Külkeresként indult a pályája, évekig dolgozott egy orvosi termékeket gyártó cégnél, majd úgy döntött: kipróbálja, milyen az egészségügy szolgáltatói oldalán dolgozni. Így jut ideje a családra és hobbijára, a kerékpározásra is – bár már nagypapa, akár nyolcvan kilométert is leteker egy-egy vasárnapon. Azt vallja: a betegek, a kollégák és a fenntartó elégedettségéért kell dolgozni. Bárány Zsolttal, a Dr. Romics László Szakorvosi Rendelőintézet főigazgatójával beszélgetett az Érdi Újság munkatársa.

– Született érdi?

– Nem, Kecskeméten születtem, ott is érettségiztem. 1981-ben kerültem Budapestre, amikor felvettek a közgazdaságtudományi egyetem külkereskedelem szakára. Azért ezt az irányt választottam, mert jól ment a nyelv – angolul és oroszul tanultam, ez utóbbi akkor kötelező nyelv volt –, ráadásul ennek a szakmának akkor nagy presztízse volt, hiszen „a külkeres” sokat utazhatott. ’86- ban diplomáztam, és mivel ebben a szakmában csak a fővárosban lehetett érvényesülni, Budapesten maradtam. Mikor jött a rendszerváltás, otthagytam az állami külkereskedelmet, és multicégeknél helyezkedtem el. 1997-től tizenhárom évig dolgoztam a Johnson & Johnson amerikai cégnél, amelyről kevesen tudják, hogy nemcsak babaápolási és női higiéniai, hanem orvosi termékeket is gyárt. Középvezetőként kezdtem, és idővel egyre magasabb pozíciót töltöttem be. Közben elvégeztem egy másoddiplomás képzést is: megszereztem az egészségügyi szakmenedzser végzettséget.

– Erre miért volt szüksége?

– A munkám során sok kórházi főigazgatóval, gazdasági igazgatóval kerültem kapcsolatba, és nem mindig értettem, hogy miről beszélnek, ugyanis az egészségügynek jó néhány speciális jellemzője van, mint például a finanszírozás. A posztgraduális képzés után már egy nyelvet beszéltünk.

– Miért „nyergelt át” a magánszférából, a multik világából az államiba?

– Szerettem volna kipróbálni, milyen egy egészségügyi szolgáltatót – kórházat, szakrendelőt vagy alapellátási intézményt – vezetni. 2010-ben, egy vállalati átszervezés idején feltettem magamnak a kérdést: akarok-e egy másik multicégnél dolgozni, folytatni azt, amit – az előző állásomat is beleértve – már húsz éve csinálok, vagy inkább kipróbálom, milyen az egészségügyi menedzsmentben dolgozni? Ez utóbbit választottam. Nagy szerencsém volt, mert pont ekkor írták ki a váci kórház főigazgatói állását, amit megpályáztam, és el is nyertem.

– Meddig maradt ott?

– Fél évig. Akkor már Érden éltünk – 2009-ben költöztünk ide a fővárosból a családommal –, és innen Vácra járni nem volt egy leányálom, így aztán eldöntöttem: váltok. Ugyanakkor azt is tudtam: nem akarok multicégnél dolgozni, stratégiai marketingtalálkozókra járni, hanem az egészségügy szolgáltatói oldalán szeretnék dolgozni.

– Mi volt az, ami így megfogta ebben a szakmában?

– Ez egy elképesztően összetett szolgáltatás. Óriási erők mozognak az egészségügyben: orvosok, betegek, szakdolgozók, menedzsment, és ezt mind összehangolni nem egyszerű feladat. Ez a kihívás vonzott. Hat és fél éven át dolgoztam a pesterzsébeti egészségügyi alapellátási intézmény vezetőjeként. Mikor tudomásomra jutott, hogy Kőszegi főorvos úr nyugdíjba vonul, nem pályázza meg újabb öt évre a főigazgatói állást, úgy éreztem: érdi lakosként, közgazdászként, egészségügyi menedzser végzettséggel nem hagyhatom ki ezt a lehetőséget. Sikerrel pályáztam, és február elsejétől itt dolgozom. Hálás vagyok azért, hogy Pesterzsébeten figyelembe vették a kérésemet, és elengedtek februártól.

– Hogy telt ez az első fél év?

– A megismerkedés nem volt egyszerű. A betegek tudják: az orvosok nem mindennap rendelnek, van, hogy délelőtt, van, hogy délután vannak az épületben. Volt, akivel három hónapig nem tudtuk összehozni a bemutatkozó találkozót.

– Ráadásul ahogy munkába állt, már kezdődött is a felújítás.

– Így van. Még azt se tudtam, merre van a kijárat-bejárat, már meg is kezdődtek a kooperációs megbeszélések. Ebből a szemszögből kellett megismernem a rendelőintézet működését, azt, hogy mely rendelésnek mi a specialitása. Mély víz volt. Azt mondtam magamnak: ha én ebben a fél-egy évben jól csinálom a dolgomat, sok meglepetés már nem érhet az intézményben.

– Jelentett-e valamilyen hátrányt – és itt most a fogadtatására gondolok –, hogy nem orvosi, hanem közgazdász diplomája van?

– A kollégák bizalommal és érdeklődéssel fogadtak. Tájékoztattam őket arról, hogy orvosszakmai kérdésekben nem kívánok állást foglalni. Az az orvosigazgató dolga.

– Tulajdonképp mi egy főigazgató feladata?

– Az én vezetői ars poeticám mindig az volt, akárhol is dolgoztam: olyan kollégákkal, olyan vezetőkkel kell körülvennem magamat, akik az adott részhez a legjobban értenek. Vagyis a gazdasági igazgató, az orvosigazgató, a főnővér a legjobbak legyenek a saját területükön. Innentől kezdve a főigazgatónak azon kell dolgoznia, hogy a vezetők egy irányba tudjanak menni.

– És mi ez az irány?

– A betegek, a kollégák és a fenntartó elégedettségéért kell dolgozni. Egy szakrendelő ugyanúgy szolgáltatást nyújt, mint egy fodrászat, csak épp a vendéget itt úgy hívják, hogy beteg. Az egészségügy pont azért nehéz dió, mert akik a szolgáltatást igénybe veszik, nem egészségesek, emiatt érzékenyebbek, és más, illetve több elvárással érkeznek. Hogy egy példát mondjak: Németországban egy vizsgálat során kiderült, hogy a betegek 40 százaléka elégedetlen az egészségügyi ellátással, mind a körülményeket, mind a várakozási időt tekintve. És most Németországról beszélünk!

– Érdet illetően is készült már ilyen felmérés?

– Hosszú évek óta évente mérjük a betegelégedettséget. Érdekes, hogy ezek a felmérések sokkal jobb eredményt mutatnak, mint hinnénk, látva, hogy a közösségi oldalakon a negatív kritikák vannak többségben.

– Valószínűleg azért, mert ezeken a felületeken inkább a negatív kritikákat fogalmazzák meg… Az imént említette, hogy ez egy speciális szolgáltatás, hiszen betegek veszik igénybe. Hozzátenném: pont ezért az „ügyfelek” kiszolgáltatottak, ráadásul míg fodrászt kedvemre választhatok, orvost nem mindig áll módomban.

– Ez így van. És a beteg az orvosra van utalva. Márpedig a betegség és a kiszolgáltatottság duplán zavarja az embert. Ezért nagyon fontos, hogy az egészségügyben dolgozók bizalmat árasszanak. Már egy mosoly is sokat segít. Nem mindegy, hogy – mondjuk – a hosszú várakozás után hogyan fogadjuk a belépő beteget: „ne haragudjon, tudom, hogy régóta vár, még egy kis türelmet kérek szépen, és utána minden rendben lesz”. Édesapám nyolcvanéves, traumatológus, a pesterzsébeti járóbeteg-ellátásban rendel. Ő mindig úgy hívja be a betegeket: „miben tudok segíteni?”. Ez a mondat kinyit minden kaput. A mosoly nem kerül sokba, mégis sokat jelent – ezért azt kérem a csapatomtól, hogy így segítsünk a hozzánk fordulóknak.

– Említette, hogy édesapja orvos. Ön sosem készült erre a pályára?

– Soha. Mikor én kisgyerek voltam, és a legjobban igényeltem a törődést, a közös játékot, ő fiatal orvosként állandóan rendelt, traumatológusként sokszor behívták a hétvégi ügyeletre is. Én úgy gondoltam, szeretnék több időt tölteni a családdal. Végül is nem kerültem olyan távol az orvos szakmától, ráadásul a feleségem optometrista, az egyik fiam pedig fogorvos.

– Hány gyermeke van?

– Három fiú. Egyikük fogorvos, mint említettem, a másik politológus, a harmadik pedig még tizenhat éves, középiskolás. Két és fél éve pedig már nagypapa is vagyok, hiszen legidősebb fiamék már 2 fiúunokával is megajándékoztak.

– Felsővezetőként sem lehetett egyszerű az estéket otthon tölteni. Hogyan tudta összeegyeztetni a multicégnél végzett munkát a családi élettel?

– Sokáig nem sikerült. Volt, hogy három-négy napig külföldön voltam, különféle megbeszéléseken, repülőtereken éltem. Vagy ha itthon is voltam, előfordult, hogy délután ötkor kezdődött egy megbeszélésem, ami este kilencig tartott. A most gimnazista fiam az első nyolc évében sokat nem látott belőlem. Mióta az egészségügynek ezen az oldalán dolgozom, sokkal inkább tervezhető a magánéletem.

– A külföldi utazások azért nem hangzanak rosszul…

– Az emberek azt gondolják, hogy aki sokat utazik külföldre a munkája miatt, az rengeteg mindent lát. Hát semmit nem lát. A repülőtér és a szálloda közötti utat rendkívül jól ismeri, és ennyi. Egy-két óra városnézés, ami belefér az időbe. Különben is, ki az, aki a Colosseumot a lengyel kollégájával akarja megnézni és nem a családjával? Sokkal jobb úgy felfedezni egy helyet, ha a szeretteink ott vannak mellettünk, és lehet, lejárjuk a térdünket is, de együtt vagyunk. Amikor még külkeres voltam, rengeteget jártam a Távol-Keleten. Mobiltelefon még nem volt, előfordult, hogy két hétre eltűntem itthonról, és fogalmam sem volt, hogy a feleségem átélt egy komoly tüdőgyulladást, és betegen terelgette a gyerekeket. Meg aztán bele is fáradtam a sok utazásba.

– A sok üzleti út után a szabadságát külföldön tölti?

– Nem, ritkán megyünk külföldre. Akkor sem a tengerparti kifekvős nyaralásokat szeretem, hanem az aktív, városnézős utakat. Tavaly Rómában töltöttünk néhány napot, majd bejártuk Toscanát.

– Ezek spontán kalandozások, vagy előre megtervezett utak?

– Utóbbi. Nekem tudnom kell, hogy a következő éjszaka hol hajtom nyugovóra a fejemet. A „majd lesz valahogy”, az improvizálás nem az én műfajom, sőt, nagyon rossz is vagyok benne.

– Belföldön gyakran kirándul, nyaral a család?

– Igen. Magyarországon hihetetlenül sok gyönyörű hely van. Nagy kerékpáros vagyok, és azt szoktam javasolni a családnak, hogy olyan helyet keressünk, ahol le tudok tekerni 60–70 kilométert, mire ők felébrednek. Tavalyelőtt például Abádszalókon voltunk, a Tiszatónál. Öt-negyed hat körül felültem a kerékpárra, harminc kilométert mentem Poroszlóig, majd vissza, és mire a család felébredt, én már otthon voltam a friss péksüteménnyel. Aztán jöhetett a strandolás, kirándulás.

– Mindennap ilyen korán kel?

– Igen, öt órakor kelek. Elkészítem a reggeli kávét a családnak, megcsinálok három-öt szendvicset tízóraira a gyereknek, majd a fiammal együtt reggelizünk, akit aztán én viszek be az iskolába, a XXII. kerületbe. Persze most szünet van, így nincsenek ezek a reggeli teendők, de attól még felkelek.

– Bringázik ilyenkor?

– Nem, mivel a hosszabb lélegzetű túrákat kedvelem. Van egy bejáratott 85 kilométeres köröm: Érd, Tárnok, Pusztazámor, Sóskút, Biatorbágy, Herceghalom, Etyek, aztán vissza. Ezt a kört vasárnap reggel szoktam megtenni.

– Egyedül?

– Általában igen. A család nem annyira kedveli a kerékpározás e haladós formáját, inkább a városi, nézelődős módját szereti. Szoktunk együtt kerékpározni, de annak nincs sportértéke. Márpedig nekem ez is számít. Ötvenöt éves vagyok, az elmúlt öt-hat évben kerékpározom komolyan. Ez nagyon nagy élmény, és az egészségmegőrzés szempontjából is nagyon fontos.

– Ha már egészségmegőrzés, térjünk vissza egy kicsit a munkára, jobban mondva arra, ami a betegek, orvosok életét leginkább befolyásolja: a rendelő felújítására. Hogyan tudják átvészelni?

– Ezek valóban hadiállapotok – egyes rendelések egybezsúfolódtak, és úgy kellett ellátni a betegeket, hogy közben fúrtak-faragtak a szomszédos helyiségben. Borzasztó hálás vagyok a betegeknek és a kollégáknak a megértésért, türelemért. Most, hogy az első ütem lezárult, már valamivel könnyebb lesz.

– Van valami olyan cél, amit a munkájában a legfontosabbnak tart?

– Ami a betegeket illeti, az, hogy úgy érezzék: nálunk jobb gyógyulni, mint egy másik intézményben. A kollégáim pedig azt érezzék, hogy itt jó dolgozni, és hogy őket itt megbecsülik. Szeretném, ha tíz-tizenöt év múlva sokan lennének azok, akik a 30, 40 éves törzsgárdatagságukért vehetnek át emlékplakettet a Semmelweis-napon.

– Ezek szerint ön is hosszú távra tervez?

– Hogyne! Én innen szeretnék nyugdíjba menni. Fél év tapasztalata alapján úgy érzem, megtaláltam, amit kerestem – és tíz-tizenöt évig még itt szeretnék dolgozni.

(Érdi Újság)