Már gyermekkorában tudta, számára csak két hivatás jöhet számításba: a papi vagy az orvosi. S bár kezdetben inkább papnak tanult volna, végül inkább az orvosi szakma irányába billent a mérleg nyelve. Dr. Karácsony István nőgyógyász-onkológus főorvos a gyógyító munkában eltöltött 53 év után is azt vallja: egyetlen percig sem bánta meg, hogy így döntött! Ám a legtöbben, akik rendelőjében felkeresik, valószínűleg nem is sejtik, hogy a doktor úr szabadidejében kisregényeket, elbeszéléseket, olykor verseket ír, zongorázik és rajong az operáért.

-„Egyszerre megszólalt Korin: – Te Feri! Valami harapdálja a lábamat. Csak nem cápa lehet? – Biztos, hogy nem cápa – mondja Fenyvesi –, mert, ha cápa lenne, az biztos nem harapdálná, hanem kapásból leharapná…” Ezt a Mosolyszünet című, tavaly megjelent kisregényéből idéztem, amely tizenegyedik a szépirodalmi zsebkönyvei sorában, de van már egy újabb is, az Álarcosbál című könyve. Az orvosi munka mellett, mikor adta írásra a fejét?

-Az írás két síkon fut nálam: egyik a szakmai értekezéseket, orvosi tanulmányokat, dolgozatokat foglalja magába, a másik részét a kedvtelésből született szépirodalmi szövegek alkotják, amelyeknek viszont – egy-két sztorit kivéve – semmi közük sincs az orvosi hivatásomhoz.

-Én erre az egy-kettőre lennénk mégis kíváncsi.

-Fiatal orvosként Révfülöpön úttörő táborban dolgoztam, a diákok étkezését felügyeltem és a kisebb fajta sérüléseket kellett ellátnom. A tábor gondnokának épp egy párhetes csecsemője volt, aki hirtelen rosszul lett, nem kapott levegőt, és engem riasztottak hozzá, hogy segítsek. A gyors beavatkozásnak köszönhetően sikerült a babát újraélesztenem. Később el is felejtettem a történteket, mígnem húsz év múlva felkeresett egy csinos ifjú hölgy, aki közölte: ő volt az a csecsemő, akit megmentettem a bölcsőhaláltól. Annyira meghatott, hogy ez a lány fáradtságot nem kímélve megkeresett engem, hogy a történetből írtam egy elbeszélést. Egyébként a szépirodalmi írásaim zömének semmilyen valóságalapjuk nincs, nem a mindennapok eseményeiből kapok ihletet.

-Hanem honnan?

-A képzeletemből. A történeteim mind kitalált sztorik, elképzelt hősökkel, akik rendre izgalmas kalandokba, veszélyes helyzetekbe keverednek, de a végén valahogy mindig sikeresen megússzák. Én alapvetően fordítva kezdem az írást: előbb a poént, a csattanót találom ki, és erre építem fel a történetet.

-Van két visszatérő főhőse: a Fenyvesi házaspár, Feri és Korin. Őket sem a valóságból mintázta?

-Nem. Fenyvesi az, akire mindent ráruházhatok, „rákenhetek”, mert ő afféle bűnbak, aki mindent elvisel, és mindent átvészel. Még azt is túlélte, amikor eldöntöttem, hogy az egyik regény végén meg fog halni, de ezt is megúszta! Fenyvesi nemcsak örök túlélő, de mindig szerelmes is, csak folyton más nőbe, ebből pedig rengeteg konfliktus adódik. Azt élvezem, hogy az elképzelt figuráimmal bármit megtehetek, bármilyen helyzetbe hozhatom őket, és ezt meg is teszem. Meggyőződésem, hogy írni csak akkor érdemes, ha szinte magától megy, és nem úgy „izzasztja ki” magából az ember. Az írásnál talán csak a zenét, az operát és operettet kedvelem jobban.

-Főként szórakoztató, vidám hangulatú kisregényeket ír. Van annak konkrét oka, hogy csak az élet napos oldalát mutatja be, és szinte száműzte az írásaiból a megrázó, tragikus elemeket?

-Bár sokan ezt afféle „pótcselekvésnek” hinnék, én mégsem érzem így, annak ellenére sem, hogy egy orvos egyáltalán nincs könnyű helyzetben, amikor szemben ül vele a súlyos beteg páciense. Ha ugyanis hagyja, hogy minden egyes betege problémája lelkileg is megérintse, nagyon hamar maga is tönkremegy bele. Ha meg túlságosan távolságtartó és felülről nézi, lelketlennek fogják tartani. A doktornak a kettő közötti, roppant szűk mezsgyén kell egyensúlyoznia ahhoz, hogy megfelelően reagáljon. Magam is egyetértek azzal, hogy a rendelőben a legfontosabb „műszer” az a szék, amelyre a beteg leül, és bizalmasan megosztja velem a panaszát, majd a vizsgálatot és a diagnózis felállítását követően is ugyanoda ül le, és elvárja, hogy ne egy „esetként” tekintsek rá, hanem, mint egy emberre, aki bajban van, és segítségre szorul. Napjainkban ez a humán jelenlét sajnos veszélyben van! Szóval, mint utaltam rá, az írás nekem nem pótcselekvés, de mivel a hivatásom által túl sokat kapok az élet „árnyoldalából”, jobbnak láttam, ha legalább a saját örömömre készült írásokból száműzöm a szomorúságot. Úgyis van abból elég a mindennapokban!

-Úgy tudom, mégis előfordult Önnel, hogy letért a szűk mezsgyéről, és – jó értelemben véve – túllépett orvosi hatáskörén. Elmondaná mi történt?

-Egy ötven év körüli férfi keresett meg a panaszaival, és a vizsgálatok során kiderült, hogy áttétes, rosszindulatú daganata van. Közben azt is megtudtam tőle, hogy elvált a feleségétől, elveszítette a családját, a munkahelyét is, és hajléktalanként élt a városban. Nem feladatom a betegek életvitelének megoldása, de kemény hidegek is voltak, és ennek a szerencsétlen férfinak a sorsa annyira nem hagyott nyugodni, hogy magam kezdtem el kilincselni különféle jótékonysági szervezeteknél, hogy fogadják őt be. Végül egyik egyházi szeretetszolgálatnál helyet biztosítottak a számára, ahol gondoskodtak róla és haláláig ápolták, így emberi körülmények között élhette utolsó napjait. A lélek – bármennyire is errefelé tart a világ – nem választható el az embertől! Empátia nélkül pedig nem lehet jó orvos az ember, és úgy sem, ha nem erre született, mert állítom, hogy ha nincs meg hozzá az elhivatottság, akkor, ha tízszer annyit fizetnének is érte, akkor sem teljesítenék jobban a feladatot.

-Azt hiszem sokan egyetértenek azzal, hogy az onkológia az orvosláson belül is egy „súlyosabb”, nehezebb szakma, hiszen korunk egyik rettegett betegségét, a rákot kell kezelniük. Volt olyan pillanata, amikor megbánta, hogy ezt a szakmát választotta?

-Nem, soha! Lehet, a mai anyagias szemléletű világunkban furcsán hangzik, de én akkor is kitartanék a hivatásom mellett, ha nekem kellene fizetnem azért, hogy dolgozhassak! Persze, remélem a szakrendelő főigazgatója nem fog a szavamon! Már gyermekkoromban tudtam, hogy vagy pap, vagy orvos leszek. Kamaszkoromban – miután elkezdtem a lányok iránt érdeklődni – azonban teljesen egyértelművé vált, hogy az orvosi pályát választom, mert a cölibátus akkor már korántsem tűnt szimpatikusnak! Érettségi után, 1956-ban felvételiztem a fővárosi orvostudományi egyetemre. Meg is feleltem, de túljelentkezés miatt elutasítottak, így beálltam segédápolónak az egyik kórházba. Októberben kitört a forradalom, és mint tudjuk, utána nagyon sok fiatal elhagyta az országot, így történt, hogy februárban mégis bekerülhettem az orvosi egyetemre, azzal a hátránnyal, hogy nekem három hónap alatt kellett befejeznem az első évet. Meg is látszik rajtad! – viccelődnek néha a barátaim.

- Ha visszatekint a sokéves pályafutására, mi volt a legnehezebb?

-Jó néhány évig szülész-nőgyógyászként dolgoztam Keszthelyen, ahol évente több száz szülést levezettem, és mindig óriási csodának éreztem egy új élet kezdetét. Éppen ezért, a legnehezebb és máig feldolgozhatatlan számomra az a néhány csecsemőhalál, ami nem következett volna be, ha idejében orvost hívnak, és nem méltatlan körülmények között kerül sor a szülésre. Ezek voltak azok a megrázó esetek számomra, amelyeken máig nem voltam képes túltenni magam.

-Keszthely, Ajka, Pápa és Veszprém után került Érdre, ahol orvosi pályája jó részét tölti, és ugyanakkor szépirodalmi tevékenysége is itt bontakozott ki. Hogy hatott önre ez a város?

Szeretem Érdet, azért is, mert közel van Budapesthez, és minden új előadást megnézhetek az operában. Az igazi nagy klasszikusokat szeretem, a modern rendezéssel nem tudok egyetérteni, az nem az én világom. Már régóta törzsgárda tagnak számítok a szakrendelőben, hiszen 24 éve itt praktizálok. Jól érzem magam ebben a városban, az emberek is elfogadtak. Kezdettől fogva bekapcsolódtam a helyi kulturális életbe, főleg az irodalom terén. Tagja lettem a Poly-Artnak, majd az Irodalomkedvelők klubjának is. A megterhelő munka után nekem valóságos rehabilitáció az írás és az irodalmi kör! Az írás, az irodalmi estek és a jó közösség igazi felüdülést, lelki és szellemi feltöltődést jelent számomra, persze a zene és az opera mellett. Egyébként, hívő emberként pontosan tudom, milyennek kellene lennem, és azt is, hogy egyáltalán nem vagyok olyan, hiszen a mérleg egyik serpenyőjében, amiben a jó cselekedeteknek kellene lenniük, mindig kevesebb van a kelleténél, a másikban meg túl sok, de szerencsére Isten eddig mindig kegyelmes volt, és segítette az utamat. Édesanyám szerint azért van olyan sok idős ember a Földön, mert egy élet bölcsessége kell ahhoz, hogy felfogjuk: Isten nélkül nem lehet élni! Én már abban korban vagyok, hogy felfogtam. Két gyermekem és négy unokám – köztük a két éves ikrek –, a hivatásom, az opera és a szépirodalom így együtt kiteljesítik az életem, amelyekért hálás vagyok a Teremtőnek.

Érdi Újság, Bálint Edit

Dr. Karácsony István 1962-ben Budapesten szerzett orvosi diplomát, 1964-ben nőgyógyászatból 1980-ban onkológiából szakvizsgázott. 1974-ig a keszthelyi kórház szülészetén dolgozott, innen Ajkára került. Egy évig Veszprémben járási főorvos, majd 1982-1991 között Pápán onkológus főorvos. 1991 óta nőgyógyász- és onkológus főorvosként praktizál az érdi Dr. Romics László Egészségügyi Intézményben, ahol a több mint félévszázados gyógyítói pályafutásának majdnem a felét töltötte, ma is rendel. Hosszú évek óta tagja a Magyar orvosírók és képzőművészek körének, valamint megalakulásától fogva bekapcsolódott az érdi Irodalomkedvelők klubjának munkájába. Ez idáig tizenhárom kötete jelent meg.