Nem készült művésznek. Az érettségi után fogtechnikus mester lett. Amikor húsz évvel ezelőtt – pusztán tréfából, hogy a barátait megviccelje – viaszból elkészített egy miniatűr széket, még nem sejtette, hogy ez a nap művészi pályafutásának kezdete lesz. Noha a miniatűr szobrászattal nem, de egyedi technikájával új műfajt hozott létre, amit ma már igen magas szinten művel, és munkái rengeteg érdeklődőt vonzanak. Ilka Gáborral beszélgettünk.

- Miért lett fogtechnikus?

- Talán azért, mert az átlagosnál kicsit jobb volt a kézügyességem, és a fogpótlás aprólékos és precíz munkát igényel. A 70-es években magasan kvalifikált szakmának számított, kizárólag érettségi bizonyítvánnyal lehetett erre a szakmára jelentkezni. Elég kitartó voltam, mert csak harmadszorra vettek fel, épp ezért annyira komolyan vettem a tanulást, hogy osztályelsőként végeztem, majd öt év után a mestervizsgát is letettem, azóta is fogtechnikusként dolgozom Budapesten.

- Gondolt már arra, ha más lenne a hivatása, talán soha nem jutott volna eszébe miniatűr szobrokat készíteni? Nem lehet, hogy ez nem az ön kézügyessége, hanem a „sors keze” volt?

- Nem tudom, de az tény, hogy a kisplasztikák anyagát valóban ennek a szakmának köszönhetem, és persze, kellett hozzá az a kézügyesség és precizitás is, ami a szakmával együtt jár. Bár a szobrok az emberi fogakhoz képest akár „monumentálisnak” is mondhatók, hiszen ötször akkorák, a kiállításaimon mégis egészen oda kell hajolni, közel kell kerülni hozzájuk, hogy látható legyen, mit ábrázolnak. A nagyobb méretű szobrok esetében ez pont fordítva van, azoktól el kell távolodnia a szemlélőnek, hogy „belelásson”. Az én munkáimnál meg épp a szemközelség a fontos. Néha szemüveg is kell, ha rosszul lát az ember.

- A szobrok apró mérete gyakran okoz meglepetést a látogatóknak?

- Igen, észrevettem, hogy sokan meglepődnek, hiszen a meghívón szereplő fényképről nem derül ki, mekkora az alkotás, ezért legalább 30-35 centiméternyi kisplasztikára számítanak, aztán amikor megállnak a posztamens előtt, rájönnek, hogy egyre közelebb kell hajolni a szobraimhoz. Ezért is találtuk ki Garai János fotós barátommal, hogy készüljenek felnagyított fotók mindegyik munkámról, így a kiállításokon ez a kép is segíti az érdeklődőket az alkotás értelmezésében. A nagyítás csaknem tizenötszöröse az eredetinek, de az arányokat tökéletesen megőrzi a fotót – és előtte persze a szobor is látható.

A fényképeket sem egyszerű elkészíteni, rengeteg felvételből szoktuk kiválasztani a legjobbat, mégis úgy vélem, a kettőből: a miniatűrök és a fotók együtteséből sikerült egy harmadik műfajt létrehoznunk. Ez a kiállítási forma – a kétdimenziós nagyítás és az eredeti, háromdimenziós kisplasztika – különleges vizuális élményt ad a látogatóknak. A fotóknál ragaszkodom a fekete-fehér technikához, mert jobban kihangsúlyozzák a mondanivalót, hiszen a színek nem terelik más irányba a szemlélőt, hanem a szoborra összpontosít, ami eredetiben is szürkében, azaz ezüstben látható.

- Eltelt néhány év, amíg eddig eljutott. Kezdetben akár egy kisebb dobozban is elfért a kiállítási anyag.

- Igen, mert sokáig csak magát a tárgyat, a miniatűr szobrot állítottam ki. Aztán rájöttem, hogy sokkal jobban mutatnak az alkotások, ha egy megfelelő nagyságú márványkőre helyezem el őket, és végül ezt a mozzanatot fokoztam a felnagyított fotókkal. Lényeges organikus fejlődésen ment keresztül az egész folyamat. Sőt, ma már az új alkotásomról készülő fotó legalább akkora izgalmat tud okozni, mint maga a szobor elkészítése, mert általa tulajdonképpen egy „másik műalkotás” is megszületik számomra.

- Annál s inkább, mert az első nagyítások, nem kis meglepetésre, valódi „arcokat”, sőt, az azokon tükröződő érzelmeket is megmutattak. Holott figuráinak feje alig nagyobb a gombostű fejénél. Mivel magyarázható ez?

- Egy színes díszgombostű nagyságát kell elképzelni, amelyen valóban nehéz lenne bármilyen érzelmet, arckifejezést ábrázolni, bár akadnak azért olyan szobraim is, amelyeknek valóságos arcuk van, de azokon ezt direkt fontosnak tartottam kiemelni. De általában „arc nélküliek” az alkotások, főként a mondanivaló miatt. A szemlélő figyelmét tudatosan másfelé, az adott alkotás lényegére szeretném irányítani. Ennek dacára, egy ilyen „arctalan” munka fotójának kinagyítása következtében felfedeztünk, hogy mégis van orra, szeme, füle, szája… Rendkívüli élmény volt számomra, hogy egy mosolygó arc nézett vissza rám a fotóról. Noha számomra az alkotás kizárólag magányos tevékenység, és csak teljes magányban tudok alkotni, mégis mindig van egy olyan érzésem, hogy nem vagyok egyedül, mert a Jóisten fogja és vezeti a kezem. Én ezzel magyarázom azt a mosolygó arcot…

Alapvetően a hajnali órákban szoktam a fogtechnikai laborban dolgozni, és ilyenkor – a teljes csöndben, józanul, mintegy „hajnali részegségben” – különleges „révületben” vagyok, és egy megfoghatatlan, örömmel teli izgalom vesz rajtam erőt, ami által létrejönnek ezek a szobrok. Nekem az alkotás valójában háromszor okoz boldogságot. Először, amikor rátalálok a gondolatra és megfogalmazódik bennem a téma. A második örömöm az alkotás folyamata, amit mindig boldogan csinálok végig, és végül akkor ujjongok igazán, amikor a kész művek látványát, üzeneteit, egy-egy kiállítás alkalmával másokkal is megoszthatom.

Egyébként korántsem vagyok magányos ember, a miniatűr szobrászat az egyetlen magányos tevékenységem, mert úgy érzem, csak ekkor vagyok képes megérteni és engedelmeskedni Isten szelíd vezetésének, amikor alkotás közben fogja a kezemet.

- A miniatűr szobrászatra viszont épp a baráti társasága inspirálta, hiszen nem titkolta sohasem, hogy tulajdonképpen tréfából született meg az „első zsenge”, ami egy parányi tonettszék volt. Korábban meg sem fordult a fejében, hogy alkosson?

- Nem. Egyáltalán nem készültem művésznek, elégedett voltam a szakmámmal, mígnem egy baráti összejövetel előtt kitaláltam, azzal fogom ugratni a társaságot, hogy hosszú percekig képes leszek a fejemen egy széket egyensúlyozni. 1994-ben erre a célra készítettem el viaszból azt a pici tonettszéket amivel, a tréfa remekül sikerült, hisz könnyű volt a fejemen tartani, de ezzel együtt, a parányi tárgy is nagy tetszést váltott ki a társaságból, és többen is biztattak, készítsek még hasonlókat. Hat év telt el így csendes alkotásban, főként ajándékba adtam a munkákat. mígnem az ikertestvérem, Erzsébet beadta egyik alkotásomat egy művészeti pályázatra, amelyen végül országos díjat nyertem, sőt egy neves művészettörténészünk úgy fogalmazott: „új műfaj teremtődött”. Így történt, hogy 2000-től már bátorságot szereztem ahhoz, hogy a nagyközönség elé is kilépjek a munkáimmal.

Közös és önálló kiállításokon vettem részt. Így kezdődött, de ma már meggyőződésem, hogy Isten mellettem állt, és segítette, és ma is támogatja az utamat. Nagyszerű érzés volt számomra, hogy létező, valóságos anyagokból sikerült létrehoznom valami újat, olyat, ami még előttem senki másnak nem jutott eszébe. Boldog vagyok, amikor egy-egy idea megtalál, és ezt képes vagyok a magam eszközeivel megteremteni.

Mi mindannyian, a Mindenható által teremtett világban is képesek vagyunk a teremtésre. Ezt egy alkotásomban is megmutattam. Egy stilizált gömbön, a teremtett világon belül ott van az ember, aki éppen egy kisebb gömböt mutat fel –azt, amit ő maga hozott létre. Hiszem, hogy az elődeink által létrehozott műalkotásokból tanulva, azokat továbbgondolva, magunk is képesek vagyunk újabbakat létrehozni! Szerencsésnek érzem magam, hogy egy helyben ülve elkészíthetem a szobrokat, majd azok útra kelnek, sokfelé eljutnak. Sikerült már az ország számos pontján kiállítanom, de annak is nagyon örülök, hogy külföldön: Rómában, Párizsban, Németországban is megmutathattam a kisplasztikáimat.

- Miért fontos odafigyelni a szobrok címére?

- Azért, mert a szobor mindig valóságos látvány, csupán a címével próbálhatok sugalmazni, továbbgondolásra alkalmat adni. A mű címe ad lehetőséget a szemlélőnek arra, hogy megvizsgálja és magában is értékelje a kompozíciót. Persze, az sem baj, ha épp ellentétes véleményt fogalmaz meg az enyémmel szemben, hiszen a műalkotás erre is lehetőséget ad. Mindenesetre, olyan szimbolikával dolgozom, amely a címmel együtt el tudja vinni a szemlélőt addig, hogy elrugaszkodjon a puszta látvány valóságától, és azt is érzékelje, ami mögötte van.

- Alkotásai az élet, az emberi lét minden területét érinti, többek között a férfi és nő kapcsolatát, vagy barátságot, az ember küzdelmeit, a sikert vagy a kudarcot – és hosszasan sorolhatnánk még. Hívőként a szakralitás is gyakran érdekli?

- Igen. A Szelídítő című kisplasztikám középpontjában Isten áll, aki, bár egy ostorszerű eszköz van a kezében, nem sújt le vele, mint az idomár az oroszlánokra, hogy átugorjanak a tüzes karikán, és nem is csattogtatja, hogy félelmet keltsen bennünk, és ezért engedelmeskedjenek, hanem szelíden irányt mutat, hogy a helyes úton maradjunk. A csigák pedig mi vagyunk, emberek, akiket a földre tett karikán, csupán kis akadályt állítva terelget a Teremtő. Ezt én egész eddigi életemben megtapasztaltam, ezért lett belőle műalkotás.

- Nem beszéltünk még egy igen lényeges „apróságról”, nevezetesen, hogy ezek a parányi kompozíciók cseppről-cseppre épülnek fel, olyanokból, amelyek kisebbek a könny- és esőcseppnél, így egy-egy kisplasztikához több száz viaszcseppre van szükség. Említette, hogy már korán megmutatkozott a kézügyessége és precizitása, ennek ellenére úgy vélem, hogy amit ön művel, az nemcsak művészet, hanem igazi türelemjáték is.

- Magam is kíváncsi voltam rá, ezért egyszer megszámoltam: egy átlagos szobor csaknem 360 cseppből készül el. Egy forrasztópáka segítségével építem egymásra a felolvasztott viaszcseppeket, közben ráfújok, hogy megszilárduljon. Mindegyik mű egyszeri és megismételhetetlen. Ha meleg van, jobban kell hűteni, fújni, mert elhajol. Nem sok lehetőség van a javításra, ezért amikor hozzálátok, mindig tudnom kell előre, mit szeretnék készíteni, de ezzel nincs gond, mert a gondolat, ami hajnalok hajnalán alkotásra inspirál, már rég megfogalmazódott a fejemben és a lelkemben, már csak fel kell építeni – cseppről-cseppre.

Érdi Újság, Bálint Edit

Ilka Gábor 1956. március 24-én született Érden, azóta is itt él. A Vörösmarty Mihály Gimnáziumban érettségizett, majd Budapesten, a fogtechnikusi képzőben folytatta tanulmányait és mestervizsgát tett. 1944-ben készítette el első kisplasztikáját viaszból, majd hat évig folytatott tanulmányokat, próbálgatta a saját határait, és 2000-től a nagyközönségnek is bemutatkozott alkotásaival. Többek között Érden, Budapesten, Tatán, Pécsett, Komlón, Kiskunhalason és még számos hazai nagyvárosban voltak láthatók miniatűr szobrai, pár éve pedig külföldön, Rómában, Párizsban, Németországban és Erdélyben is voltak kiállításai. Munkáiból – méretüknél fogva – bárhol, bármikor rendezhető akár villámkiállítás is, utóbbira többször volt már példa Érden.