Idén volt hatvanéves. Homolya Gábor eddigi életművét Leltár címmel nemrégiben az Érdi Galériában láthatta a közönség. Játéktervező, animációs filmkészítő szeretett volna lenni, mégis festőművésznek és grafikusnak tanult. A játékosság azonban mindvégig elkísérte őt eddigi pályáján.

- A nyers valóság és a költészet egyaránt megtalálhatók „összerakott” műveiben. Vajon maga a gondolat születik meg először, vagy a tárgyak adják az ötletet?

- Nincs rá egyértelmű válasz, mert hol így, hol úgy történik. Bevillan egy idea, vagy inkább egy gondolat, ami messze van még a végkifejlettől, de arra jó, hogy elkezdek rajta agyalni, hogyan fogom megoldani. Néha elég egy humoros szójáték, vagy egy kifacsart gondolat, amit aztán dédelgetek magamban. Olykor hónapokig, sőt évekig is, s ha valamelyiknek aktualitása lesz – például egy adott témára írnak ki művészeti pályázatot – megvalósítom. Ilyen volt például a bicikli fosszília, a „Velocirapt-úr azaz Ősküllő”, amit az Érd Körbe Egyesület egyik alapító tagjának készítettem. Évekkel azelőtt készült az esernyő fosszília. A Derkovits-ösztöndíj első évi bemutatójára is fosszília témájú szitanyomatokat készítettem. Fotógrafika egy csipkés levélről, mellette egy fűrészlap, arra utalva, ha kivágod a fát, már csak a kövület marad, meghal a világ.

- Alkotásaiban többféle technika keveredik. Nemcsak fest, rajzol, fényképezik, hanem különféle tárgyakat összekapcsol, ragaszt, varr, hegeszt. Honnan ez a sokféle képesség?

- Egyrészt a képzőművészeti iskolában is rengeteg technikát megtanultam, másrészt talán a génjeiben is örökölhettem pár dolgot. Édesanyám varrónő volt, innen a textilek iránti vonzódás, a varrógép ismerete. Divattervező szeretett volna lenni, kitűnően rajzolt, de hiába volt nagyapám asztalos, mégsem ment olyan jól a bolt, hogy anyám főiskolát, egyetemet végezzen. Engem szerencsére támogattak a szüleim, amikor bejelentettem, hogy művészeti pályára adom a fejem.

- Úgy tudom, főként a játéktervezés érdekelte. Gyermekként is készített játékokat?

- Inkább bábokat csináltam és maketteket építettem. Kaptam is a suliban egy oklevelet Lenin páncélautójának kicsinyített másáért. Sokáig az iskola vitrinében őrizték. Rengeteg bábot is készítettem, némelyik hasonlított is valakire. Élethűen megformáltam például a bátyám egyik festőművész barátját, még egy füstölgő szipkát is kapott. Egy pumpa segítségével úgy füstölgött, mintha tényleg „elszívta” volna a cigarettát.

- Volt valami akadálya, hogy mégsem lett játéktervező?

- Tulajdonképpen nem, inkább a saját döntésem volt. Az én életemből kimaradtak a tanulmányi rajzok: szék, váza, csendélet ilyesmik. Inkább szabadon rajzolgattam, „firkálgattam” mindenfélét. Számomra ugyanis nem a rajz meg a festés volt fontos, hanem inkább a „kézműves” része, hogy valamiből valamit létrehozzak. Egy évig, amíg a gimibe jártam, Tölg-Molnár Zoltán tanított rajzolni, ő javasolta: válasszam inkább a festészetet. Én meg mindjárt el is hittem, hogy cudar tehetséges festő vagyok! Pedig sokkal jobban szerettem például üveg mozaikokat készíteni. Akkoriban még azt is terveztem, mozaik művész leszek. Sajnos, két nagyon jól sikerült, félig absztrakt enteriőr mozaikomat az engedélyem nélkül eladták, pedig anyagárban magam is megvásároltam volna, de valaki megelőzött. Nagyon bántott, hiszen a saját tervem alapján készítettem őket. Egyébként ebben az iskolában sokféle technikát elsajátíthattam. A díszítő szakon a freskót, a szekkót, a sgraffitót és a tűzzománcot is kipróbáltuk. Mind érdekelt.

- Soha nem próbált meg külföldön érvényesülni?

- Nem. Legfeljebb pályázatokra jelentkeztem, főként plakát tervekkel. Varsói meg auschwitzi pályázatra küldtem be munkákat. Utóbbira a „Minden dolog mértéke az ember” című művemnek Leonardo gondolata adta a kiindulópontot. Egy szögesdrót mögött álló, csontra soványodott emberfigura volt, amit aztán – úgy tudom, New Yorkba is továbbküldtek. Máskor Moszkvába jutott el egy-egy pályamunkám, tehát legfeljebb nemzetközi pályázatokon sikerült megjelennem, de csak néhány szép oklevelet sikerült begyűjtenem.

- Az animációval azért egy kicsit többre vitte.

- Igen azzal valóban eljutottam külföldre, de közben oly sokat fejlődött a technika, hogy hiába lenne ötletem, itthon nem tudok vele foglalkozni, nincsenek meg hozzá a megfelelő feltételek. Pedig gyermekkorom álma volt, hogy egyszer rajzfilmes leszek. Nem készültem én sem festőnek, sem grafikusnak, rajzfilmes meg bábtervező szerettem volna lenni! Tizenöt évesen „forgattam” az első animációs filmemet. Lerajzoltam, majd az unokatestvéremmel egy felhúzható filmfelvevővel, fekete-fehérben filmszalagra vettük. Aztán éjszaka laborrá alakítottuk a konyhát. Máig megvan ez a változata is, de digitalizált formában is megörökítettem, sőt utólag „szinkronizáltuk” is, mert akkoriban nem volt lehetőség hangfelvétel készítésére. Címe: Az ember. Hiába, engem mindig az emberi dolgok érdekeltek, ez máig sem változott. „A harmadik” című animációs filmemmel – mely Stefan Zweig A harmadik galamb legendája novellájából készült a Derkovits ösztöndíjra – Elsőfilmes díjat nyertem a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon. Ez a háborút idézi, ami ugyancsak az ember műve.

- Nem csak a tárgyakat, hanem idézeteket, szójátékokat is alkalmaz a műveiben.

- Talán az eltelt hatvan évem leszűrődései ezek a munkák. Mások is gyakran megkérdezik tőlem, miért nem próbálkozom külföldi bemutatkozással. Nem sok értelmét látom, mert az én alkotásaim leginkább a magyar kultúrára épülnek. Zömét külföldön nem értenék meg. Természetesen, van köztük pár olyan üzenet is, ami bárhol betalálna, de a szójátékok, az asszociációk a versidézetek mégis inkább a mi tudatunkban élnek, és kizárólag nekünk jelentik azt, amire utalni szeretnék. Az én észjárásom csak az anyanyelvemre, a magyarra forog, némi idegen nyelvtudással fűszerezve. Főként alkalmazott grafikából élek, bár egyre kevesebb a megbízás, ami anyagilag ugyan hátrányos, de, ha már így alakult, van időm a szabad alkotásra. Lehet, ha több pénzem lenne, talán méregdrága anyagokból készítenék üvegmozaikokat vagy hatalmas olajfestményeket. Azt hiszem, nem élvezném úgy, mint amit most csinálok: újrahasznosító, úgynevezett „recicling” művész vagyok. Ezt néha piktogram formában ki is hangsúlyozom. Rendszeresen részt veszek a Kondor Béla Közösségi Házban a Szamárfül kiállításokon. Ide alapvetően humoros, azaz „a humorban nem ismerem a tréfát” alkotásokat várnak. Az Étlap témára készült, például a Papsajt című művem, de volt egy másik is: egy régi konyhaasztal fiókba elrendeztem hét egérfogót, majd elhelyeztem bennük mindenféle élelmiszer darabkát: szalonná, sajtot, cukrot, csokit, kávét, sült krumplit. Melléjük pedig rajzszögekkel odatűztem mindenféle, az ilyen élelmiszerek fogyasztásától elrettentő cikket, sőt legalul ott van a cigarettásdoboz a rémisztő képekkel…

- Milyen irányzathoz sorolná, amit csinál?

- Nem tudnám pontosan megmondani. A szürrealisták és a dadaisták a kedvenceim. Talán Dali és Magritte és a klasszikus dadaisták művészete áll hozzám legközelebb. Magritte egyik művén egy pipa van, de azt írta mellé: „ez itt nem pipa”, sőt több alkotásában is állítja: ez nem az, amit látsz! Mindenesetre a pipája elindította a képzelőerőmet. Készítek egy hatalmas pipát, amibe dohány helyett, elhagyott madárfészket teszek. Alatta egy halom csikk, előtérben a régi Fecske cigarettás dobozzal, amit interneten sikerült beszereznem. Összeállt már a fejemben ez az újabb elképzelés: a Füsti fecske című művem.

- Egy önarckép pályázatra is benevezett egy szamárfület mutató koponya röntgenképpel.

- Elmentem egy ismerős állatorvos haveromhoz és megröntgeneztettem a fejemet meg a kezemet, aztán a saját fotólaboromban előhívtam, majd a két röntgenképet összemontázsoltam. Jó poén volt, hogy saját magamnak röntgenszamárfület mutatok. Kitaláltam a röntgen-szelfit! Egyébként, régebben gyakran rajzoltam, festettem magamról önarcképeket.

- Milyen a visszajelzés? Vajon az emberek mennyire értik a műveit?

- Rendszeresen meghívnak a bábolnai művésztelepre. Egyik évben Aranymetszés címmel készítettem kollázs sorozatot, amelyekkel valójában a költőre, Arany János gondoltam. Egyébként József Attila mellett Arany a kedvencem. Egy Arany kötetből vagdostam éppen a versrészleteket a dadaista alkotásomhoz. Mellettem dolgozott még egy helyi akvarellfestő, meg egy székesfehérvári alkotó. Ők festettek, én meg „barkácsolgattam”, a kacatjaimmal elfoglaltam a terem nagy részét. Épp elkészültem az egyik „Arany-metszésemmel”, amikor odajött egyik festőkolléga, sokáig figyelt, majd megjegyezte: „Te, Gábor, ahhoz hogy a művedet megértsék, igencsak műveltnek kell lenni!” Ezt sokan így gondolják, pedig tulajdonképpen én sem vagyok „ennyire” művelt, viszont, ami érdekel, annak utánanézek. Ha elkezdek egy témával foglalkozni, mindenképpen körbejárom, utánakeresek, s elolvasok róla mindent, amit lehet. Ha valamivel már foglalkoztam, könnyebb a dolgom, mert már megmaradt bennem, egyébként, nekem sincs minden a kisujjamban! Ha jön egy gondolat megkeresem, utánanézek, megfejtem, majd továbbgondolom. Ha kész a mű, van, aki érti, illetve úgy értelmezi, ahogyan én is. Mások meg nem. Mégis, úgy vélem, aki nem érez rá a valódi üzenetre, mindenképpen kap egy kompozíciót, és talán emlékezteti valamire, s talán megérinti. Hasonló a helyzet az absztrakt művekkel is, azok sem hatnak mindenkire egyformán…

- Most épp mi jár a fejében?

- A profán-szakrális kiállításomra készülök. Van még pár, megvalósításra váró ötletem, illetve inkább tervnek mondanám. Jó néhány éve a gyülekezetben megismertem Vera mamát, aki egy vidéki, konzervgyári munkás volt. Jólelkű idős néni, aki nem tudott írni-olvasni, de isteni lekvárokat főzött, és engem is megtanított rá. Egy kép jött elém, „Veronika kendőjéről”, és arra gondoltam, hogy én „Veronka kendőjével” állok elő. Ez egy egyszerű, kockás kendő, szélén dupla csíkkal. A saját arcomat beletörlöm, persze, jó festékesen. Rajzszöggel feltűzöm, mint régen a stelázsipolcra a díszpapírt tűzték és melléteszem azt a szilvalekvárt, amit Vera mama még 1998-ban itt főzött nálam. Persze, ezen kívül még jó néhány tervem van, ami megvalósításra vár.

Érdi Újság

Bálint Edit

Homolya Gábor 1956-ban született Budapesten. 1993 óta Érden él. Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában érettségizett festő szakon. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán diplomázott festő és grafika szakon. A festészet után az alkalmazott grafika minden területén alkotott. Plakátjai, naptárjai szerepeltek és díjakat nyertek külföldön is. Számos arculat, kiadvány és könyvborító került ki a keze alól. MAOE tag 1985 óta. 2002 óta újra kiállít egyéni és csoportos képzőművészeti tárlatokon. 2015-ben Kaposváron, a Groteszk pályázaton megkapta a Város díját.