Beszélgetés Szilasné Mészáros Judittal, a Vörösmarty Gimnázium igazgatójával. 

Az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban érettségizett. A Szegedi Tudományegyetemen matematika-földrajz szakos tanári diplomát szerzett és pár év múlva már középiskolai tanárként tért vissza egykori iskolájába, három éve pedig vezetője is az intézménynek. Idén pedig, pedagógusnap alkalmából Érd Közneveléséért Díjjal tüntették ki.

- Már gyermekkorában pedagógusnak készült?

- Igen. Az általános iskolában, még alsó tagozatos koromban eldöntöttem, hogy mindenképpen tanítani szeretnék. Talán azért is, mert nagyszerű példák álltak előttem, és fiatal koromtól szerettem gyerekekkel foglalkozni. Mivel legfőképpen a matematika vonzott, elhatároztam, hogy megszerettetem a gyerekekkel ezt a tantárgyat, bebizonyítom, hogy nem kell tőle rettegni. Az érettségi után akár azonnal elkezdtem volna képesítés nélkül is tanítani – erre akkoriban még lehetőség volt –, de az osztályfőnököm azt tanácsolta: elsődleges célom az egyetemi diploma megszerzése legyen! Ha ez a kezemben lesz, eldönthetem, hol szeretnék tanítani. A szegedi József Attila Tudományegyetemre felvételiztem, mert egyedül ott volt matematika-földrajz szakpárosítás. Azóta is hálás vagyok az osztályfőnököm bölcs tanácsáért, mert az egyetemen megszerzett szakmai alapokat semmi sem pótolhatja.

- Kollégista volt Szegeden?

- Igen, s felejthetetlen, nagyszerű éveket töltöttem ebben a városban. Ráadásul a földrajz szaknak hatalmas közösségformáló ereje volt, ugyanis nemcsak a tanórákat töltöttük együtt az évfolyamtársakkal, hanem rengeteg terepgyakorlaton is részt kellett vennünk. Sokat utaztunk, kirándultunk együtt. Olykor a határon túlra is eljutottunk. A remek közösségi, társasági élet mellett magas fokú matematikai képzést kaptam. Meggyőződésem, hogy didaktikailag, módszertanilag is sokkal többet tanulhattunk ott, mint a fővárosi egyetemeken.

- Friss diplomásként mégsem középiskolában kezdett tanítani. Miért?

- Mert elsősorban kisgyermekekkel szerettem volna foglalkozni. Első munkahelyem a Túr utcai Általános Iskola volt – így hívták akkor a későbbi Hunyadi, ma Érdligeti Iskolát. Fiatal intézmény volt, érkezésem előtt két évvel indították, így többedmagammal kezdtük ott a pedagógus pályafutásunkat. Nagy örömömre szolgált, hogy mindkét tantárgyamat taníthattam, sőt egyből osztályfőnök is lehettem! 1985-öt írtunk ekkor, úgy éreztem, minden vágyam teljesült. Ennek dacára, csupán négy évig oktattam ebben az iskolában, amíg el nem ballagott az osztályom. Két éven belül ugyanis azzal a kéréssel kerestek meg, hogy a Vörösmarty Mihály Gimnáziumban nagy szükség van matematika tanárra. Egykori történelemtanárom volt az iskola igazgatója. Nem mondhattam nemet, mert egy érettségi előtt álló negyedikes – ma tizenkettedikes – meg egy harmadikos osztály várta kétségbeesve a matematika tanárt, érettségire kellett felkészülniük. Részmunkaidőben bevállaltam, de végül ’89-ben végleg átjöttem. Úgy éreztem, a másfél állást nem lehet sokáig bírni úgy, hogy mindkét helyen maximálisan akartam teljesíteni.

- Milyen érzés volt visszatérni egykori iskolájába?

- Nagyon különleges, furcsa, mégis nagyszerű érzés volt! Rengeteg olyan kollégám lett, akik engem is tanítottak. Jómagam a kezdők lendületével robbantam be, rengeteg ambícióval. Ráadásul óriási értéknek számított az intézményben, ha az egykori diákok visszatértek ide tanítani.

- Sikerült elérni, hogy a matematika ne legyen „rémtantárgy”?

- Bízom benne! Miután a gimnáziumba kerültem, pár éven belül kaptam egy matematika tagozatos osztályt. Tanítványaim kiváló sikereket értek el rangos versenyeken, mind matematikából, mind földrajzból. Tagadhatatlan viszont, hogy ebben a gimnáziumban viszonylag „könnyű” dolgunk van. Ide ugyanis alapvetően a nagyon jó képességű gyerekek jönnek, így nem jelent túl nagy kihívást megszerettetni velük a matematikát. A nyolcosztályos gimnázium helyi tantervét úgy készítettük el, hogy közel álljon a diákokhoz, a logikus gondolkodást fejlessze. Az eredmények önmagukért beszélnek. Egyébként, különleges öröm számomra felfedezni a matematika iránt élénken érdeklődő tehetségeket. Csodálatos, ha engem is túlszárnyalnak! Volt pár ilyen diákom, s bár óriási kihívás foglalkozni velük, de annál is nagyobb öröm az eredmény.

- Mennyire van a pedagógusnak ideje arra, hogy külön foglalkozzon a kirívó tehetségekkel?

- Én szerencsés helyzetben voltam, mert a matematikaoktatás csoportbontásban folyik, így legfeljebb 18 diákkal kellett egyszerre foglalkozni. A nyolcosztályos gimnáziumi tagozatba pedig alapvetően kiemelkedő matematikai tehetséggel kerülnek a gyerekek. Ezért nem is szaktanárként, hanem sokkal inkább osztályfőnökként jelentett nagyobb kihívást számomra, hogy valamennyi diákomra elég időt tudjak szánni. Harminc-harminckét gyerek tanulását, fejlődését próbáltam nyomon követni. Roppant fontosnak tartom a személyes kapcsolatot, ezért nagyon lényegesek számomra a tanórákon kívüli tevékenységek, a különórák, szakkörök. Fontos még a szülőkkel való jó a kapcsolattartás is. Ha minderre kellő időt szánunk, mindenképpen megtérül az órai munkában is, és meglátszik az eredményeken is. Szükség van arra, hogy együtt menjünk színházba, kirándulni, legyenek közös játékaink, programjaink. Időt kell szánni arra is, hogy meghallgassam a problémáikat, vagy csak beszélgessek velük, ha ezt igénylik. Igazgatóként is igyekszem minden gyerekre odafigyelni, értékelni a sikereiket, sokat dicsérni, kevesebbet bírálni. Nálam ez vált be: a teljesítmény elismerése. Van helye a viccnek és a jókedvnek is, de a pedagógusnak következetesnek kell lennie. Be kell tartatni a diákokkal az elvárásokat, ugyanakkor őket is meg kell hallgatni, tiszteletben tartani a véleményüket. Lehet, más iskolában nem ez a módszer működne, de nálunk bevált.

- Nemcsak tanára, hanem igazgatója is lett az egykori alma maternek.

- Őszintén szólva, az ambíció régóta megvolt bennem, csak évekig érlelődött, mígnem eljutottam addig, hogy felvállalhattam ezt a feladatot, diákmozgalmat patronáló tanárként. Roppant izgalmas időszak volt, mert a demokrácia az iskolákban sokkal előbb működött, mint a közéletben. Az intézményen belül jóval nagyobb mozgásterünk volt, s a ’90-es években, roppant nyitott, érdeklődő nemzedékkel dolgoztam együtt. 2007-ben Somfai István lett az iskola igazgatója, ő kért fel helyettesének. Ez jó alkalom volt arra, hogy megismerkedjek az igazgatói feladatokkal, megtapasztalhattam a vezetés pozitív és negatív oldalát is. Nem sokkal később éveken át megbízott, majd 2013-tól kinevezett igazgatója lettem a gimnáziumnak. A csapatmunka híve vagyok, ezért több pedagógussal együtt készítettük el Pedagógiai programunkat. A legfontosabb kérdés az volt, mit szeretnénk megtartani a hagyományainkból és mit kellenemegújítani, hogy lépést tartsunk a megváltozott munkaerő-piaci és társadalmi körülményekkel. Nem mindegy, milyen továbbtanulási irányra készítjük fel a gyermekeket. Az a hitvallásom, hogy az oktató munkán túl, a nevelő tevékenységnek is teret kell biztosítani. Nélkülözhetetlennek tartom a sokszínű közösséget, hiszen a középiskola kínálja a diákoknak az utolsó lehetőséget arra, hogy erősen összetartó közösséghez tartozzanak. Itt tudják megtanulni és megtapasztalni, hogy érdemes másokért tenni, dolgozni.

- Hogyan sikerül ezt sok száz diákkal és több tucatnyi pedagógussal megvalósítani?

- A diákok és közöttem a legfőbb kapocs természetesen az osztályfőnök. A tantestület elfogadta és értékeli, hogy mindenről tudni szeretnék, ami az iskolánkban történik. Nyomon követem a diákok eredményeit, örülök a sikereiknek, de a fegyelmi problémák elől sem menekülök el. A tanárok minden fontos eseményről beszámolnak, de közben a diákönkormányzattal is kiváló a kapcsolatom, tőlük is értesülök az aktualitásokról. A rendezvényeken személyesen jelen vagyok, és, ha van rá igény, bárkit meghallgatok személyesen is. Az iskolapszichológus is nagy segítség, mert jelzi azokat a problémákat, amelyekkel külön kell foglalkozni. Gyakran járok-kelek a diákok között, akik tudják, hogy nem zárkózom el a beszélgetések elől. Inkább azt viselem nehezen, hogy a vezetés mellett a tanítás háttérbe szorult. A kötelező tanítási óra nekem kevés, ezért szakkör vezetését is vállaltam, és amikor az időm engedi, a diákok között vagyok, jól érzem magam a társaságukban.

- A Vörösmartyban elenyésző a problémás diák, de itt sem kerülhetők el az esetleges konfliktusok…

- Az az elvem, -akár gyerekekről, akár felnőttről van szó-, hogy a problémás ügyekben is az egyenes utat kell választani. Ha bármilyen gond van, őszintén, kertelés nélkül kell róla beszélni. Mindenképpen meg kell hallgatni a gyereket és a felnőttet is. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a diák még tapasztalatlan, ezért a felnőttek felelőssége, hogy ráébresszék őt arra, miben hibázott. A helytelen cselekedetet el kell ítélni és túl kell lépni rajta. Soha senkit nem szabad megbélyegezni azért, mert hibázott! Büntetés, szankció persze jár érte, hiszen a diáknak meg kell tanulnia, hogy mindennek következménye van. Mégsem szabad egy botlás miatt lemondani róla. A kollégáim gyakran szokták mondani: „Judit, nálad mindig a gyereknek van igaza!” Természetesen nem, de fontos pedagógiai elvem a gyermekközpontú nevelés. Kell, hogy érezze a diák, hogy attól még, hogy hibát követett el, a bizalom nem rendült meg iránta. Van esélye jóvátenni és megváltozni. Néha többször is neki kell rugaszkodni néhány gyermeknél, s nem állítom, hogy mindig beválik, az esetek többségében azonban működik.

- Milyen problémák juttatják a gyereket az igazgatói szobáig?

- Alapvetően a családi háttérben történik a törés. Mint említettem, a mi diákjaink alapvetően tanulni akaró, törekvő, szorgalmas gyerekek, odafigyelő szülőkkel. Tervekkel, ambíciókkal érkeznek, ám, ha valami borul a magánéletben, a családi háttérben, változást hoz a tanulásba is. Előfordul az is, hogy valakinek konfliktusa van a pedagógussal, esetleg a személyisége miatt nem jön ki vele, s kisebb fegyelmi problémák adódnak. Ilyenkor a diák belekerül egy spirálba, maga is érzi, hogy nem az elvárásoknak megfelelően teljesít. Hogy ezt elkerülje, elkezd hiányozni. Olykor megesik a kamaszokkal, hogy nem érzik a határt, meddig „jó pofa”, vagy vicces és mikortól pimaszság, ha sarkosan fogalmaz vagy viselkedik. Erre nekünk kell őket figyelmeztetni. Ilyen esetekben meg kell keresnünk a legjobb megoldást az adott konfliktusra.

- A több mint harmincéves pedagógus pályafutásából mire emlékezik vissza legszívesebben?

- Rengeteg szép emlékem van, nehéz lenne bármelyiket is kiemelni. Mégis, talán az utolsó osztályomat említhetném, amelynek nyolc éven át voltam osztályfőnöke. Nagyszerűen összeszoktunk, nem csoda, hogy valamennyi osztálykirándulásunk emlékét őrzöm. Évente meghívnak, ha találkoznak, s ha tudok, szívesen elmegyek. Büszke vagyok rá, hogy kiváló tehetségű gyermekekkel dolgozhatunk, de azt sem szabad elfelejtenünk, hogy ebben elődeink munkája, törekvése is benne van, s mi is hozzátesszük a magunkét. Sokat dolgoztunk, dolgozunk tehát azért, hogy az ország első 26 legjobb iskolája közé kerüljön az érdi Vörösmarty Gimnázium, s erre méltán büszkék lehetünk.

- Elért mindent, amit szeretett volna, vagy vannak még tervei, célkitűzései?

- Nemrégen megszereztem a mesterpedagógus minősítést. Ugyanakkor érzek még magamban annyi erőt, ambíciót és elszántságot, hogy pár évig vezessem ezt a gimnáziumot. Szeretnék még sokáig együtt dolgozni kollégáimmal. Nem állítom, hogy nem hatnak ránk a környezeti változások, az átalakított rendszerek, szabályok, új oktatáspolitikai elképzelések. Mégis meggyőződésem, hogy elsősorban az a légkör, hangulat és az a környezet számít igazán, amit mi alakítunk ki magunk körül. Fontos, hogy megbízzunk egymásban. Jólesik, hogy mind a gyerekek, mind a kollégák és nem utolsó sorban a szülők bizalmát is élvezem. Így könnyű és igazán érdemes velük, értük dolgozni!

Érdi újság – Bálint Edit