Gyerekként az FTC-ben focizott, közben harmonikázni, zongorázni, orgonálni tanult. Mikor választani kellett a sport és a zene között, az utóbbi mellett döntött, és azóta sem bánta meg. Pozan szakon végzett, fújt Mézga Gézát, aztán jött az ős Beatrice, a Karthago, a Lord, a KGB, a Fáraó. Hatvannégy éves, ma is három együttesben zenél, és hetente hallhatjuk a hangját az Érd FM 101,3 rádióban.

– Egy ideig hiányolniuk kellett téged az Érd FM hallgatóinak, hiszen kórházban voltál, nemrég engedtek haza. Hogy érzed magad?

– Köszönöm, most már jól. Édesanyám mondta mindig, hogy burokban születtem, és ebben van valami, hiszen több súlyos betegségen is átestem az elmúlt években, mégis itt vagyok. Hiszek abban, hogy az emberrel az történik, ami a nagykönyvben meg van írva. 2014 tavaszán a törökbálinti focicsapat – amelynek írtam egy indulót –meghívott egy focitornára, ahol nekiálltam a 8-10 éves gyerekekkel melegíteni. Hármat léptem, egy rossz mozdulat, nagy reccsenés, és összeestem. Lábra álltam ugyan, de zsibbadt mindenem. A röntgen nem mutatott ki semmit, a fizikoterápia nem használt, beutaltak súlyfürdőre július 16-ára. Szerencsére két nappal korábban egy ismerősöm jóvoltából eljutottam MRI-vizsgálatra, ahol kiderült: a medence feletti csigolyám darabokra tört, és egy félcentis, ék alakú darab a gerincvelőmtől egy milliméternyire állt meg. Ha akkor súlyokkal húzzák a gerincemet, tolószékbe kerülök. Az is kiderült, hogy a csigolyám egy daganat miatt roppant össze, és ha akkor nincs a focitorna, a rossz mozdulat, sokkal később derült volna ki a dolog. A nyarat még végigjátszottam, aztán kétszer műtöttek, hat és fél liter vért kaptam, az ismerősök azt mondták, nem hitték volna, hogy még talpra állok, de sikerült. Azt, hogy itt lehetek köztetek, a jó Istennek, a családomnak és három embernek köszönhetem: Szeifert György professzornak, aki a csigolyámat műtötte és mágus módjára összerakott, Rosta András onkológus professzornak, aki minden hónapban öt árán át felügyeli az állapotomat, kezeli a daganatomat, hogy sokáig tehessem dolgom itt a földön, illetve Somogyi Anikó professzornak, aki a 31,4-es cukromat beállította 10 alá. Legutóbb ugyanis emiatt voltam kórházban.

– Elsősorban a Jóistennek köszönöd, hogy itt lehetsz. Hívő ember vagy?

– Igen. Érzem, hogy egész életemben segítő kezet kaptam odafentről. Egyébként is református, erdélyi családból származom: édesapám Sepsiszentgyörgy mellől költözött át Magyarországra. A fivére, Lajos is itt élt, ő volt a Vilmos főherceg laktanya ura, a II. világháborúban számtalan embert mentett meg az általa adott igazolással. A XIII. kerületben utcát is elneveztek róla. Két testvéremmel, szüleimmel Alsó-Gödön éltünk. Édesapám a MATEOSZ, vagyis a Magyar Teherfuvarozók Országos Szövetségének egyik tulajdonosa volt, aztán államosították, és egyik napról a másikra mindenét elvették. Egy ódon villában laktunk: a házrészt – ahol két, körülbelül 60 négyzetméteres szobánk volt, meg egy üvegverandánk, ahol később próbáltunk a zenekarral – idővel megvehettük volna, de édesapám azt mondta, ő többet nem akar tulajdonosa lenni semminek, amit elvehetnek tőle. Közel harmincéves koromig éltem itt, ma pizzéria működik a villában. Ha Alsó-Göd felé járok, mindig elmegyek a szülőházamhoz, eltűnődöm rajta, hogy megtalálták-e a pincében gyerekként elrejtett kincseimet.

– Volt zenész a családban?

– Én voltam az egyetlen. A bátyám hadmérnök szeretett volna lenni, de azt mondták, még egy Gidófalvy nem lesz a honvédségnél, kerékbe törték a pályáját, a Honvéd Kórházban lett sofőr, a húgom az egészségügyben helyezkedet el. Én ötévesen kezdtem zenélni tangóharmonikán, folytattam zongorán, később orgonán. Fociztam is, 1966-tól 1969-ig az FTC-ben. Annak idején választanom kellett, hogy foci vagy zene, és én az utóbbit választottam – így visszanézve nagyon helyesen. Sokkal többet tudtam adni az embereknek zenészként. Ugyanakkor a sport szeretete is megmaradt. Míg a gerincemmel bajlódtam, volt időm letenni a sportedzői vizsgát, így most gyerekeket taníthatok focizni. Persze edzősködni nincs időm, de másodedzői munkát azért vállalnék.

A Karthago első aranylemeze 178 ezer példányban fogyott el. (Gidófalvy Attila a jobbszélen)

– Hogy indult a zenei pályád?

– 1971-ben érettségiztem a Bartók zeneművészeti szakközépben. A szüleim azt akarták, hogy a zeneakadémiára menjek, de én nem voltam arra képes, mint Kocsis Zoltán, aki egy évvel előttem végzett, és napi nyolc órát gyakorolt. Így a dzsesszkonzira jelentkeztem, pozan szakra. Zongorára szerettem volna, de csak egy hely volt szabad, a pozanra volt még felvétel, három nap alatt megtanultam a Gyertyafény-keringőt meg két skálát. Felvettek, egy év múlva már a Deák Big Bandben fújtam. De hogy mást ne mondjak, én voltam az egyik zenész, aki a Mézga Géza zenéjét annak idején felfújta, azt viszont nem tudom, hogy hármunk közül melyünkét tették be. Az ország az ős-Beatricével ismert meg: ez a korszak 76-tól 79-ig tartott, utána jött a Karthago, majd 1985-ben – miután a Karthagoban határozatlan ideig szünetet rendeltünk el – a Fáraó. Ez egy nagyon jó együttes volt, vidám számokat játszottunk, a szövegek sem arról szóltak, hogy „őrzöm a láncot a nyakamon” –, ezt követte a Lord 1987-ben, amelynek a mai napig tagja vagyok. Írtam filmzenéket is, és nemcsak a KGB-vel a Kisváros című sorozathoz, hanem többek közt egy 1956-ról szóló alkotáshoz is, címe A gólyák mindig visszatérnek. Ez Dallasban díjat is nyert. Van szólólemezem is, a Tíz Parancsolat: én dobolok, billentyűzöm, szóló- és basszusgitározom. Meghívtam Nagy Ferót, Pohl Misit és D. Nagy Lajost, négyen énekelünk, a prózát pedig Szabó Gyula színművészt mondja. Csodálatos ember volt, akinek, mikor felkértük, nem az volt az első kérdése, hogy mennyit kap ezért, hanem az, hogy hova menjen és hányra.

– Sosem kalandoztál el az olyan népszerű műfajok felé, mint például a mulatós zene?

– Nem. A mulatóssal az a bajom, hogy egy tempóban megy minden. Ahogy a gépzenében is. Volt egy szlogenem, miszerint „szemem üveg, fülem jódos, nem vagyok én Depeche Mode-os”. Mindenki azt hallgat, néz, amit szeret. Számomra a rockzene jelentette, és fogja jelenteni mindig a megújulást, az örök igazságot, a szókimondást, bátorságot és mindent, amit ez a zenei műfaj ad sok-sok embernek. Persze, van olyan is, amikor az énekes kiáll a színpadra, és megy a „tátika”: zene és dal cédéről szól, egy este megcsinál három bulit – mi meg másfél-kétmilliós berendezéseket pakolunk fel-le az autóra, több száz kilométert vezetünk le egy-egy fellépésre és éjjel vissza, és lenyomjuk a kétórás koncertet – én a magas cukrommal, műtött gerincemmel. De így is működik az életem; a Jóisten odanéz és azt mondja: Gidókám, olyat adsz az embereknek, hogy tovább kell, hogy működjön!

– Pár évtizeddel ezelőtt nem gondoltál arra, hogy disszidálj?

– Megtehettem volna, sokat voltam külföldön, rengeteg ajánlatot kaptam, élt kint rokonom is. Két dolog miatt döntöttem úgy, hogy nem hagyom el az országot: egyrészt nem akartam, hogy a szüleimet, testvéreimet bármilyen szankció is érje, másrészt én egy egyszerű, röghöz kötött, nemzeti érzelmű magyar ember vagyok. Amikor a Karthagoval turnéztunk külföldön, marasztaltak minket, de mi úgy döntöttünk: hazajövünk. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejünkben, de ami tény: beültünk a verdába és hazajöttünk.

– Mit gondolsz, a mai fiatalok mennyire ismerik, szeretik a rockzenét?

– A rockzene örökéletű. A hitelesség, a dallam és a szöveg több generációra is hatni tud. Apák, nagyapák adják át az utódaiknak ezeknek a számoknak a szeretetét. Szerdánként az ÉRD FM 101,3 rádióban este nyolctól éjfélig vezetem a Rockbarlangot, egy kívánságműsort, amit az interneten keresztül mindenki hallhat. SMS-t küldenek, élőben is betelefonálnak, és én igyekszem mindet teljesíteni. Nemcsak az idősebbek, a fiatalabbak is kérnek számokat. Bár manapság bármit le lehet tölteni az internetről, annak megvan a maga személyes varázsa, hogy egy zenét személyesen küldünk valakinek. Ugyanaz a különbség, mint egy élő koncert és egy otthon feltett lemez között – az előbbi személyesen neked szól. Nagyon szeretem a Rockbarlangot, szeretném, ha minél több emberhez eljuthatnánk.

– Alsó-Gödön nőttél fel, éltél Budapesten, sőt, pár évig Szombathelyen is. Hogy kerültél Érdre?

– Ez a világ tizedik csodája. Tíz évet húztunk le a második feleségemmel és a lányommal a Havanna lakótelepen. Mikor módunk volt arra, hogy elköltözzünk, nagyon sok lakást, házat megnéztünk. Egyszer egy jósnő azt mondta a feleségemnek és nekem, hogy sok anyagi veszteség ér, de talpra állok majd, és ismét a Duna mellett fogok lakni, de hiába kerestünk, nem kaptunk megfelelőt, pedig nagyon sokat megnéztünk Pomáz környékén. Végül feladtuk, Kispestre költöztünk. Egyszer felhívott a feleségem, hogy egy újsághirdetésben talált egy érdi telket – az igazit… Tíz éve élünk Érden, a Blues tanya környékén. Nagyon szeretek itt lakni, csodás szomszédaink vannak, nagyon jó a közösség. Szeretem a várost is.

Lord koncert Zalaegerszegen, április 8-án

– Egy zenész sokat koncertezik, utazik, próbál. Mennyire fér bele az életedbe, mindennapjaidba a család?

– Nálunk nagyon erős a családi szeretet – ez nemcsak amolyan szöveg, hanem áthatja a mindennapjainkat is. A szüleim sajnos már nem élnek. Kétszer házasodtam, a második feleségemmel harmincegy éve élünk együtt. Két anyától két gyönyörű gyermekem van, akik nagyon szeretik egymást. Bogi lányom harmincöt éves, fiam, Attila fiam pedig huszonhat – az orvosira jár, gyógyszerészetet tanul, és velem együtt zenél a Fáraóban, amely 2007 óta újra fellép. Ősszel együtt megyünk nyaralni, a gyerekek, az élettársaik, Mama, Apa, a feleségem és én. Végre együtt lesz a család.

– Addig azonban nagyon zsúfolt hetek, hónapok várnak rád: folyamatosan koncertezel a Karthagoval és a Lorddal is.

– Igen, bejárjuk az egész országot, sőt, a Karthagoval pár nap múlva Sepsiszentgyörgyre is ellátogatunk, ami erdélyi származásom miatt nekem nagyon fontos dolog. És hamarosan lesz egy különleges koncertünk is: idén először lépünk fel a Tabánban, május elsején. Ez egy ingyenes koncert lesz, amire ezúton is szeretettel meghívok mindenkit. Aki pedig szívesen eljönne egy Lord-koncertre is, azt április 30-án a Hajógyári szigeten várom.

– Érden is felléptek?

– Nagyon jó lenne! A sportcsarnok nagyon jó helyszín lenne koncertekre is. Százhalombattán pár éve teltházas rendezvényt csináltunk, itt sem lenne másként.

– Ha visszatekintesz több évtizedes pályafutásodra, van-e benned hiányérzet?

– Nincs. Mindig barátokkal muzsikáltam, a mai napig, és remélem, ez mindig így lesz. Sosem voltam „celeb”, nem is akartam az lenni, viszont a hitelességet mindig fontosnak tartottam. Nekem a legnagyobb Kossuth-díj a közönség szeretete: az ő elismerésükért dolgozom. Nagyon hálás vagyok a sorsnak: hamarosan hatvannégy éves leszek, sok jó ember vesz körül, aki vigyáz rám – már csak nekem kell vigyáznom magamra egy kicsikét. Vidámság és rock and roll az élet, de nagyon!

Gidófalvy Attila 1952. augusztus 21-én született, Alsó-Gödön nőtt fel, tíz éve Érden él. Hangszerei: billentyűk, tangóharmonika, basszusgitár, gitár, dob, és minden hangszer, ami a keze ügyébe kerül, és énekel is. Zenekarai időbeli sorrendben: Theatrum, ős Beatrice, Karthago, Fáraó, Lord, KGB, Cik-cakk company. És mai napig: Karthago, Lord, Fáraó. Kedvenc magyar előadói: Deák Bill Gyula zenekara, Tunyogi Rock Band, Edda, P.Mobil, Tankcsapda. Kedvenc külföldi zenekarok: Deep Purple, Uriah Heep, Jimi Hendrix, Motörhead, AC-DC

Érdi Újság 

Ádám Katalin