Az alkotás folytonos párbeszéd a művel
Sokan ismerik a városban, hiszen több cikluson át önkormányzati képviselő, évekig vezette az érdi művelődési központot, jelenleg az Érdi Művésztelep és a Városi Galéria művészeti vezetője és – korántsem utolsó sorban – festőművész. Kéri Mihályt ezúttal nem a politikusi, hanem a művészeti pályafutásáról faggattuk.
- Kezdjük az elején: mikor kezdte érdekelni a művészet?
- Az én pályám is úgy indult, ahogyan a legtöbb művészé: egy kisgyerek általában firkál, rajzol, de többségük hamar abbahagyja, másfelé irányul az érdeklődésük, ám néhányan – ki tudja mi okból – kitartanak mellette. Én az utóbbiak közé tartoztam. Eleinte nem is tudatosul az emberben, hogy mi is hajtja valójában. Később, amikor jobban belemélyed, megpróbálja megfejteni, hogy mit miért tesz. Velem ez középiskolás koromban történt, amikor elgondolkoztam, milyen célt szolgál a világban a művészet, és azon is, hogy számomra mit jelent. Hozzáteszem, ezek a kérdések jobbára ma is nyitva állnak előttem. Akkoriban már rendszeresen dolgoztam, grafikákat készítettem, és nemsokára egy-egy újságban is megjelentek a munkáim, például az ÉS-ben és más lapban is. Ez természetesen ösztönzőleg hatott rám, hiszen nagyban segíti az embert a pályán, ha mások is felfigyelnek arra, amit csinál. Aztán a kétéves katonai szolgálat után, 1972-től tagja lettem a Nagy István csoportnak, amellyel közös kiállításokon vettem részt, időnként díjakat is nyertem egy-egy grafikámmal, festményemmel, ami természetesen újabb „lökést” adott számomra a pályán.
Viszont Pest megyében működött még egy művészeti csoport, a szentendrei Vajda Lajos Stúdió, amely jelentősen eltért attól, ahová tartoztam. A „Vajdások” már akkor is rendszerkritikus módon gondolkodtak, egyfajta ellenkultúra képviselőiként. Ez a felfogás hiányzott a korabeli hivatalos művészethez kapcsolódó Nagy István csoportból, így néhányan – Somogyi Györggyel és Puha Ferenccel – elhagytuk a formációt és szentendrei barátaink – köztük Hann Ferenc művészettörténész – révén, az évtized végétől több „Vajdás” kiállítás részesei voltunk. Kapcsolatunk a mai napig fennmaradt, odáig, hogy a szentendrei „neosok” közül Aknay János, feLugossy László és Sz. Varga Ágnes az Érdi Művésztelep tagjaiként a város művészeti életének részeseivé váltak.
- Ekkor nemcsak hazai, hanem külföldi kiállításokon is részt vettek, ami akkoriban, a 80-as években nem kis teljesítménynek számított, hiszen nyugat felé még utazni sem nagyon lehetett…
- A 80-as évektől már enyhült a helyzet. Néhány, a magyar kultúrpolitika által támogatott művészeti teljesítmény, akár állami támogatással is, a nyugat-európai közönség elé került – a rendszert mintegy legitimálandó.
De valójában az európai művészeti élethez akkor is csak kevesen, jobbára az emigráns, „disszidens” művészek tudtak kapcsolódni. Ez az állapot a rendszerváltás követően változott meg, amikor szinte egy csapásra érdekessé vált a kelet-közép-európai művészet a nyugat számára – igaz csak viszonylag csak rövid időszakra. Énis állítottam ki műveket Németország, Finnország, Svédország, Olaszország városaiban.
- Vajon ez különleges érdeklődés a volt szocialista országok művészete iránt máig megmaradt, vagy alábbhagyott?
-Elmúlt! Sajnos azóta már nem tapasztalható akkora odafigyelés, mint azokban az években. Ahogy említettem, a rendszerváltás idején volt túláradó ez a figyelem, inkább csak a politikai változásoknak köszönhetően. Akkoriban a magyar művészeket még nagy, reprezentatív kiállításokon fogadták, nagy érdeklődés övezte a film- és színházművészetet, a magyar irodalmat, a zenét – és bár napjainkban sem szűnt meg ez az érdeklődés, de jelentősen alábbhagyott, mondhatnám: helyére került. Persze vannak kivételek, mint a magyar film újabb reneszánsza, vagy az irodalom külhoni fogadtatása.
- Nem gondolja úgy, hogy szinte ugyanez tapasztalható az országon belül is?
- Finoman fogalmazva: a művészet az emberek többsége számára másodlagos, harmadlagos valóság. Ennek számos oka lehet, egyik talán, az hogy eltelt 25 év a rendszerváltás óta, de még mindig nem rendeződött ez az ország. Valami szétesett, de helyette mégsem raktunk össze egy jobbat, legalábbis nem azt, amit az emberek vártak. Ezt a politikának máig sem sikerült rendbe hozni. Táborokra szakadt az ország, főként a szegények és a gazdagok táborára, a szellemi élet szekértáboraira, a politika hadrendjeire. A társadalom feszült, a megélhetés gondja, és számos hétköznapi probléma köti le az emberek figyelmét, ami meglátszik nemcsak a képzőművészet iránti érdeklődésükben, hanem a teljes kulturális élet állapotán is.
- Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy ön tulajdonképpen közvetlen közelről követhette végig ezt a folyamatot, hiszen már a rendszerváltástól kezdődően, a 90-es évek elejétől jó pár évig a művelődési ház igazgatójaként, majd a kulturális bizottság elnökeként, valamint az utóbbi években a Városi Galéria és az Érdi Művésztelep művészeti vezetőjeként, és – nem utolsó sorban – művészként a saját bőrén is megtapasztalta mindazt, ami az elmúlt 25 évet jellemezte.
- Igen, és nem volt nehéz rájönni arra, hogy nyugodt, polgárosodott élet kell ahhoz, hogy az emberek jóval szélesebb körben forduljanak a szellemi élet, akár a művészeti élet értékei felé. Ez az érdeklődés és kíváncsiság most csak mozaikokban létezik. A rendszerváltást követően nagyobb aktivitást tapasztaltam, nemcsak a kultúra, hanem a közélet iránt is. Úgy tűnik, most meg az apátia idejét éljük. Ma már egy baráti beszélgetés során a közéletet, a politikát szinte szóba sem lehet hozni, ami talán érthető is, de bízom benne, ez idővel változni fog…
- Az érdieknek ennek ellenére nincs okuk panaszra, hiszen a képzőművészetet nemcsak erkölcsi, hanem jelentős anyagi támogatásban is részesíti városunk önkormányzata. Most is, amikor másutt inkább nyirbálják a kultúrára szánt pénzeket. Hogy sikerült ezt elérni?
- A rendszerváltás sokunkat belesodort a politikába, engem is. Sőt, hamar rájöttem, hogy kívülállóként lehetetlen a kultúrpolitikát alakítani, benne kell lenni a „sűrűjében” annak, aki pozitív változást szeretne elérni. A 90-as évektől érdi művészekkel – Eőry Emillel, Karsch Manfreddel, Fritz Rautnerrel, T. Mészáros Andrással, Büki Attilával, Márczi Kittyvel és másokkal – közösen kezdtünk el álmodozni arról, milyen művészeti struktúrát lehetne Érden kialakítani. Akkor csak a művelődési ház Szepes Galériája létezett, ahol nagyszerű kiállításokat rendeztünk ugyan, de többre vágytunk, professzionális galériára. 1992-ben még petíciót is írtunk az önkormányzatnak, hogy az akkor még romos Gesztelyi házat újítsák fel erre a célra, de nem volt rá fogadókészség, csupán üres ígéreteket kaptunk. Később az uniós pályázatok kapóra jöttek, így a főtér-projektbe belefért ennek a csodálatos klasszicista épületnek a revitalizációja is. Ebben kapott helyet a galéria, ahol az elmúlt 3 év alatt a magyar művészeti élet színe-java megfordult, de az érdi művészek is méltó körülmények között mutatkozhatnak be, miközben igyekszünk az országos kortárs művészetre is betekintést adni.
Az Érdi Művésztelep ugyancsak a város jó hírét viszi, miközben értékes műalkotásokkal is gazdagodik településünk. Az így kialakuló kortárs gyűjtemény elhelyezését még nem sikerült megoldanunk; a jövőben felépítendő Érdi Képtár adhat majd lehetőséget a kollekció méltó bemutatására.
- Visszatérve a saját művészeti pályafutására, számos közéleti tevékenysége mellett, mikor jut idő a saját alkotásaira?
- Az embernek arra van ideje, amire időt szán! Úgy gondolom, a művészet nem olyan tevékenység, amit valamiféle megfelelési kényszer alatt kellene végezni. Jómagam csak akkor szoktam festeni, ha eszembe jut valami, ez pedig ritkán adódik, már csak azért is, mert nem lehet mindennap egyformán tehetséges és termékeny az ember. Ám vannak olyan érzékeny pillanatok, amikor viszont dolgozni kell, és ilyenkor ki kell használni a csillagok állását. A festészetem egyébként 2000 táján jelentős változáson ment keresztül. Kezdetben ugyanis figuratív és – mint azt a kritikusok leírták – erősen drámai hatásúak voltak a munkáim, de ez a kifejezési forma lassan átcsúszott egy absztrakt, nonfiguratív felfogás felé. Mindinkább a festészet autonóm nyelve érdekelt. A pont, a vonal, a folt, a tónus, a szín. Nem az elbeszélő, historikus, leíró festői nyelv vagy a külső világ hatásainak visszaadása vált fontossá, hanem a képpel történő folyamatos belső párbeszéd.
- És ebben menyire figyel a közönség hangjára is?
- Melyik közönségére? Ahány ember annyi elvárás, annyi igény. Ideig-óráig vannak tömeges divatok, trendek. A művészetek nem ezek után mennek, hanem ezek követik a művészetet.
- Rengeteg művésznek szervezett és nyitotta meg a kiállítását. Kéri Mihály alkotásaival viszont alig találkozhattak az érdiek, legfeljebb csak közös tárlatokon szerepelt. Mi ennek az oka?
- Fél Európát és Magyarországot bejártam a képeimmel, csak Érden nem volt igazi, méltó helyen bemutatott egyéni kiállításom. Nem szerettem volna, ha azt mondják rám az emberek: magamat reklámozom. Hiszen korábban a művelődési ház, jelenleg pedig a Városi Galéria vezetőjeként az volt, és most az a feladatom, hogy mások munkáit akasszam a kiállítóterem falaira, és ne a sajátjaimat! Idén novemberben mégis lesz önálló kiállításom az Érdi Galériában, hiszen olyan sokan érdeklődtek, hogy vajon miért nem láthatják a munkáimat, hol vannak a festményeim.
Érdi Újság
Bálint Edit