Orvosnak készült, gépészeti részletszerkesztő végzettséget szerzett, felnőtt hölgy volt, amikor úgy döntött: az éneklést választja hivatásául. Azt vallja, hogy az éneklés olyan alapvető emberi szükséglet, mint az evés, ivás.  Beszélgetés Stiblo Annával, a Lukin Zeneiskola igazgatójával. 

– Családi hagyomány Önnél a zene szeretete?

– A szüleim semmilyen hangszeren nem játszottak, apai nagymamám viszont, aki Szentetornyán a falu tanító nénije volt, nagyon szépen énekelt és kiválóan játszott hegedűn és cimbalmon. Nyáron mi utaztunk hozzá, év közben pedig ő látogatott el hozzánk Budapestre, öcsémmel és velem sokat foglalkozott. Tőle örökölhettem a zenei tehetségemet, bár én nem hegedültem, hanem zongoráztam. A XI. kerületi zeneiskola Mezőkövesd utcai általános iskolába kihelyezett tagozatán ez volt az egyetlen választható hangszer, amelyre negyedikes koromban iratkoztam be.

– Manapság ez kicsit későinek tűnik…

– Akkoriban még más volt az oktatási rendszer. Valószínű, hogy a képességeim, adottságaim felmérésénél úgy látták, érdemes ilyen „későn” is felvenni engem – ezt igazolta, hogy az eltelt évek alatt az átlagosnál jobban haladtam. A kiváló zeneszerző, Károlyi Pál tanított akkoriban ott zongorát és kötelező elméleti tárgyként szolfézst. A zongora tanulását a gimnáziumba kerülve abbahagytam, azonban énektanárként nagy hasznát veszem e tanulmányoknak.

– Már iskolásként zenei pályára készült?

– Nem, orvos szerettem volna lenni. A Kaffka Margit gimnáziumba jártam, latin–műszaki rajz szakos osztályba, persze a latin miatt. Hogy miért párosították ezt a műszaki rajzzal, azt nem tudom, de ez utóbbiból is megpróbáltam kihozni a legtöbbet: érettségi után elvégeztem egy gépészeti részletszerkesztői képzést, úgyhogy ilyen végzettségem is van.

– És hogyan lett az orvosnak készülő, gépészeti részletszerkesztő végzettségű fiatal lányból énektanár?

– Végzős évemet töltöttem a gimnáziumban, amikor elkezdtem éneket tanulni. Korábban is mondták a tanáraim, hogy jó hangom van, érdemes lenne ezzel foglalkoznom, de csak ekkor támadt fel újra az érdeklődésem a zene iránt. Magánénekesi tanulmányaimat a 22. kerületi zeneiskolában kezdtem, majd a 14. kerületi zeneiskolában folytattam. Mivel tudtam, hogy az orvosi egyetemen teljes erőbedobással kellene tanulnom, a zenéről viszont akkor már nem akartam lemondani, úgy döntöttem, ezen a pályán indulok el. Felvételizem a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, és sikerült a második évfolyamra bekerülnöm. A kiváló és híres zenepedagógusnál, Sík Olgánál tanultam. Két év alatt elvégeztem a négy év anyagát, leérettségiztem a szakmai tárgyakból, és felvettek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola budapesti zenetanárképző tagozatára. A főiskola alatt megházasodtam: első férjem is zenész volt, kiváló hegedűtanár. Diploma után a II. kerületi zeneiskolában kezdtem tanítani, aztán egy-két év után megszületett a fiam, majd a lányom. A 22. kerületi zeneiskolába hívtak magán-énektanárnak. Örömmel mentem vissza oda, ahol tanulóként ismertek korábban. Mivel a zenetanár munkája akkor kezdődik, amikor a gyerekek kijönnek a közismereti iskolából, szerencsés voltam, hogy a nagyszülőkkel éltünk együtt, volt nagymama, akire rá tudtam bízni délutánonként a gyerekeket.

– Ők is zenészek?

– A fiam hegedült, a lányom zongorázni és dobolni tanult, de egyiküknek sem ez a hivatása. Ez elég jellemző a zenész családokban: a gyerekek látják, milyen nehézségei vannak ennek a pályának, és ha szívesen is zenélnek, hivatásul nem ezt választják. A kisunokám is szereti a zenét, szépen énekel, hozzánk jár a zeneóvodába.

– Hogyan került Érdre?

Az érdi zeneiskola vezetői posztját megpályáztam, sikerrel. Akkor is, ma is megtiszteltetésnek érzem, hogy engem, a „külsőst” választottak. Rendkívül szerencsés vagyok, hogy ide kerülhettem, hiszen már akkor is tudtam, hogy magas színvonalú, igényes szakmai munka folyik az iskolában. A tanári közösség szeretetteli várakozással fogadott, jó szándékú támogatásukkal sikerült hamar beilleszkednem az összeszokott közösségbe. Köszönettel tartozom nekik ezért.

– Ennek közel tíz éve, hiszen a 2006/2007-es tanévben kezdte irányítani az intézményt. Hogy érzi mi minden változott a zeneiskolában, illetve az életében ez idő alatt?

– Az iskola életében jelentős változásokat hozott a tíz év: 2011-ben megváltoztak az alapfokú művészeti iskolák közel harminc éve használt tantervei. Megérett az idő a korszerűsítésre, hiszen a zenepedagógiában nagyon sok változás történt három évtized alatt. A következő nagy változást a közoktatás átalakítása jelentette, 2013-ban. Az új fenntartót képviselő tankerülettel már a kezdetekben jó kapcsolatunk volt, így az átmeneti időszakot szakmai tevékenységünk nem sínylette meg. Úgy érezzük, hogy az önkormányzat továbbra is odafigyel az oktatási intézményekre, a mi iskolánkra is. Diákjaink rendszeresen fellépnek a különféle városi rendezvényeken, és jó érzés, hogy továbbra is számítanak ránk. 2013-ban regisztrált tehetségpont lettünk, 2015-től pedig két lépcsővel feljebb lépve, akkreditált kiváló tehetségpontként dolgozhatunk. Munkánk elismeréseként a kuratórium döntése alapján bekerültünk az Érdi Értéktárba, Érdikum lettünk ez év januárjában.

– És ha a zeneiskola elmúlt ötven évére tekintünk vissza, mi a legjelentősebb változás?

– Annak idején Pest megye legnagyobb művészeti iskolája voltunk, hétszáz tanulóval, nagy tanári létszámmal. Számtalan településen jelen voltunk. A művészeti iskolák 1970-es években végbemenő decentralizációját követően Érdre korlátozódott a tevékenységünk, viszont a városon belül több telephelyet is létesítettünk. Én már így vettem át az intézményt. Némely településeinken megfigyelhető az a tendencia, hogy kevesebb gyerek jár zeneiskolába, ezért sikerként könyvelhetem el, hogy telephelyeink száma nem csökkent, és a tanulólétszám is állandónak mondható.

– Ennek mi lehet az oka?

– A gyerekek a szabadidejüket fordítják zenetanulásra. Mivel az általános iskolában egyre nagyobb a követelmény, délutánra már fáradtak, egyre kevésbé terhelhetők, időben és pszichésen egyaránt. Pedig a gyerekek nagyon sokat kaphatnak a zenétől: játék közben oldódik a szorongás, eltűnnek a gondok, nem csak zenei képességeik, hanem más, alapvető emberi személyiségjegyeik is fejlődnek a zenélés hatására. Elmondhatjuk, hogy komplex személyiségfejlesztés folyik minden művészeti iskolában. Sok szülő azért is járatja hozzánk a gyerekét, mert látja, milyen jót tesznek neki az órák. A zenetanulás akkor is nagyon jó dolog, ha valakiből nem lesz művész: bizonyított tény, hogy azok, akik valaha zenét tanultak, felnőttként sok mindent másképp értékelnek az életükben. Iskolánkba járnak autista és fogyatékkal élő gyerekek is, akik ezeken az órákon ki tudnak teljesedni. A személyiség fejlődése mellett nem szabad elfelejteni azt sem, hogy tanítványaink az általános műveltség részeként fejlett zenei kultúrára tesznek szert nálunk.

– Vannak-e olyan tanítványai, akikre szívesen emlékszik vissza?

– Általában átlagos képességű diákokat tanítunk. Nagy öröm egy-egy különleges képességű, szorgalmas tanítvány, akit a zenei pálya felé irányíthatunk Ha egy ilyen tanítványunk van a pályafutásunk alatt, már megérte. Nagyon szerencsés vagyok, mert ezt többször is megtapasztalhattam. Nem szeretnék kihagyni senkit, ezért elég annyit említenem, hogy vannak volt tanítványaim zenetanárok, operaénekesek, egyetemi tanárok között. Nagyon büszke vagyok arra, hogy olyan alapokat tudtam adni nekik, amelyekkel engem is túlszárnyalva tudják befutni a pályájukat. És természetesen büszke vagyok mindazokra, akik a kórusaimban énekelnek.

– Három kórust is vezet. Hogyan alakult ki életében ez a szerelem?

– A 22. kerületi zeneiskolában kezdtem el énekelni egy akkor alakuló ifjúsági nőikarban. Több mint huszonöt évig voltam tagja a Budafoki Kamarakórusnak, előbb énekesként, szólistaként, majd hangképző tanárként. Az ország egyik legjobb nőikarává fejlődtünk, rengeteg fellépésünk volt. Hazai és külföldi kórusversenyekről térünk haza díjakkal, számos hangfelvétel készült az együttessel a rádióban, CD-felvételeken is hallható az együttes. Két férfikarban is dolgoztam hangképző tanárként, a Budafoki Munkásdalkörben és a Magyar Kábel Művek Férfikarában. Ez utóbbi, akkor már több évtizedes múltra visszatekintő kórus néhány év múlva karnagynak is felkért.

– Nem volt nehéz egy férfikart vezetni?

– Odaállni egy nőnek harminc férfi elé, és megmondani, mit hogy kell, nem olyan egyszerű. Ugyanokkor ha kellő szakmai alapja van annak, amit kér az ember, jönnek az eredmények, egyre szebbek a szereplések, nem kérdés, elfogadjuk-e azt, aki minket vezet. A kezdeti ismerkedési időszak után még előnyömre is vált, hogy nő vagyok. Sajnos, ez a kórus, amely két éve ünnepelte a 80. évét, utánpótlás híján odáig jutott, hogy ha nem jönnek új jelentkezők, be kell fejeznünk a szakmai munkánkat. Ez nagy fájdalom.

– Vezet azonban egy olyan kórust is, amelyet nemhogy a feloszlás fenyeget, hanem egyre népszerűbb.

– Igen, a Rozmaring Német Nemzetiségi Kórust. 2011-ben keresett meg a kórus küldöttsége, hogy vállaljam el a vezetésüket. Édesanyám révén vannak német gyökereim, de egyikünk sem beszéli már a nyelvet, ennek ellenére vállaltam az együttest. Örömmel tölt el, hogy egyre terjed a hírünk, jönnek új kórustagok, hívnak minket fellépésekre, és a Landesrat Német Zenekarok- és Énekkarok Országos Szövetségének minősítőjén kétszer is kitüntetéses arany minősítést kaptunk. A zeneiskolában sem tudok kórus nélkül lenni, ezért minden év karácsonyára a tanárokból szervezett alkalmi kórussal fellépünk a Lukin karácsonyi koncertjén. Tanévzáró kirándulásainkon eljutunk egy-egy szép templomba, ahol szintén énekelünk egyet. A karvezetés nagyon fontos része az életemnek, ahogy a kórustagoknak is az éneklés. Nem véletlenül: az éneklés olyan alapvető emberi szükséglet, mint az evés, ivás. Már az ősember is dudorászott munka közben. Kórusban azért jó énekelni, mert a közösség zenei ereje felszabadít, az sem számít, kinek milyen a hangja – kórusban biztos jobban teljesít majd. Nem véletlen, hogy a kórusaimba nem felvételiztetek, az jön, aki akar. Aki úgy érzi, nem bírja, lemorzsolódik magától, aki pedig marad, azt nemcsak a közös éneklés öröme, hanem a színpadi fellépés katarzisa is itt tartja.

– Van valami, ami, úgy érzi, kimaradt az életéből, pályájából?

– Az életemben 10 éves korom óta jelen van a zene. Négy évtizede vagyok a zenei pályán, és ez idő alatt megvalósítottam, amit elterveztem: kiteljesedhettem pedagógusként, hiszen akkor is örömet okoz a tanítás, ha kiemelkedő tehetséggel foglalkozhatok, és akkor is, ha a kihívást jelentő, kicsit gyengébb képességű tanulót tanítom. Zenepedagógiai tudásom tovább él ezt a hivatást választó tanítványaimban. Énekes szólistaként is megvalósítottam, amit szerettem volna: Jénában oratórium-fesztiválon főszerepet énekelhettem, nemzetközi versenyeken léphettem fel szólistaként, lemezfelvételek örökítik meg a produkcióimat. A zeneirodalom nagyszerű műveit énekelhettem részben vagy egészében. Büszke vagyok arra, hogy az Érdi Kamarazenekartól a mai napig kapok felkéréseket, részese lehettem oratórikus produkciók mellett immár hagyományosnak nevezhető újévi koncerteknek is. Amit a pályától megkaphattam, azt meg is kaptam, és a mai napig örömet okoz az éneklés. Én egy elégedett zenészember vagyok.

– Az idei pedagógusnapon miniszteri elismeréssel tüntették ki. Hogyan esett ez a dicséret?

– Két éve voltam a pályán, mikor az akkori igazgatóm felterjesztett miniszteri kitüntetésre, amit meg is kaptam. Most pedig, pályám végén, szintén megkaptam. Ez a két dicséret nagyon szépen keretezi a zenei pályámat: elismerték a biztató indulást, és most az életpályámat is. Ez nekem nagyon jólesik.

 Érdi Újság

Ádám Katalin