Háromszoros olimpiai bajnok, több száz érem büszke birtokosa, mégis szerény, kedves és halk szavú. Délután gyerekeket oktat a tollaslabda fortélyaira vagy edzésre jár, délelőttönként egy dohányboltban kisegítő, de volt már takarító is. Álma, hogy egykori iskolájában taníthassa tollasozni a gyerekeket. Demeter Judittal beszélgettünk.

– Életének olyannyira szerves része a tollaslabda, hogy beszélgessünk bármiről is, mindig ide lyukadunk ki. Egyszerre munka, hobbi és sport. Hogyan kezdődött ez a szerelem?

– Az első és második osztályt a Batthyány sportiskolában végeztem, ahol először a kézilabdával ismerkedtem meg. Jó pár évig kéziztem, akkor is, amikor már a Móra iskolába jártam. Egyszer viszont kipróbáltam a tollaslabdát, és annyira megszerettem, hogy váltottam. Egy idő után kevésnek találtam a heti három edzést itt Érden, ezért elkezdtem eljárni Káposztásmegyerre.

– Miért pont oda? Káposztásmegyer nagyon messze van Érdtől.

– Sok versenyem volt ott, így ismertem az egyesületet. Sokat kellett utaznom, az igaz, de akkor már Budán tanultam, egy speciális szakiskolában. Nőiruha-készítő, illetve irodai asszisztens végzettségem van, de elvégeztem egy tollaslabda játékvezetői, majd egy oktatói tanfolyamot is. Közben persze tollasoztam is.
Első edzőm Érden Petrovits Sándor volt, tőle tanultam meg az alapokat, a megyeri Diaboló egyesületben pedig Kiss Péter oktatott. Itt figyelt fel rám Cserni János örökös magyar bajnok, aki Érdre is járt edzéseket tartani nekem. Ennek már több mint tíz éve – azóta folyamatosan versenyzek. A legemlékezetesebb az első versenyem: hetedikes voltam akkor, és negyedik lettem. Persze a két speciális olimpia is nagyon szép emlék.
– Melyik volt nagyobb élmény: Athén vagy Los Angeles?

– Nem tudok különbséget tenni. Talán a Los Angeles-i tengerpart jobban tetszett, mint a görög… Bár nagyon jók voltak a kiegészítő programok, legjobban a versenyeket élveztem mindkét olimpiámon. Ezek a speciális versenyek egyébként teljesen mások, mint a hagyományosak, itt ugyanis fiúk ellen játszom, hiszen nyolc éve vagyok veretlen a lányok között. Igaz, a „rendes” versenyeken is sokszor „csak” fiúkkal játszhatom.
Azért is edzek gyerekeket, mert szeretném, hogy legyenek végre lányok is, akikkel versenyezni lehet. És persze azt is meg szeretném mutatni, mit tudok oktatóként.

– Kell-e dolgoznia a tollas mellett, vagy meg lehet élni belőle?

– Nem lehet. A speciális olimpikonok nem kapnak semmilyen juttatást a megszerzett érmek után, sőt, ha egyáltalán ki szeretnénk jutni a versenyekre, fizetnünk kell, vagy szponzort kell szereznünk. Az athéni utamat Érd polgármestere támogatta, a Los Angeles-i út költségeit – kétszázezer forintot – az OSC-Újbuda vízilabdacsapat teremtette elő: tartottak egy jótékonysági mérkőzést, annak jegyár-bevételből tudtam kiutazni. A csapatot pedig onnan ismerem, hogy régebben az uszodában dolgoztam takarítóként. Bár később otthagytam ezt az állást, de továbbra is szurkolok nekik. Nagyon jól érzem magam velük, és a többi szurkolóval. Ők a barátaim. Meg persze a kézilabdások, hiszen a volt csapatom meccseire is visszajárok a szabadidőmben.

– Egy olimpikon takarítani kényszerül? Nem lenne más lehetősége?

– Sok helyen próbálkoztam az iskola elvégzése után, de amint meghallották, hogy speciális iskolába jártam, elutasítottak. Irodai asszisztensként biztos nem tudok elhelyezkedni. Volt, ahová sportoktatónak jelentkeztem, hiszen olyan végzettségem is van, de amint meglátták az önéletrajzomat, közölték, hogy gondnoki munkát bíznának rám – végül takarító lettem. Akkor mondtam fel, amikor kiderült, hogy nem akarnak elengedni az olimpiára. Szerettem volna oktatóként elhelyezkedni egy speciális, sérült fiatalokkal foglalkozó sportegyesületnél is, de ott különféle papírokat kértek, meg igazolást a megváltozott munkaképességről, ami nekem nincs, és nem is lesz, mert azzal még inkább elutasítanak a munkáltatók. Így most egy dohányboltban dolgozom, reggel hattól délután kettőig. Utána heti kétszer gyerekekkel tollasozom a Batthyány iskolában, vagy nekem vannak edzéseim Érden, illetve Pesten. Járok vízilabda- és kézimeccsekre is, szurkolni, hétvégenként versenyzek vagy vonalbíróskodom. Ez önkéntes munka, ahogy a gyerekek edzése is. Szóval a tollaslabda nemhogy megélhetés: inkább viszi a pénzt, mivel a versenyeimre gyakran utaznom kell, és erre rámegy a fizetésem.

– Mégis, újabb önkéntes munkát vállalna.

– Igen, az Újbudai Speciális Szakiskolában szeretnék edzéseket tartani. Már jelentkeztem, majd kiderül, lehet-e. Mennék a Móra iskolába is, de ott sajnos kicsi a tornaterem.

– Ha már szóba hozta a Mórát, hogy emlékszik vissza az érdi iskolás éveire?

– Úgy gondolom, mindent megtanítottak nekünk, amire az életben szükségünk lehet: a szaktantárgyak mellett kertészkedni, háztartást vezetni, főzni is. Szerintem ezeket a dolgokat mindenhol tanítani kellene.

– És a speciális szakiskola, ahová utána járt, miben volt más, mint a többi?

– Ugyanazt a szakmát tanultuk, mint mások, csak épp egy évvel tovább. Kevesen voltunk egy osztályban, és külön foglalkoztak azokkal a gyerekekkel, akik nem voltak képesek arra, hogy szakmát tanuljanak. Őket a mindennapi életvitelre próbálták megtanítani. Mi befogadtuk őket magunk közé, nem rúgtunk beléjük, mint mások. Sajnos, láttam Pesten, hogyan viselkednek a fiatalok a sérültekkel. Minket arra neveltek, hogy a nálunk elesettebbet óvni kell. Ezért is szeretnék a volt szakiskolámban oktatni.

– Mi akadálya lehet?

– Sok helyről utasítottak el amiatt, hogy kell az érettségi, nem elég nekik a tollaslabda játékvezetői és oktatói végzettségem.

– Korábban azt nyilatkozta: tervei közt szerepel, hogy leteszi az érettségit is.

– Igen, csak most épp nagyon sok elfoglaltságom van, szabadidőmben pótmamáskodom a bátyám két gyereke mellett. Együtt élek a szüleimmel, a bátyámmal és a két keresztgyerekemmel. Egyikük másodikos, a másik még ovis.

– Tollasoznak már?

– Igen, tanítom őket, és futni is együtt járunk.

– Eddig csupa olyan dolgot említett, aminek valamilyen módon köze van a sporthoz: versenyzik, edzősködik, szurkol, a barátai is a sporttársak, szurkolók közül kerülnek ki. Mondjon egy olyan hobbit is, aminek nincs köze a sporthoz.

– Hm… Nem tudok.

– Családi programok?

– A szüleim hét közben dolgoznak, mindketten a MÁV-nál. Hétvégenként versenyekre járok, versenyzőként vagy bíróként. Ha vidéken versenyzem, a család is elkísér. Ha mindenképp olyat kell mondanom, aminek nincs köze a sporthoz, talán a számítógépezést említeném. Szeretek még hímezni, az ajándékokat is kézzel szoktam készíteni karácsonyra: keresztszemes terítőket, párnákat. Én is a kézzel készült meglepetéseknek örülök a legjobban, mondjuk egy rajznak.

– Ha kívánhatna valami nem kézzel készültet, mi lenne az?

– Egy szponzort, aki támogat, hogy kijuthassak a következő olimpiára is. És azt, hogy tarthassak edzéseket a speciális szakiskolában, hogy az oda járó gyerekek ugyanolyan szép eredményeket tudjanak elérni, mint én.

Ádám Katalin, Érdi Újság

Demeter Judit 1986-ban született. Az érdi Móra iskolában, majd az Újbudai Speciális Szakiskolában tanult, végzettsége irodai asszisztens, illetve nőiruha-készítő. Az MLTSZ-nél tollaslabda játékvezetői tanfolyamot, a Budai Sportoktató Akadémián tollaslabda oktatói tanfolyamot végzett. Az Érdi VSE tollaslabda szakosztályának tagja, de csapatversenyekre a Diaboló SE-vel jár. Az egyesület munkáját sokféleképp segíti, a pályabérleti szerződés megkötésétől a szekrények takarításán át a pályák festéséig. Alkalmanként játékvezetőként és vonalbíróként dolgozik a Magyar Tollaslabda Szövetség versenyein, önkéntesként rendszeresen közreműködik rendezőként és versenybíróként a Magyar Szabadidős és Amatőr Tollaslabda Szövetség versenyein.

Több száz versenyt nyert már meg, nyolc éve veretlen a lányok között. 2011-ben az Athéni Speciális Olimpián egyéniben 4. helyezett lett, vegyes párosban bronz-, párosban aranyérmet szerzett. 2015-ben Los Angelesből egyéniben és vegyes párosban aranyérmet, párosban ezüstérmet hozott.