Harminckét éve, megalapítása óta vezeti a világszerte ismertté vált Magyar Földrajzi Múzeumot. Huszonnyolc könyve, több száz publikációja jelent meg, hét kontinens százkét országában járt. Azt vallja, hogy célunkat csak úgy tudjuk elérni, ha hiszünk benne, és cselekszünk is érte. Dr. Kubassek Jánossal, a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatójával beszélgettünk.

– Mikor megkértem Önt, hogy adjon interjút lapunknak, azt mondta, inkább a múzeumról és az itt zajló munkáról kérdezzem, hiszen ez az életének egyik legfontosabb része.

– Így igaz. Ezt az intézményt még Balázs Dénes hozta létre küzdelmes munkával. Bár a múzeumalapítás gondolatát már Teleki Pál felvetette 1911-ben, ám anyagi források hiányában, egyéb körülmények miatt évtizedekig nem valósulhatott meg. A két háború alatt nagyon sok érték elkallódott, elveszett, és Balázs Dénes – feleségével, Vilma nénivel – az utolsó előtti pillanatban emberfeletti erőfeszítéssel gyűjtötte össze a muzeális értékeket, dokumentumokat a külföldön és itthon fellelhető hagyatékokból. 1983-ban nyitotta meg kapuit a múzeum – akkor még gyűjtemény –, aminek huszonöt esztendősen kerültem az élére. Nagy kihívás, nagy lehetőség volt ez, ami kárpótolt sok mindenért. Mikor először beléptem a műemlék épületbe, üres falak fogadtak, öt évre rá már megkaptuk a múzeumi rangot. Ez azért is nagy szó, mert egy félállású kollégával, Kovács Sándorral kezdtem a munkát. Ketten csináltunk mindent, a munkaügyektől a beszerzésen át, és közben a kutatással, az anyagok összegyűjtésével is haladnom kellett. Rengeteg segítséget kaptunk a kollégáktól és Balázs Dénestől.

– Ráadásul az épület sem volt túl jó állapotban akkoriban…

– Valóban nem. Volt idő, mikor egyes részei életveszélyesek voltak: a szél cserepeket sodort le a tetőről, többkilós vakolatdarab hullott az esőben az ereszünk alá húzódó édesanyára. Egyszer bejött egy rendőr, kezében egy nagy vakolatdarabbal, hogy megtudakolja: ki a felelős az épület állapotáért… Nagyon sok nehézséggel küzdöttünk akkoriban, ahogy maga Érd is: Parkvárosba nyáron lajtoskocsival hordták az ivóvizet, akkora vízhiány volt. „Itt akarsz te múzeumot fejleszteni?! Ez egy reménytelen sárfészek!” – ez volt az általános vélemény. Akadémiai körökben hibbantnak tartottak, hogy idejövök, ahelyett, hogy a kényelmes akadémiai állást tölteném be, ahol csak a kutatással és a publikálással kell törődnöm, míg a múzeumban a lakattól a riasztórendszerig mindenért nekem kellett rohangálni, hiszen karbantartónk nem volt. Nyolc évbe telt egyébként, mire ez az épület városi tulajdonba került, amivel lehetőség nyílt a felújításra.

– Hogyan sikerült ilyen körülmények között összegyűjteni a múzeum anyagát? Az örökösök keresték meg a múzeumot, vagy pedig Ön kutatta fel a hagyatékot?

– Mindkettő előfordult. Cholnoky özvegyét például még egyetemistaként kerestem fel, és sikerült elnyernem a bizalmát. Volt, hogy ránk telefonált egy örökös, hogy kiürítik a lakást, menjünk el a hagyatékért – nem számított, hogy hétköznap van-e, vagy épp lejárt a munkaidő, alkalmazkodnunk kellett a családhoz. A Germanus-hagyaték pedig Antall József miniszterelnök javaslatára került hozzánk.

Kőrösit keressük!

1984-ben lett a múzeumé Kőrösi Csoma Sándor szobra, aminek nagyon kalandos a története: egy kőbányai sírkőfaragó műhelyében kutattam fel a sörgyár Kőrösi Csoma Sándor brigádja segítségével. Fotóval a kezünkben hetekig jártuk a sírkőtelepeket, mert csak annyit tudtunk, hogy valahol ott kell lennie ennek a soha fel nem állított szobornak. Antal Károly közadakozásból készítette el 1942-ben, de az akkori – illetve a későbbi – politikai viszonyok mellett sehol nem merték felállítani „a brit imperializmus ügynökének” szobrát. Mi negyven évvel később rábukkantunk, a még élő művésszel rendbe hozattuk, és azóta itt áll a múzeum kertjében – nemcsak nekem, hanem több érdi és más illetőségű ember munkájának is köszönhetően.

Ez adta egyébként az ötletet a magyar földrajzi felfedezők, utazók szoborparkjához, amihez nagyszerű szövetségest találtunk Domonkos Béla szobrászművészben, aki anyagáron és az öntési költségek megtérítésével vállalta a szobrok elkészítését, a pénz előteremtésében sok-sok jó szándékú ember segített. Az első Teleki Sámuel szobra volt ’89-ben. A ceremónia után egy újságíró megkérdezte, hogy lehet az, hogy Érden egyes házakban nincs villany, szoborra viszont jut pénz. Erre én azt válaszoltam, hogy az emberiség évezredekig tudott élni villanyfény nélkül, ám – ahogy a múzeumok tanúsítják – szobrok nélkül már nem, ráadásul Telekié nem közpénzből készült, hanem önzetlen magánadományokból. A válaszom persze sosem jelent meg… Büszke vagyok arra is, hogy Vámbéry Ármin országhatárokon belül fellelhető egyetlen szobra itt van Érden.

– A múzeum irányítása mellett több tucat könyvet írt, rendszeresen jár előadásokat tartani szerte az országban és külföldön, több mint száz országba utazott – pedig még autója sincs.

– Valóban, nincs autóm, televízióm, hitelkártyám, nem használok mobiltelefont – és nem érzem rosszul magam. Az elmúlt évtizedekben hét kontinens százkét országába jutottam el, múlt évben még az Antarktiszra is – és nem állami kiküldetésben, nem állami napidíjjal szoktam utazni…

– Melyek voltak a legemlékezetesebb útjai?

– Nagy élmény volt az 1991-es dél-koreai utam; tizenegy egyetemen tartottam előadást. Nagyon tanulságos volt látni a háborús romokból újjáépült, hihetetlen dinamizmussal fejlődő ország eredményeit. Hasonló élményeim voltak Szingapúrban és Tajvanon, ahol a semmiből építették fel a Föld egyik leghatékonyabb gazdaságát, megmutatva, hogy fel lehet állni a legreménytelenebb helyzetekben is. Egy-egy hosszabb utazás rengeteg tanulsággal jár: fontos látni azt, hogy egy-egy távoli országban hogyan becsülik meg a múlt emlékeit. A sikeres országok nem törlik el a múltat, hanem tanulnak belőle, és hasznosítják az értékeit.

Mindenhonnan hazajönni

– Indiában is járt, méghozzá többször is.

– Először, még egyetemistaként, tíz hónapot töltöttem kint önerőből, állami ösztöndíj nélkül, napi másfél dollárból. Legnehezebb poggyászom a lapos erszényem volt. Ez fizikailag is megviselt, megkaptam a trópusi amőbát, nem tudtam, felépülök-e egyáltalán. A szegények kórházában kezeltek, másra nem telt. Európai számára halálosak voltak a körülmények: májbetegek, kolerások, leprások feküdtek ott, akik magukkal hozták az állataikat is, víz nem volt, hiányoztak az alapvető higiéniai követelmények. Az ápolónő úgy fertőtlenítette a többször használt injekciós tűt, hogy a két ujját végighúzta rajta. Kemény iskola volt.

– Sosem fordult meg a fejében a külföldi útjai során, hogy nem jön haza?

– Soha. Itthon, a hazámban érzem jól magam. Szerintem az, hogy valaki odakint vastagabban vajazhatja meg a kenyerét, önmagában nem ok arra, hogy elmenjen. Akik az életüket mentették, akik 1956-ban menekülésre kényszerültek, azokat megértem. Nekem ilyen okom nem volt. Egyébként mikor egyetemistaként bejártam Európát, sem az árubőség, sem a csillogó-villogó kirakatok nem tettek rám mély benyomást. A könyvesboltok, az, hogy hányféle könyvet lehet kapni, amit itthon nem, az már inkább megragadott. S az is, hogy hány pecsét van az oxfordi egyetem földrajzprofesszorának az útlevelében…

Arra irigykedtem, hogy Angliában, az Egyesült Államokban és Ausztráliában – de még Mexikóban is – az egyetemi professzorok, docensek ötévente kapnak egy-egy fizetett évet, amit kutatással, világjárással, vagy akár pihenéssel tölthetnek el. Mi még nem tartunk itt.

– Ha Önnek lenne egy ilyen éve, mire fordítaná?

– Mindenekelőtt könyvírásra, kutatómunkára és utazásra. De azért nem kesergek, hogy ez nekünk Magyarországon nem adatik meg. Így is megszereztem az egyetemi doktorátust és a PhD-fokozatot, megjelent huszonnyolc könyvem, több száz publikációm – volt, amelyik több kiadásban, illetve több nyelven –, munkáimat mások is forgatják, és kapom a pozitív visszajelzéseket is.

– Mikor jut ideje az írásra?

– Sokszor éjszaka, a hétvégén, illetve amennyit a napi teendők, kötelezettségek mellett ki tudok facsarni a napból. Egy-egy munka hosszas kutatást, adatgyűjtést, helyszíni tereptanulmányokat igényel, de ezt örömmel csinálom.

Indigóval, öt példányban

Az első időszakban, 35-36 éves koromig napi 4-5 óránál nem aludtam többet. Ez nagyon rossz volt, de mindig azon elmélkedtem, hogy napi 8 óra alvással hatvan évből húszat átaludnék, ami borzalmas dolog. Aztán figyelmeztettek arra, hogy így nem biztos, hogy megérem azt a hatvan évet… Akkoriban azért nehezebb körülmények közt dolgoztam, hiszen írógéppel írtam, indigóval öt példányt, és a másolatokat külön-külön kellett javítanom. A szervezés, kutatás is nehézkesebb volt, még a telefonálás is: a múzeumban mellékvonalunk volt, és sokszor órákat kellett várnom arra, hogy elérjem a Tudományos Akadémiát. Volt olyan, hogy a telefonközpontost egy tábla csokoládéval „vesztegettem meg”, hogy még aznap délután kapcsolja nekem a másik felet, és hatalmas öröm volt, amikor fél négykor befutott a hívás.

– Beszélgetésünkben már utalt arra, hogy szerényen él, a hétköznapi körülmények közt érzi jól magát, egyszer mesélte azt is, hogyha kell, utazásai során pirítóson és teán él. Manapság, mikor egyre több minden „kell” az embereknek, nagyon ritka ez a hozzáállás.

– Nem csupán az anyagi javakon keresztül kell mérni az életet. Mikor pályázati forrásból megújulhatott a múzeum, kaphattam volna fényűző irodát – nem kértem. Egyrészt közpénzen ne urizáljunk, másrészt egyszerűen, szerényen is lehet boldogan élni, megvalósítani elképzeléseinket. Ahogy a koreai ember mondja, mások hasznára és a magunk örömére. A pénz nem minden. A célunkat úgy tudjuk elérni, ha hiszünk benne, és cselekszünk érte, vállalva áldozatokat, nehézségeket is. Nincs szebb dolog, mint olyan célokat megvalósítani, amik mások számára elérhetetlennek látszanak. Balázs Dénes mondta egyszer, az utazásaival kapcsolatban: mindent meg lehet valósítani, de nem mindenkinek – csak annak, aki képes küzdeni és áldozatokat hozni.

Dr. Kubassek János

1982-ben a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett történelem-földrajz szakos tanári diplomát. 1982-ben a Szegedi Tudományegyetemen “summa cum laude” eredménnyel védte meg karsztmorfológiai tárgyban írt doktori disszertációját Jakucs László professzornál. 1982-1986 között a budapesti Steinmetz Miklós Gimnáziumban tanított, 1983-tól a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója. 2006-ban Fulbright-ösztöndíjasként a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban és a Smithsonian Intézetben dolgozott. Huszonnyolc könyv és több száz tanulmány, cikk szerzője, televíziós műsorok szakértője. Főbb kitüntetései: Teleki Sámuel emlékérem (1990), Móra Ferenc díj (1993), Kőrösi Csoma emlékérem (2003), Érdi Tudományos Díj (2007), Magyar Érdemrend Tisztikeresztje (2013).

Ádám Katalin

Érdi Újság