a sikerek és az eredmények, egy idő után már nem is volt kérdés, hogy a jövőmet is a zene fogja meghatározni.

-Zongoraművésznek vagy pedagógusnak készült?

-Azt már igen korán felfedeztem magamban, hogyérzékemvan az oktatáshoz és azt is, hogy nagyon szeretek tanítani. De én inkább arra vágytam, hogy egy egész osztály elé kiállva taníthassak. Érdekes, hogy amikor az iskolánkban „fordított napok” voltak, s a diákok kaptak lehetőséget arra, hogy órát tartsanak, engem mindig kiválasztottak egy-egy tanóra levezetésére. Boldogan, óriási élvezettel vállaltam, pedig nem ének-, hanem nyelvtanórát kellett tartanom, mégis jól sikerült. Talán a véremben van, hiszen a nagymamám, nagynéném is pedagógus volt, így bennem is elég korán megfogalmazódott, hogy tanítani szeretnék. Dacára annak, hogy tizenéves koromig még gyermekorvosnak készültem. Később ugyanis a reális önismeret, valamint a zenei sikereim hamar felülírták ezt a vágyálmomat, s számomra is bizonyossá vált, hogy a zenei pályára alkalmasabb vagyok.

-Azóta sem bánta meg, hogy ilyen könnyen lemondott az orvosi pályáról?

-Nem, sőt miután érettebb lettem, egyre inkább tudatosult bennem, mekkora felelősséggel jár az orvosi pálya! A zenepedagógusok nagyjai szerint a zongoratanítás azért is nagyszerű, mert nem egy életveszélyes foglalkozás. Szemben az orvossal, aki – amint kezébe veszi a szikét, vagy diagnosztizál egy betegséget és gyógyszert ír föl – emberéletekkel dolgozik! A doktori pálya óriási tudást, fegyelmet és felelősséget követel. Ha egy zenetanár rosszul „diagnosztizál”, adott esetben legfeljebb később tanulja meg a gyerek a darabot, de sohasem foghat olyannyira mellé, hogy nagyon nagy baj származzék belőle, mint egy orvos esetében. Viszont, ha ennél a párhuzamnál maradunk, bátran leszögezhetem, hogy a tanulást és a kitartást a zenei pályán sem lehet megúszni! Majdnem ugyanannyit kell tanulni, keményen dolgozni a zenésznek is, hacsak nem többet! Mert ahhoz, hogy valaki jó muzsikus, eredményes zenetanár legyen, bizony nagyon hosszú évek munkája kell! Nem olyan, hogy érettségi után elmegyek egy szakra a főiskolára és pár év múlva kezemben a diploma. Ha ugyanis ezt megelőzően tizenévekig nem vettem elő a hangszeremet, nem voltam aktív részese a zenei életnek, azaz nem kicsi gyerekkorom óta foglalkozom rendszeresen a zenével, esélyem sincs arra, hogy zenepedagógus legyek! Roppant korán kell elkezdeni és nagyon hosszú a tanulási folyamaton át vezet az út, mire zenepedagógus lesz az emberből.

-Ön mindig szívesen gyakorolt?

-Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy mindig boldogan ültem le a zongora mellé, hiszen óriási akaraterő kell ahhoz, hogy rendszeresen napi legalább három, de olykor akár hat órát is gyakoroljon az ember! Nem állíthatom, hogy minden pillanatban készen álltam erre, de tagadhatatlan, hogy óriási önfegyelem és akaraterő kell ahhoz, hogy az ember eredményeket érjen el a hangszerével. Bizony nem csak hét közben, hanem szombaton és vasárnap is ugyanannyi munkát kell belefektetni. Persze, olykor egy kis lazítás azért belefér, de alapvetően állandó jelenlétet, kemény munkát követel a zenélés. Nem tagadom, kezdetben én is arról álmodoztam, hogy egyszer majd híres, ünnepelt zongoraművész leszek, s bejárom a világot a fellépéseimmel. Később be kellett látnom, hogy ehhez a tehetségen túl olyan tulajdonságok is szükségesek, amelyek nem erősségeim. Ezért tűztem ki magam elé inkább olyan célt, ami elérhető volt számomra és boldoggá is tett. A zenei pályán indulók zöme elsősorban művésznek készül és csak másodsorban tanárnak. Én is így kezdtem, de tudomásul kellett vennem, hogy számomra a pedagógus pálya lesz az, amiben ki tudok bontakozni, ki tudok teljesedni. Persze, ez nem jelenti azt, hogy olykor-olykor nem vállalok szerepléseket – bár mostanában erre egyre kevesebb időm van. Korábban, mielőtt nem született meg a kisfiam, jóval aktívabb voltam a fellépésekben, s a kollégáim is gyakran felkértek egy-egy koncerten való közreműködésre, amit mindig szívesen vállaltam.

-Voltak-e, vannak-e pedagógus példaképei?

-Soha nem feledkezem el H. Becht Erika didaktika tanáromról, aki lenyűgöző zenei és pedagógiai tehetséggel bír. Egyetlen szempillantás alatt képes ráhangolódni bármelyik gyermek egyéniségére. Mindig megtalálja azt a hangot, amivel meg tudja szólítani a diákjait. Az érzékenysége és a rendkívüli türelme olyan kiváló szakmai tudással párosul, hogy máig lehetetlen megfejteni a zsenialitásának titkát. Országos hírű zenepedagógus személyiségről van szó, aki számos kitüntetés birtokosa és sok kiváló zongoraművész volt a tanítványa. Mindig pontosan tudja, mikor, milyen pillanatban, mit kell mondani a növendékének ahhoz, hogy az adott zenemű csodálatosan szólaljon meg. Tőle sajátítottam el a zongoraoktatás alapjait és későbbi pályafutásom során is gyakran kértem ki a tanácsát, ha kimagaslóan tehetséges tanítványaim voltak. Mindig számíthattam és adtam is a véleményére. Máig hálás vagyok a sorsnak, hogy hozzá kerültem, de a többi tanárom is kivétel nélkül kiváló volt, a legjobbakat kaptam, mind a konzervatóriumban, mind pedig a főiskolán, rengeteget tanulhattam tőlük, nemcsak zeneileg, hanem emberileg is. Mivel Nyíregyházán születtem, s ott kezdtem zenét tanulni, roppant meghatározó volt számomra, hogy énekelhettem a Cantemus Gyermekkórusban, amelyet a Kossuth- és Liszt-díjas Szabó Dénes karnagy vezetett, aki énektanárom is volt. Ő táplálta bennünk a zene iránti szeretetet, s ő volt az a tanári személyiség, akinek a nagyfokú tudatossága, igényessége és szívós munkája máig példaként áll előttem, mert tudom, csak így lehetünk képesek eredményt elérni.

-Vajon sikerült-e követni a példájukat?

-Az eddig elért sikerek igazolják, hogy igen. Persze, az eredmények nem csak rajtam múltak, ugyanilyen fontos volt, hogy kiválóan tehetséges tanítványok kerültek hozzám, akikkel igazi öröm volt dolgozni. Hálás vagyok értük, s ma is jó szívvel emlékezem rájuk, sokukkal most is tartjuk a kapcsolatot. Persze, a vezetői teendők mellett nekem többnyire kevesebb növendék jutott, de így is sok tehetséges diákom volt. Meggyőződésem, hogy a zenetanítás az egyik legfontosabb és legszebb hivatás. Alig akad ehhez hasonló pedagógiai módszer, ami egyszerre fejlesztené, gazdagítaná a gyermeket érzelmileg és intellektuálisan egyaránt. A zenetanulás olyan emberi tulajdonságokat, képességeket fejleszt, amelyeket a tanítványunk egész életében kamatoztathat. Szeretem a gyerekeket, így a tanítás számomra öröm, de állandó kihívás is. Ami pedig a vezetői pozíciót illeti, soha nem kerestem, mégis mindig megtaláltak ezek a feladatok, talán mert mindig aktív voltam, szívesen megfogalmaztam és hangot adtam a véleményemnek, voltak ötleteim. Az is szempont lehetett, hogy mindig igényes, precíz és pontos munkát adtam ki kezeim közül ezért a tanítványaim is jól szerepeltek a versenyeken.

-Vajon mi vezette Nyíregyházáról Érdre?

-Az országos versenyeredményeimet követően az ottani zongoratanárom úgy ítélte meg, hogy a zenei fejlődésem érdekében a legmagasabb szintű képzést csak Budapesten kaphatom meg, hiszen a fővárosban érhető el az a zenei élet, amire szükségem van, így azt javasolta, hogy Budapesten folytassam a tanulmányaimat. A szüleim részéről azonban ez óriási áldozat volt, hiszen az is nyilvánvaló volt, hogy ha engem Budapesten felvesznek a konzervatóriumba, nekik is jönniük kell, mert aki zenei pályára adja a fejét, a családnak is mellé kell állnia! Rengeteg olyan érzelmi hatás éri a gyereket, amit kollégiumi közösségben képtelen egyedül feldolgozni. A szüleim nem kevésről mondtak le az érdekemben, amikor úgy döntöttek, hogy Budapest mellé költözünk. Érden sikerült házat vásárolniuk, a bátyám már dolgozott, a nővérem pedig külföldi egyetemen tanult, így ők elkísértek egy teljesen új, vadidegen környezetbe. Bár kezdetben nagyon nehéz volt, de idővel megbarátkoztunk az új helyzettel, mára igazi otthonunk lett ez a város.

-Nem csak zongorán, orgonán is gyakran játszik. Erre mikor van alkalma?

-Igen, sőt csembalózom is. Az érdi evangélikusgyülekezet kántora vagyok, már húsz éve játszom egyházzenét a templomi orgonán. Ez a három hangszer tulajdonképpen meghatározza az életemet.

-Nemrégen kinevezték a zeneiskola élére. Milyen szempontok vezérlik a jövőbeni munkáját?

-Fontos, hogy a zeneiskola több mint ötven év alatt megteremtett hagyományait, eredményeit, az elődeim által kialakított eredményes módszereket mindenképpen megtartsam, tovább vigyem. A másik, amit ugyanennyire lényegesnek ítélek, hogy a fontos döntések előtt kikérjem a kollégák véleményét. Mielőtt a pályázatomat megírtam kíváncsi voltam, ők miként látják az intézmény múltját, jelenét és milyennek képzelik el a jövőjét. Mit tartanának meg, s miben szeretnének változást? Az elhangzott felvetések közül összegyűjtöttem a reális, megvalósítható ötleteket, javaslatokat és beépítettem azokat a pályázatomba. Ezen kívül van még egy fontos vezérelvem: meg kell újítanunk a pedagógus kompetenciákat! Ahhoz, hogy – mai szóval élve – versenyképesek legyünk a diákjaink számára, nekünk is meg kell ismernünk a digitális világot. Ebben mi, zenetanárok talán kissé konzervatívak vagyunk, bár a fiatalabb nemzedéknek már nem jelent gondot a digitális programokkal való ismerkedés, a tablet és az okostelefon használata, de sokunk számára még kissé idegen ez a világ, pedig a jelenkor megköveteli, hogy ebben is járatosak legyünk. Változnunk kell tehát, hogy megérthessük a tanítványaink gondolkodását. Ugyanakkor nem mehetünk el amellett sem, hogy hozzánk is egyre több olyan tanítvány érkezik, aki valamilyen tanulási nehézséggel küszködik, ezért szükséges a korábbi szemléletünket megváltoztatni ahhoz, hogy megtanulhassuk ezeket a zavarokat kezelni. A tehetségek felkarolása és támogatása mellett, meg kell találnunk azokat a munkamódszereket, amelyekkel mi zenetanárok is segíthetjük a sajátos nevelési igényű diákok tanulását és beilleszkedését. A fejlesztő pedagógusok munkáját nagymértékben segítheti a hangszeres oktatás, ezért tartom fontosnak, hogy mi, zenetanárok is minél több ismeretet szerezzünk a tanulási nehézségekkel küzdő gyermekek fejlesztésében.

(Érdi Újság)