Nemrég tért haza a világ nyolcadik legmagasabb hegyéről, a 8163 méter magas Manaszluról az érdi hegymászó, Klein Dávid. Nem tartja számon, hány hegyet mászott már meg, mint mondja, inkább az élményeket keresi expedíciói során. A különböző kultúrák, az emberek, életük megismerése legalább olyan fontos számára, mint az, hogy leküzdje az akadályokat. Természetesen már tudja, melyik lesz a következő csúcs, amit meghódít.  

– Hogyan sikerült a Manaszlu expedíció?

– Október elsején reggel fél hét körül értem el a csúcsot. Oxigénpalack nélkül másztam. Eredetileg nem is ide készültem: felmerült a 8091 méter magas Annapurna meghódítása is. A felkészülési időszakom viszonylag rövid volt, és akkor még az Annapurna járt a fejemben.

– A Manaszlu csúcsát megmászni mennyire nehéz? Hiszen a tizennégy nyolcezres egyike.

– Minden nyolcezres hatalmas, de a nyolcezresek családján belül ez a kicsik közé sorolható. Technikailag nem különösebben nehéz, de veszélyes hegy.

– Már négy nyolcezrest mászott meg. Van egy „bakancslistája”? Mind a tizennégy nyolcezrest szeretné megmászni?

– Nincs, és próbálom is kigyomlálni a közbeszédből ezt a gondolkodásmódot a hegymászással kapcsolatban. Ez nem egy „pipálgatós” játék. Én szép hegyeken szeretnék járni, izgalmas útvonalakat szeretnék bejárni, magasztos élményeket átélni, fantasztikus kalandokat találni, és ezt ugyanúgy megtalálom a tátrai sziklafalakon, mint a nyolcezres hegyeken. Persze egy expedíciónak van néhány olyan tulajdonsága, amit egy tátrai mászás során nem élhetek át: a ritka levegőjű közeg ad valami pluszt, amit az alacsonyabb hegyek nem.

– Számon tartja, hogy hány hegyet mászott meg életében?

– Nem. Igazából nem is helyekben gondolkodom, hanem utakban. De már azt sem tudom összeszámolni, mennyi volt. Korábban, hanyag módon, nem vezettem mászónaplót. Így már belefutottam olyan útba például a Magas-Tátrában, ami nagyon ismerősnek tűnt, aztán eszembe jutott, hogy ezt már megmásztam tizenöt évvel ezelőtt…

– A Manaszlura Egyedül indult el. A 44 napig tartó expedíciót is egyedül csinálta végig?

– Egyedül cipeltem fel a felszerelésemet, egyedül építettem ki a táboraimat, egyedül hoztam meg a döntéseimet. Leszámítva a csúcstámadás négy napját, egyedül voltam a sátramban. A csúcstámadás alatt csatlakozott hozzám egy cseh mászó, Pavel, akinek társainál nem jutott volna táborhely. A hegyen folyamatosan voltak körülöttem, tehát igazából nem nevezném „szóló” expedíciónak, inkább magányos kalandnak.

– A Manaszlu név Szellem-hegyet és Lélek-hegyet is jelent. Ez nem ijesztette meg?

– Nem. Jó volt, hogy sokat voltam magamban. Szerettem volna közelebb kerülni magamhoz, szerettem volna elgondolkodni arról, hogy hol tartok az életemben. Erre remek alkalom egy magányos expedíció.

– Reggel fél hétkor ért fel a csúcsra. Milyen élmény 8163 méter magasból látni a napfelkeltét?
– Akkor, abban a pillanatban ezt alig érzékeltem. Ilyenkor azzal vagyok elfoglalva, hogy innen még le kell jönnöm, ezért gyakran „megkésett” csúcsélményem van. Néhány óra múltán, miután elhagytam a csúcsot döbbentem rá, hogy mekkora élmény volt, és persze a látvány is gyönyörű volt, ahogyan feljött a nap.

– Mit kell feltétlenül magával vinnie csúcstámadáshoz?

– Nincs listám erről, mindig más a felszerelésem. A Manaszlut hátizsák nélkül másztam meg, ami talán az egyetlen előnyöm az oxigénpalackos mászókkal szemben, akiknél kell, hogy legyen hátizsák. A folyadék, a rádió adó-vevő, egy kevéske marcipán elfértek a ruhámban.

– Nem igazán szereti az oxigénpalackos mászást. Miért?

– Az oxigén egy doppingszer. Nem ítélem el azokat, akik palackkal másznak. Mindenkinek megvan a saját motivációja, amiért a hegyek közé megy. Ha valakinek az a célja, hogy fent álldogáljon a csúcson, akkor a legjobb, ha visz oxigénpalackot, de számomra úgy tiszta egy hegymászó sportteljesítmény, ha nem használok palackot. Nekem az a kihívás, hogy képes vagyok mászni ebben a nagyon ritka légkörben – arról nem is beszélve, hogy sokan a hegyen hagyják a palackot, ami pedig szemét…

A Mount Everest mászásakor gondoltam végig, amikor az alaptáborban ültünk sok százan, hogy mi lenne, ha csak azok maradnának, akik palack nélkül másznak. Azt hiszem, talán négyen maradtunk volna…

– Hogyan és miért kezdett el hegyet mászni? A klasszikus történetet képzeljük el, hogy szeretett kirándulni, aztán a többi jött magától?

– Amikor én elkezdtem, akkor minden hegymászó „természetjáró” volt, ebből nőtte ki magát a hegymászás. Szerettem a fizikai erőfeszítést, az iskolában a tornaórákat is, de nem találtam el a labdát, nem tudtam focizni, és nem jöttek be a csapatjátékok sem. Kötelet mászni, futni szerettem, karatéztam, dzsúdóztam, tájfutottam, szerettem erdőbe menni, nyársat faragni, tüzet rakni. Kaland volt számomra belemenni abba a világba, amit olvasmányélményeim tártak fel előttem. Egyszer csak kiderült számomra, hogy ezeket a kalandokat át lehet élni a való világban is.

- A hegymászás extrémsport. Önt mi motiválja? Mondjuk az adrenalin?

– Nem tartom extrémsportnak a hegymászást. A bungee jumping inkább az. A hegymászás nem hirtelen, gyors sport, inkább lassú, az akaraterőre építő sport. Engem az adrenalin nem motivál: szép tájakat, útvonalakat szeretnék látni és bejárni.

– Hegyet mászni bárki elkezdhet?

– Igen. A hegymászásnak sok szakága van, ezért azt gondolom, hogy aki őszintén szereti a hegyeket, akkor megtalálja a saját útját. Bármilyen a testalkata, bármilyen idős. Nem könnyű dolog, persze. Én sem állítom, hogy minden pillanatát úgy élvezem az expedícióimnak, mint egy jó fürdőt, vagy egy túrótortát… De összességében mégis egy nemes élmény, amin keresztül megyek – és ez az, ami motivál.

– A családja mit szól a hegymászáshoz? Hogyan viselik, hogy ezt csinálja?

– Olyan nagyon nem izgulnak. Tudják, hogy igyekszem vigyázni magamra. Látják, hogy így vagyok teljes ember, szóval furcsamód még szeretik is azt, hogy a magam útját járom. Szeretek érdekes emberekkel találkozni, új kultúrákat megismerni, valódi kapcsolatokat teremteni. Nem szeretnék csupán kis piros rajzszögeket szurkálni egy térképre. Európában is csavarogtam mindenfelé, az Egyesült Államokban is sokszor voltam, legfőképp Alaszkában. De kedves a szívemnek Ázsia: Pakisztán, Nepál és Tibet is. Közel kerültem az iszlámhoz, a buddhizmushoz és a hinduizmushoz is. Nem szeretek csupán „laboratóriumi” élményeket szerezni. Nem csak a tájjal, hanem az emberekkel is szeretnék megismerkedni.

– Úgy tudjuk, már megvan a következő expedíció terve is. 2016 tavaszán az Annapurna lesz a következő csúcs, amelynek kevésbé veszélyes, déli oldalán mászna. Viszont ehhez már csapat kell.

– Így van, ha a hegy déli oldalára megyek, akkor legalább egy mászótársra szükségem lesz, mert technikailag nehéz az útvonal. Egy szép, meredek pillérről van szó, amely jóval biztonságosabb, mint az északi oldal.

– A hegymászáson kívül mivel foglalkozik?

– Az időm elég nagy hányadát áldozom a mászásra, de persze van civil foglalkozásom is. Nem is egy. Egy icipici könyvkiadó ügyvezető igazgatója és résztulajdonosa vagyok, pszichológiával, pedagógiával, életmóddal foglalkozó könyveket adunk ki. Kedves elfoglaltság ez a szívemnek, mert nagyon szeretem a könyveket, de azt azért nem állítom, hogy ez életem üzlete lenne… Ezen kívül pedig egyetemista vagyok, az ELTE BTK filozófia karán veszek részt doktori képzésben.

- És ha végez, mihez kezd?

– Beiratkozom egy másik szakra. Ez olyan, mint az edzőteremben a bérlet. Egyaránt fontos, hogy fizikailag és mentálisan is karban tartsam magam. Az egyetem egy nagyon kreatív közeg, izgalmas szellemi kaland. Érdekes emberekkel találkozom, érdekes dolgokat tanulok. Egyetemi tanulmányaimra egyfajta hobbiként tekintek…

Érdi Újság
NÉVJEGY

Klein Dávid nyolc évvel ezelőtt költözött Érdre. 1975-ben született Budapesten. 13 évesen ismerkedett meg a hegymászással, egy évre rá pedig letette az alapfokú vizsgát. Az ELTE BTK filozófia szakán végzett, most doktori iskolába jár. Gyakran tart előadásokat is a hegymászásról. „A város mindenkié” mozgalomban hajléktalanoknak épít házakat. A menekültválság kezeléséből is kiveszi a részét: a tolmácsolásban segít.