Grafikusnak tanult, aztán könyvillusztrátor lett, később egy fővárosi iskolában kezdett rajzot és képzőművészetet tanítani. Évek óta az Érdi Művésztelep alkotója. A héten még megtekinthető egyéni kiállítása a Városi Galériában. Kovács Johanna képzőművésszel beszélhettünk.

- Bukarestben született és nőtt fel. Milyen volt a gyermekkora a diktatúra árnyékában?

- Szüleim erdélyiek voltak, de 1946-47-ben szervezett lakosságcsere volt az országban, így édesapám a Bukaresti Magyar Rádióhoz került, édesanyám pedig a Kriterion Kiadó magyar részlegében kapott munkát. Nincs okom panaszra, nekem szép emlékeim vannak a gyermekkoromról. Mivel a magyar iskola messze volt a lakásunktól, sokat kellett volna a városon keresztül utazgatni, és a szüleim szerettek volna ettől megkímélni, ezért inkább román nyelvű iskolába írattak. Én meg örültem a kényelemnek, hiszen épp velünk szemben volt a főváros egyik legjobb gimnáziuma, így csak az úton kellett átmennem és máris odaértem az iskolámba. Egyetlen hátránya volt, hogy – noha otthon magyarul beszéltünk – írni meg olvasni csak jóval később tanultam meg az anyanyelvemen, amikor elkezdtem érdeklődni a magyar irodalom, a világ dolgai és az identitásom iránt. Olvasnivalóból igazán nem volt hiány: szüleimnek hatalmas könyvtára volt, ami után ma is fáj a szívem, mert egyetlen kötetet sem hozhattam magammal, amikor Magyarországra költöztem. Úgy csomagoltunk, hogy a hatóság mindent leltárba vett, és darabonként kiválogatta, mit vihetek, mit nem. A könyvek a „nem” kategóriába estek…

- Mikor és hogyan került Magyarországra?

- Egyszerű, romantikus oka volt: megismerkedtem a debreceni származású férjemmel, aki Bukarestben kőolajipari mérnöknek tanult: vagy Finnországba ment volna, vagy Romániába, mert másutt nem volt ilyen szak. Persze, magyar diákként igencsak szűk volt a mozgástere Romániában, ezért miután összeházasodtunk, úgy láttuk jónak, ha Magyarországra költözünk. Persze engem mindjárt megvádoltak, hogy ez „érdekházasság”. Ahhoz képest elég soká bírjuk, jövőre már negyven éves házasok leszünk… Az azonban biztos, hogy ha nem ismerem meg Andrást, nem jutott volna eszembe Magyarországra költözni, hiszen nekem ott is megvolt mindenem. Rengeteg erdélyi magyar író, költő, rendező és színész fordult meg az otthonunkban, később meg, miután apám a Művelődés folyóirat főszerkesztője lett, az egész szerkesztőség odajárt hozzánk. Akkoriban Bukarest volt az erdélyi magyarság második nagy kultúrközpontja. De én mentem a szívem után. 1977-ben költöztünk Magyarországra.

- Hogyan sikerült a beilleszkedés?

- Százhalombattára költöztem, ahol a férjem az olajfinomítóban kutatómérnökként helyezkedett el. Három évig munkásszállón laktunk, majd amíg András katona volt, bementem az akkori tanácshoz azzal, hogy utaljanak ki nekünk egy egy plusz két félszobás lakást, hiszen az egyik félszoba műteremnek kellett volna. Elég nagy derültséget keltettem a kérésemmel. Még, hogy műteremnek! Őszintén szólva kissé meglepett a fogadtatás: azt vártam, hogy örülnek, hogy művészember él és dolgozik a városban. Fiatal voltam, azt hittem, a művészet minden kaput kinyit, megválthatom vele a világot. Mára tudom: nem nagy „cucc” művésznek lenni. Igaz, később mégis elértem a célomat, lett lakásunk, de cserébe azt kérték, fessek az óvodának egy nagy meseképet. Talán még ma is őrzik valamelyik óvodában.

Még a házaspári szállón laktunk, amikor azt ajánlotta valaki: nézzek körül munka után a Rajzfilm Stúdióban, azt azonban senki sem mondta, hogy honosítanom kellene a grafikusi diplomámat. Így csak „kifestőnek” alkalmaztak, szégyenteljes bérért. A honosításért elmentem a diplomámmal az Iparművészeti Főiskolára Haimann Györgyhöz. Megnézte munkáimat és ő ajánlotta, hogy jelentkezzem könyvművészeti továbbképzőre. Felvettek. 11 évig éltünk Százhalombattán, és a posztgraduális képzés után a papíriparban dolgoztam grafikusként: Termékcímkéket terveztem cégeknek. A múltkor meglepetten fedeztem fel a Pataki cukrászda ostyásdobozán, hogy máig megtartották a grafikámat!

Később Csepelre költöztették a termékfejlesztési részleget, én meg felmondtam, mert körülményes lett volna Battáról Csepelre beutazgatni. Később egy ideig szabadúszóként dolgoztam, és rendszeresen kaptam a megbízásokat a Móra, az Európa kiadóktól és másoktól, könyvek illusztrálására, fedőlapok tervezésére.

- Műveivel pályázatokra jelentkezett, sikerrel, hiszen így került egy ausztriai művészcsere-programba, sőt, Derkovits-ösztöndíjas is lett.

- Budapesten a legismertebb kiállítóhelyeken voltak tárlataim. A Fiatal Képzőművészek Stúdiójában Pogány Gábornak és Chikán Bálintnak különösen tetszettek a munkáim, és folyton biztattak: adjak be országos pályázatokra alkotásokat. 1990-ben nyertem el Salzburg város ösztöndíját, ami tulajdonképpen a budapesti és salzburgi önkormányzatok közötti csereprogram volt. Ennek megfelelően Salzburgból is jött egy művész Budapestre, akit nekem kellett menedzselni, majd nekem is megadatott a lehetőség, hogy egy salzburgi vendégműteremben dolgozzam egy ideig. Ott tartózkodásom alatt szinte csak kényeztettek: megmutatták a város nevezetességeit, fogadásokra vittek és végül egy egyéni kiállítással zárult a vendégség. Az iparművészeti továbbképzés idején pedig, három évig Derkovits-ösztöndíjas voltam. Mire letelt a három év, megszületett a fiunk, Dani. Ezután rövid ideig nyomdának is dolgoztam, aztán 1992-ben, a férjem egyéves ösztöndíjat kapott az Amerikai Egyesült Államokba, így mindhárman kiutaztunk.

- Tanulságos lehetett, biztosan sokat tapasztalt a művészeti életben is. Milyen benyomásokat szerzett?

- Egyrészt örültem, hogy a fiunk elmélyítheti az angol nyelvtudását, másrészt tényleg tanulságos volt ez az egy év. Persze, a magyar kolóniát hamar megtaláltuk, volt is kiállításom abban a negyedben. Nagyon érdekesnek találtam, ahogyan a galériavezetők dolgoznak. Előbb felmérik, hogy a saját klientúrájuk ízlésének, érdeklődésének megfelelnek-e az illető művész alkotásai, magyarán, hogy el tudja-e majd adni a munkákat. Ha úgy látja, igen, szerződést köt a művésszel, és megegyeznek egy apanázsban, amelynek fejében havonta három művet kér, meghatározva a jellegét, színvilágát, méretét. Eközben a művész a többi idejével azt tesz, amit akar, és annyi képet ad el bárkinek, amennyit akar, vagy tud. Sőt, gyakran a galeristák szipkázzák el egymástól a művészeket, akik nyilván ahhoz mennek, aki többet ígér. Érdekes volt az a jelenet, amikor bevittem a munkáimat csak úgy, mappában, a galériatulajdonos meg csak nézett rám, hogy ezzel meg mit akarok? Kiderült, ő elsőre csak diákat várt, de, ha már ott voltam a csomagommal, megnézte. Gondolkodott, van-e olyan ügyfele, akit érdekelhetnek a rajzaim. A végén közölte: jöjjek vissza, ha felfedez valaki! Később New Yorkban mégis lett volna olyan galéria, amely szerződött volna velem, de közben lejárt a férjem egyéves ösztöndíja, haza kellett jönnünk.

- A következő állomás már Érd volt?

- Nem, még Budapesten laktunk egy ideig, ugyanakkor tíz évig idősek otthonában is dolgoztam klubvezetőként. Szabadidős programokat, kirándulásokat szerveztem, előadásokat, kézműves foglalkozásokat tartottam a bentlakóknak. Nemcsak múzeumokba, hanem művészeti kiállításokra is sokat jártunk, és persze, ki nem hagyták volna az én tárlataimat sem! Nagy kaland volt számomra, élveztem ezt a munkát. Előfordult, hogy ott festettem a társaságukban. Aztán rajz- és művészettörténet tanárként helyezkedtem el egy budapesti iskolában, ahol máig tanítok, immár 13 éve. A legnagyobb öröm számomra, amikor a tehetséges diákokat felkészíthetem a felvételire. Kilenc tanítványom jutott be ipar- és képzőművészeti főiskolára vagy neves külföldi egyetemre, és erre roppant büszke vagyok. Nekem ez az igazi jutalom! Óriási kihívás a harminc gyerek között felfedezni azt a kettőt-hármat, akiben ott szunnyad a tehetség, te meg segíted, hogy kibontakozhasson. Még egy vak kislányt megtanítottam rajzolni, még díjat is nyert a látók között.

Érdre tíz évvel ezelőtt költöztünk. Egy régi házat kezdtünk el felújítani, de a végén teljesen újjáépítettük, talán egyetlen fal maradt meg. Szeretek itt lakni, kertészkedni. A helyi művészekkel meg úgy kerültem kapcsolatba, hogy az Érdi Újságban olvastam a felhívást: alkotásokat várnak a Téli tárlatra. Vittem; Kéri Mihály (az Érdi Művésztelep és a Városi Galéria művészeti vezetője, festőművész – a szerk.) felfigyelt a munkáimra, majd később meghívást kaptam az Érdi Művésztelepre. Kiderült, nagyszerű társaságba kerültem, hamar összeszoktunk, remek velük dolgozni, annak dacára is, hogy mindegyikünk merőben más egyéniség, más szemlélettel bír és másként is alkot, de mégis, abban a sok „másban” valahogy képesek vagyunk „egyek” lenni. Jól érzem magam a művésztelepen, termékeny időszakot töltünk együtt. Úgy vélem, nincs okom panaszra, a sors valahogy mindig a tenyerén hordozott, pedig soha nem könyököltem semmiért.

- Legutóbbi kiállításának megnyitóján Novotny Tihamér úgy fogalmazott: Johanna szívesen mesél alkotásainak technikai megoldásairól, csak egyről nem hajlandó beszélni: munkáinak tartalmáról. Elárulná, honnan törnek elő ezek a meggyötört, megtört, csonkolt, csontsovány, fej- vagy arc nélküli, lebegő emberi figurák, amelyek szenvedést, csillapíthatatlan fájdalmat hordoznak?

- Azt mondják, a második generáció sem tud megszabadulni a szülők által megélt tragédia nyomásától. Számomra is felfoghatatlan, mennyire mélyen gyökerezhet bennem mindaz, amit édesanyám a II. világháborúban elszenvedett, de előlem is el akarta titkolni. Persze, véletlenül mégis megtudtam, így kénytelen volt elmesélni, mit kellett elviselnie, és hogyan élte túl a hihetetlen borzalmakat! Alapvetően nem vagyok szomorú, víg kedélyű embernek ismernek, de a lelkem mélyén, a tudatom alatt képtelen vagyok függetleníteni magam azoktól a borzalmaktól, amelyeknek nem lett volna szabad megtörténniük, mégis százezrek, milliók estek áldozatául a világégésnek és a holokausztnak.

Ha leülők rajzolni, vagy festeni, ez jön, nem tudom megállítani, ki kell festenem magamból. Persze, aki megfigyeli, a szép testformák is előbukkannak, hiszen az emberi test alapvetően szép, de mindegyikben ott vannak a törések, ami elront mindent, amikor az ember csúffá és gonosszá válik Mindegy, milyen címet adok is a műalkotásnak, a hegyes forma, a törésekkel teli papírcsík nem véletlen. Talán ezért is lettem művész, hogy mindezt megfessem…

- Még a héten látható a kiállítása a Galériában, de utána az Érdi Művésztelep kiállítói között is szerepel. Tavaly Érdi Művészeti Díjjal tüntette ki. Vágyik még valamire?

- Meglepett, de roppant jól esett a városi kitüntetés. Egész életemben azt kutatom, mi a művészet? Hogyan lesz végül képpé mindaz, ami belőlem fékezhetetlenül árad? Érdekes, hogy a vásznakon sem tudok megszabadulni a rajzolási késztetéstől. Még mindig „rajzosak” a festményeim. Művésztársaim ecsettel meg hengerrel festenek, én meg aprólékosan rajzolgatok, hogy aztán kiszínezzem. Talán megtanulok festeni, meg rájövök arra is, mi végre van a művészet! Addig meg teszem, amit tudok.

Névjegy:

Kovács Johanna Bukarestben született. 1976-ban grafikai szakon szerzett diplomát a bukaresti N. Grigorescu Képzőművészeti Főiskolán.1977-79 között a Magyar Iparművészeti Főiskola tipografikai tanszékére járt továbbképzésre, tanárai Kass János és Haiman György voltak. 1979-ben Stúdió-díjat, 1980-82 között Derkovits-ösztöndíjat nyert. 1990-ben Salzburg város ösztöndíját, 1997-ben a Hét című bukaresti folyóirat grafikusi nívódíját ítélték neki. A Magyar Papírművészeti Társaság és a Magyar Illusztrátorok Társasága tagja. Ausztriában, Franciaországban, Németországban, Izraelben, Olasz- és Lengyelországban is járt tanulmányúton. Számos művésztelepen vett részt, többek között a ciehanowieczi (Lengyelország), salgótarjáni, zebegényi, weimari művésztelepeken alkotott. 1977-től él Magyarországon. 1972 óta számos csoportos és egyéni kiállítása volt hazánkban és külföldön egyaránt. Elsősorban grafikákat, festményeket alkot, de alkalmazott grafikával is foglalkozott. Műveiben az emberi kapcsolatok ábrázolása foglalkoztatja. Alakjai vázszerűek, sokszor torzók. Festményei is inkább rajzosak, a kép részleteiben festőiek.

Érdi Újság

Bálint Edit