Magyar-történelem szakos tanárnak készül, már csak a szakdolgozat hiányzik a diplomához. Közben hangstúdiót működtet és rendezvények hangosítását vállalja. A közelmúltban pedig masszázsszalont nyitott a városközpontban. „Most végre kiteljesedett az életem” – vallja Miks-Rédai Csaba, aki születésétől fogva teljes vaksággal éli hétköznapjait.

– Mióta működik a vállalkozása?

– Tavaly novemberben sikerült megnyitnom ezt a kis szalont, de a hangstúdiómban is dolgozom. Épp az imént zárult egy munkával kapcsolatos tárgyalásom. Manapság nem árt több lábon állni! Úgy vélem, ha jól beosztom az időmet, párhuzamosan működhet mindkét tevékenységem. Bár, az utóbbi időben inkább a masszázsra van nagyobb igény, de a hangstúdióról sem szeretnék lemondani, mert a hangtechnika nagy kedvencem. Hobbiként kezdtem vele foglalkozni, majd 2007-ben a barátaimmal – akik jókedvükben, társadalmi munkában segítettek – sikerült összeraknunk egy komoly stúdiót. Zenekari demókat veszünk fel. Munkahelynek nem nevezném, mert nincs állandó munka, de ha ilyen jellegű megbízást kapok, nagyon szívesen teljesítem. Közben voltam telefonos ügyfélszolgálaton, érzékenyítő programban munkatárs, dolgoztam egy internetes rádiónál és az utóbbi két évben masszőrként is tevékenykedem. Mondhatni, mindegyik elfoglaltság folyamatosan jelen van az életemben.

– Városunk szülötte?

– Igen, tősgyökeres érdi vagyok. Csupán egy rövid ideig, 2004–2007 között laktam Fehérváron. Akkoriban a feleségemnek Veszprémben volt a munkahelye, én meg Budapesten, az ELTE-n tanultam magyar-történelem szakon, s így mindkettőnknek csak „félúton” volt az otthonunk, neki is, nekem is szinte ugyanannyit kellett naponta utazni. Később, amikor a feleségem is Pesten kezdett dolgozni, ideköltöztünk Érdre.

– Bölcsésznek készült, a hangtechnika és a masszőrködés csak kisebb kitérők?

– Nem nevezném kitérőnek, mert a hangtechnika egy állandó „szívszerelmem”. Az első emlékem még ötéves koromból való, amikor mindenáron meg akartam tudni, hol bújt el a rádióban az a bácsi, aki épp énekelt. Sikerült is valahogyan szétszerelnem a közben működő, áram alatt lévő rádiót. A „bácsit” persze nem találtam meg benne, ám a trafót majdnem! A szüleimet meg sikerült alaposan megrémiszteni, amikor meglátták, mit csinálok. Szerencsére ezt a kalandot megúsztam, de a hangtechnika iránti érdeklődésem azóta sem halványult. Később különféle magnókkal kísérleteztem, kifinomult érzékem lett ahhoz, melyik készít jobb minőségű felvételeket. Mesék és filmek hangját vettem fel a tévéből. Nagyon izgatott minden, ami a hangtechnikával volt kapcsolatos. Aztán 2002-ben el kellett döntenem, hogy hangmérnöknek tanulok vagy humán szakot választok.

– Végül a magyar-történelem győzött. Vajon miért?

– Hiába voltam úgy oda a hangtechnikáért, sejtettem, hogy nem sikerül majd befejezni a szakmát, mert a tanulmányok vége felé rengeteg helyszíni rajzot is kell készíteni, amit én látássérültként semmiképpen sem tudtam volna megoldani. Születésem óta százszázalékos vaksággal élem a mindennapjaimat. Meg aztán volt egy másik oka is: úgy gondoltam, ha az embernek megvan a megfelelő műszaki felszerelése és még jól is csinálja a hangtechnikai munkát, akkor a hangmérnöki diploma nélkül is megtalálják a megbízások. Senki sem kérte tőlem a végzettségemet igazoló bizonyítványt, hanem a munkám minősége volt a mérvadó. Ráadásul fizetős tanulmány lett volna, ezért inkább minőségi műszaki felszerelésre költöttem azt az összeget. Én már 18 éves koromban tisztában voltam azzal, hogy mivel teljesen vak vagyok, lehetek bármilyen jó is a szakmában, nem engem fognak megbízni a Budapest sportcsarnokban rendezett koncertek hangosításával. A kisebb rendezvényekre, hangfelvételekre meg épp elég az a tudás, amivel rendelkezem. Egyébként a magyar meg a történelem kedvenc tantárgyaim voltak, így nem volt kérdés, hogy miben folytassam a tanulmányaimat.

– Úgy tudom, verseket is ír. Nemrégen egy antológiában jelentek meg költeményei. Örült neki?

– Nem is tudtam róla, hogy édesanyám beküldte egy pályázatra a verseimet. Az Accordia kiadásában, a Fényösvények című kötetben jelentek meg. Nagy meglepetés volt számomra, mert egy általános irodalmi antológiáról van szó, nincs köze a vakokhoz. Ezt azért hangsúlyozom, mert vannak kifejezetten ilyen antológiák is. Az én verseimet viszont úgy közölték, hogy fogalmuk sem volt róla, ki vagyok, és ez imponált nekem. Korábban azért nem küldtem be a műveimet a „speciális”, azaz a vak szerzők gyűjteményébe, mert meggyőződésem, hogy egy irodalmi műnek semmi köze ahhoz, hogy a szerzője lát-e vagy sem! Ez a zenére is igaz. Vagy van hozzá valakinek tehetsége, vagy nincs. A szerkesztők tehát beválasztották a verseimet az említett antológiába, ám óriási volt a meglepetés, amikor a Braille-nyomtatványaimmal jelentem meg a felolvasó esten! Nem is tudták, miért nem jeleztem nekik, hogy látássérült vagyok? – kérdezték. Mert ez a tény nem változtat semmit a verseimen! – mondtam. Nem szóltam, mert a versek szempontjából lényegtelen, hogy látok-e vagy vak vagyok. Épp annyira nem számít, mint a hajam hosszúsága!

– Egyébként speciális iskolában kezdte a tanulmányait?

– Igen. A vakok iskolájában fejeztem be az általános iskolát. Ez azért volt fontos számomra, mert egy integrált környezetben nem tudtam volna elsajátítani a szükséges, speciális ismereteket. Ilyen többek között a Braille-írás és olvasás, ami ma is óriási segítséget jelent, hiszen napi szinten használom, szerkesztek, nyomtatok Braille-meghívókat. Sőt, a call centeres munkámban is jól jött, amikor kötelezően szó szerinti szövegeket kellett az ügyfeleknek elmondanom. Ugyanilyen hasznos volt számomra a tízujjas gépelés és a számítógépes szövegszerkesztés elsajátítása is, amelyek nélkül ma már el sem tudnám képzelni a mindennapjaimat! Meg, persze, az önálló botos közlekedés is a speciális környezetben vált számomra rutinná. A középiskolai tanulmányaim során azonban én voltam az egyedüli látássérült. Ennek azért örültem, mert egyébként az emberek szeretnek beskatulyázni bennünket. Úgy vélik, ha két vak összetalálkozik, máris remekül megértik egymást! Nem biztos, hiszen a vakságnak semmi köze két ember barátságához! Azt, hogy ki lesz a barátom, számomra elsősorban az dönti el, hogy hasonló-e az értékrendünk. Nekem abszolút természetes, hogy egyaránt vannak vak, gyengén, de kiválóan látó barátaim is, mert sokkal fontosabb, milyen értékrendet képviselnek, mint az, látó, avagy vak emberként élnek.

– Van egy nővére, akinek ép a látása. Ön hogyan élte gyermekkorában a vakságát? Bántotta, zavarta?

– Inkább csak azt éreztem, hogy a szüleim sokkal jobban figyeltek rám, jobban féltettek, mint a testvéremet, akire emiatt szintén több feladat hárult. Nővéremnek gyakran rám is vigyáznia kellett, néha helyettem is dolgozott, ha valamit ránk bíztak a szüleink. Később, amikor már magam is sok mindent megtanultam, örültem, hogy le tudtam venni a válláról ezeket a terheket. Az meg természetes volt, hogy a vakságom okán mindentől jobban féltettek a szüleim. Ezzel én is ugyanígy lennék. Igaz, még nincs gyermekem, de ha lesz, biztosan nagyon fogok rá vigyázni! Azt már tudom, hogy a szemével nem lesz baj. A feleségemnek ugyanis ép a látása, az én vakságomnak pedig nem genetikai okai vannak. Az orvosi papíromon csak ez áll: „egy milliméteres törés található a fő látóidegben, oka ismeretlen”.

– Gyermekkorában vigyáztak önre. Vajon felnőttként  hogy érzi magát a világban? Elfogadják, segítenek az emberek, vagy inkább kerülik önnel a találkozást?

– Már megszoktam, hogy sokféle ember van és különféle módon reagálnak, ha vak emberrel találkoznak. Egyesek elfogadnak, mások zavarban vannak, nem tudják kezelni a helyzetet. Nem nagyon foglalkozom azokkal, akiknek ez problémát jelent. Akit taszít a vakságom, legfeljebb elkerül! Nekem meg előny, hogy legalább nem látom az arcát, a gesztusait. Nekem nem is a kommunikációban, inkább a közlekedésben jelent nehézséget a vakságom. Meg néha a bevásárlás is nehezebb, ezért inkább kisboltban vásárolok. Ott nem érzem ezt a hátrányt, hiszen éppúgy kiszolgálnak a pult mögül, mint a látó embereket. Nagyáruházakban már bonyolultabb. Azt hiszem, a fiatal látássérülteket jobban fel kellene készíteni arra, hogy merjenek segítséget kérni! Persze, magamból kiindulva tudom, hogy nem könnyű mások segítségére támaszkodni, különösen, ha az rutinfeladat a látók számára. Én is szeretek mindent önállóan megoldani, de ha nem megy, szólok. Egyébként nagyon fontos az akadálymentesítés, mert meggyőződésem, hogy nem csak a fogyatékossággal élők életét könnyíti meg. Sok esetben az időseknek, a babakocsis kismamáknak is áldás, ha nem magas lépcsőkön kell felkapaszkodniuk, hanem van egy kellemes lejtésű rámpa, amelyen könnyebben haladnak. Én például busszal közlekedem a városban. Örülnék, ha hangosan bemondanák, mi- kor, melyik megállóhoz érkeztünk. Ez a városunkba érkező idegeneknek is jól jönne! Néha annyira kevés kell, hogy odafigyeljünk egymásra!

– Szerencsére ma már a technikai vívmányok is sok segítséget jelentenek a vaksággal élőknek…

– Igen, a számítógép képernyőolvasójával szinte „kinyílt” a világ a vak emberek előtt! Tizenéves koromban még egyáltalán nem érdekelt a számítástechnika. A középiskolát is a Braille-írással csináltam végig, de be kellett látnom, ha továbbra is távol tartom magam a számítógéptől meg az okostelefontól, olyan leszek, mint az az analfabéta, aki nem is akar megtanulni olvasni, s ezáltal rengeteg kaput bezár maga előtt.

– Beszélgetésünk elejére visszakanyarodva, tulajdonképpen hogyan került kapcsolatba a masszázzsal?

– Ez is egy nagyon régi tervem volt. Kicsi koromban még a nagymamám kért meg a nap végén, masszírozzam már meg a nyakát meg a hátát! Legelső ilyen emlékem talán hatéves koromból ered. Aztán apukám is gyakran mondta: „Ha már olyan szép nagy és erős lapátkezed van,  fiam, akkor lazítsd meg az én izmaimat is!” Sőt, ha zenélni mentünk, a gitáros barátom is gyakran kért egy kis lazító masszázst fellépése előtt. Ösztönös lehetett, de szakképzés nélkül is elég jól megoldottam ezt a feladatot. Mégis, kedves barátomnak, Demeter Viktornak előbb én ajánlottam, hogy nyisson masszázsszalont, amikor már kilenc hónapja munkanélküli volt, és bevált! Később, amikor én panaszkodtam neki, hogy nem megy jól a hangstúdió, azt mondta nekem: Ne sajnáltasd magad, menj el egy masszőrtanfolyamra, és csináld! Előbb megsértődtem, mit oktatgat ő engem, de egy-két nap múlva már kezdtem megbarátkozni a gondolattal. A képzés után előbb csak a barátaimon gyakoroltam. Aztán részt vettem egy egészségnapon, hogy leteszteljem, bírják-e a kezeim a napi 7–8 órás igénybevételt. Bírták. Majd Viktornak szüksége lett két hét helyettesítésre. Kicsit aggódtam, nehogy rosszul csináljam és elűzzem a törzsvendégeit, de végül nem panaszkodtak. Sokat köszönhetek a barátomnak, tőle tanultam meg mindazt, amire a tanfolyam kevés. Sikerült összegyűjtenem egy kis kezdőtőkét, és kibéreltem ezt a kis helyiséget, ahol végül kialakítottam a saját, frissítőmasszázs-szalonomat. Hálás vagyok a feleségemnek és a barátaimnak, hogy segítettek abban, hogy itt minden olyan legyen, amilyennek megálmodtam.

– Eredetileg magyar-történelem szakos tanárnak készült. Vajon végleg lemondott erről az álmáról?

– Az egyetem előtt egy nagyszerű felkészítőn vehettem részt, így már akkor elhatároztam, hogy és is felkészítő tanár leszek majd. Viszont, ha tanítanék, nélkülözhetetlen lenne az adminisztráció is, amivel már gondjaim lehetnének. Az évek során megértettem és elfogadtam, hogy aki fogyatékossággal született, ne ragaszkodjon olyan tevékenységhez, amit nála sokkal egyszerűbben és gyorsabban el tud végezni valaki más! Célszerűbb inkább olyan dolgokat keresni, amiben a saját adottságait és képességeit tudja kamatoztatni. Nekem ilyen a beszéd, a hangosítás meg – mint kiderült – a masszázs. Én ebben vagyok – ha nem is feltétlenül jobb, de - meggyőző. Ezekben a tevékenységekben bárkivel felvehetem a versenyt, biztosan nem én kerülök hátrányba! Úgy érzem, ezzel a vállalkozással most kiteljesedett az életem. Nem kényszer, hanem valóságos felüdülés számomra, ahogyan a hangstúdióban végzett munka is annak számít. Örülök, hogy a kettő megfér egymással, sőt marad még hely az irodalomnak meg a történelemnek is.

Miks-Rédai Csaba 1983-ban született. 1990-től 1998-ig a Budapesti Vakok Általános Iskolájába járt, ahol folyékonyan megtanulta a Braille írását, olvasását, és a tízujjas vakon gépelést is elsajátította.1998-tól 2002-ig Budapesten, a Teleki Blanka Gimnáziumban végezte el középiskolai tanulmányait, majd felvételt nyert az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarának magyar és történelem szakára. Később elvégzett egy frissítő-relaxáló svédmasszázs tanfolyamot, valamint 2013 decembere és 2014 januárja között sikeresen vett részt a Vakok és Gyengénlátók Közép-magyarországi Regionális Egyesületének esélyteremtő kommunikációs tréningjén. 2015 végén nyitotta meg Érden saját masszázsszalonját, közben otthonában hangstúdiót is működtet.

Érdi Újság

Bálint Edit