Ófaluban nőtt fel, ahol még ismerték egymást az emberek, ezért ma is fontos számára a közösségépítés. Kisvendéglőt vezet és a családi gazdaság munkáiból is bőven kiveszi a részét. Szabadidejében az érdi népi hagyományok felelevenítésén fáradozik, közben két helyi néptánccsoport alapítója és vezetője.

- Mikor kapcsolódott be a város kulturális életébe?

- Talán akkor kezdődött, amikor 2003-ban alapító tagja lettem a Pincetulajdonosok Közhasznú Egyesületnek. Kezdetben negyvenen voltunk a szervezetben és feladatul tűztük ki az ófalusi borospincék rendbetételét, valamint a régi hagyományok felélesztését. Az önkormányzat segítségével sikerült kikötöztetni a siralmas, lepusztult állapotban lévő pincékből az illegális házfoglalókat, így elkezdhettük a borospincék és a környék rendbehozatalát. Régóta élt bennem a vágy, hogy Érden vissza kell hozni a közösségépítő régi hagyományokat. Gyakran átjártunk Budafok-Téténybe a szüreti mulatságra. Szabó János a lovaskocsijával vett részt a felvonulásban, többen csatlakoztunk hozzá. Később pár érdi fiatallal, alig egy hónap alatt, augusztustól szeptemberig megtanultunk egy-egy rövid tánckoreográfiát is, amellyel az ünnepi műsorban felléphettünk. Egy idő után felmerült az ötlet: Érden is szervezhetnénk hasonló mulatságot, különösen azután, hogy már a pincesor is kezdte visszanyerni a régi önmagát. Végül 2007-ben került sor az első rendezvényünkre. Akkor nagyon boldogok voltunk, de visszanézve, ma igencsak kezdetlegesnek tűnik az első szüreti mulatságunk, bár indulásnak jó volt. Utána Szabó Jánossal leültünk és részletesen átbeszéltük, hogyan folytassuk. Ekkor döntöttük el, hogy alakítunk egy érdi néptánccsoportot. Mindent önerőből hoztunk össze. Mivel a saját magtárunk volt a próbák helyszíne, az együttes a Magtár nevet kapta.

- Szinte morzsánként kellett összegyűjteni a feledésbe merült a népszokásokat. Hogyan látott hozzá?

- Mindenekelőtt felkerestem Eszes Vendel bácsit, aki a legjobb ismerője volt a régi időknek, településünk hagyományainak. Rengeteg régi fényképet mutatott és sokat mesélt arról, hogyan emlékeztek meg az érdiek több évtizeddel ezelőtt a jeles ünnepekről. Azt is megtudtam, mikor, mit és hogyan ünnepeltek meg. Mesélte például, hogy a fiúk főként lovaskocsin mentek az ünnepségekre, a lányokat pedig ökrös szekéren vitték, de úgy, hogy közben állniuk kellett a kocsin, így óvták a gondosan kikeményített alsószoknyáikat, amelyek akkora helyet foglaltak el, hogy ülve el sem fértek volna! A szőlővirág ünnep és a szüreti mulatság mellett, nemrégen felelevenítettük az egyesülettel a János napi borszentelő sétát is. A borászok előbb a templomban megszenteltetik a bort, majd egyenként végigjárjuk a borospincéket és megkóstoljuk, véleményezzük a bortermést. Ilyenkor a pincéket is szemügyre vesszük, mennyit változtak, mit sikerült kiépíteni, felújítani az adott évben. Végül közös vacsorával, mulatsággal zárjuk a János napot. Ugyancsak szép hagyomány, hogy Úr napján népviseletbe öltözve megyünk el a templomba és virággal díszítjük, szórjuk tele a templomkertet. Még rengeteg szép, ünnepekhez kapcsolódó érdi hagyomány van, amit érdemes lesz feléleszteni, s ebben elsősorban a Magtár néptáncegyüttes tagjaira számíthatok.

- A rendezvények sikere érdekében felnőtt fejjel az iskolapadba is visszaült.

- Nagyon fontos számomra, hogy amikor felvállalok valamit, szakmailag kifogástalan munka kerüljön ki a kezem alól. Először a kulturális rendezvényszervezői iskolát végeztem el. Ez segített, hogy az első botladozásokat kiküszöbölve, már magabiztosan lássak hozzá a pincesori rendezvények szervezéséhez. A néptánchoz meg gyermekkoromtól fogva vonzódtam, ám a családalapítás, a gyermeknevelés meg a házépítés mellett nem volt időm foglalkozni vele, így sokáig háttérbe szorult. A hagyományok felelevenítése során azonban végre előtérbe kerülhetett. Azt szerettem volna, hogy a táncunk szakmailag is kifogástalan legyen, így egy néptáncoktatói tanfolyamot is elvégeztem. Mostanra két együttest, a Kisharang gyermek- és a Magtár felnőtt néptánccsoportot vezetem. Emellett az Ófalusi Óvodában is tanítok néptáncot. Közben a próbáinkat sem a magtárunkban, hanem az egykori ófalusi iskola épületében, sokkal jobb körülmények között tarthatjuk.

- Hogyan toborozták a táncosokat?

- Korántsem volt könnyű feladat, hiszen a fiatalok családalapítás előtt állnak, sokat dolgoznak, s közben jön a baba vagy még pici, így a kismamák leginkább nem vállalják, vagy hamar el kell hagyniuk az együttest. A megalakulás előtt összedugtuk a fejünket Szabó Jánossal és összeírtunk egy névsort azokról, akikre számíthatnánk. Az első néptánc tagokat személyesen kerestük meg. Nyakunkba vettük a települést, sorra becsöngettünk az ismerősökhöz, néha ismeretlenekhez is, hogy a szó szoros értelmében, táncba hívjuk őket. Előfordult, hogy értetlenül néztek rám: hol élek én? Még, hogy táncolni! Legtöbben azzal utasítottak el, hogy nincs erre idejük. Továbbmentem, másokat hívtam. Meggyőződésem, ha az ember eltervez valamit, csak erős hittel és elszántsággal képes végigvinni.

- Végül sikerült egy remek csoportot megalakítani, amely lelkes fiatalokból áll.

- Én is így érzem, bár az elmúlt évek alatt már sok viszontagságon keresztülment az együttes. Többen elköltöztek, megházasodtak vagy szülés miatt távoztak a sorainkból. Érkeztek újak is, de az ő felzárkóztatásuk külön feladatot jelent számomra. Nálunk nemcsak a tánctanuláson van a hangsúly, hanem a jó közösség is számít. Nekem nagyon fontos, hogy mindenki jókedvvel, örömmel jöjjön, de nemcsak a heti egy próbáról meg a fellépésekről szól a mi kapcsolatunk. A mindennapokban is jelen vagyunk egymás életében, tudjuk, hogy bármikor, bármilyen helyzetben számíthatunk egymásra. Még jobban örülök, hogy a kis tánccsoport tagjai is szívesen jönnek. Velük azonban egészen másként kell foglalkoznom. Meg kell például győznöm a kisfiúkat, hogy ne szégyelljék megfogni a kislányok kezét és merjenek lány párral táncolni. A néptánc fontos viselkedési normákra is megtanítja, segíti a gyermekek társadalmi, közösségi beilleszkedését. Érthető, ha kezdetben félénken viselkednek, de hamar beletanulnak.

- Tősgyökeres érdinek számít?

- Itt születtem és négyéves koromtól ebben az ófalusi házban nevelkedtem, ahol ma is lakom a családommal. A nagyszüleim szeretettel fogták össze a teljes családunkat. Nagymamám is érdi lány volt, a nagypapám meg Iváncsáról került ide. Nagyszerű példával álltak elől, mert mindig részt vettek Érd közösségi életében. Harmincnégy évvel ezelőtt mentem férjhez Hudák Mihályhoz, akivel szinte mindent együtt csinálunk. Vendéglátó ipari szakközépiskolát végzetem, s a szakmámat ma is gyakorlom, egy Dél-Budai kisvendéglő tulajdonosa és üzemeltetőjeként. Ugyanakkor a harminc éve működő családi gazdaság feladataiból is kiveszem a részem. Három gyermeket neveltünk fel és máig arra törekszem, hogy a családi kapcsolatokat is minél szorosabban fenntartsam, mert ez a legnagyobb érték számomra. Örülök, hogy unokáim is itt élnek mellettünk, így, ha szükség van rá, bármikor besegíthetek a mindennapi teendőkbe is. Az én feladatom óvodába, iskolába vinni őket. Akkor vagyok legboldogabb, amikor mind együtt vagyunk. Gyakran tartunk közös családi összejöveteleket, amikor jut idő a beszélgetésekre. Nagyszerű példa állt előttem a nagyszüleim részéről, akik 62 évet éltek házasságban. Tőlük tanultam meg, hogy az ember nemcsak magának, hanem másokért is él. Napjainkban pedig nagyobb szükségünk van egymásra, mint bármikor.

- Mire emlékezik a gyermekkorából?

- Egy ideig a „hegyen” laktunk, gyerkőcként végigcsatangoltam a Kálvária-dombot, ismertem Ófalu minden zegét-zugát. Kizárólag szép emlékeket őrzök. Ahogy akkoriban sok gyerkőc, én is besegítettem a gazdaságba. Nyáron rám bízták a libák legeltetését, vagy mentem én is a mezőre kapálni, terményt betakarítani. Gyümölcsöt szedtem a barackosban, szüreteltem a szőlőhegyen, de a játékra is jutott mindig idő. Szerettem ezt az életet, soha nem vágyódtam el innen. Ma is szívesen dolgozom a szőlőhegyen, mert a vendéglő hangos zaja után hihetetlen csenddel ajándékoz meg. Legfeljebb a madárcsicsergés hallatszik, ami megnyugtat, segít letenni a mindennapok nyüzsgésének fáradalmait.

- Mi a gyakoribb? Megbízzák, vagy ön talál rá a feladatra?

- Rám inkább az utóbbi jellemző. Egyből észreveszem a feladatot és attól kezdve nem tudok tőle szabadulni, muszáj foglalkoznom vele! De bármiről is volt szó, mindig azzal a hittel vágtam bele, hogy valakinek el kell kezdenie, mert ha mindenki másra vár, abból soha nem lesz semmi! Meggyőződésem, hogy nagy szükség van olyanokra, akik elől járnak, viszont követők nélkül ők sem mennek semmire. Bátran bele kell vágni, mert mindig lesznek, akik mögéd állnak és segítenek a cél elérésében. Ha nem ülök fel a biciklimre és nem szólítom meg egyenként a fiatalokat, hogy jöjjenek táncolni, talán máig nem lenne Érdnek néptáncegyüttese! Viszont ehhez rájuk is szükség van, hiszen igazuk van, amikor azt mondják ez nem szórakozás, hanem kemény munka is! Igen. Rendkívül sok erőfeszítést, lemondást és áldozatot követel, mégis megéri! A közönség szeretete már csak a ráadás. Ahogy megismertek bennünket, egyre több felől kaptunk meghívást fellépésekre, nemcsak a környező településekről, hanem távolabbra is. Lényegesnek tartom, hogy az emberek megértsék: a kikapcsolódásra, a szórakozásra is óriási szükség van, mert a feltöltődés hiánya előbb vagy utóbb nemcsak a teljesítmény, de az egészség kárára is megy. Elődeink ebben is nagyon bölcsek voltak. Ideje volt a kemény munkának, de adtak időt az ünnepeinknek is! Szükséges időt szánni a közös szórakozásra is, mert ezzel együtt teljes az életünk!

A Szent Iván-napi piknik egyik szervezőjeként.

- Mikor és hogyan érkezik eleget tenni a feladatoknak?

- Sokszor kelek kora hajnalban, s gyakran fekszem le éjfél után. A biztos családi háttér és segítség nélkül azonban nem menne. Mint utaltam rá, a kisvendéglő vezetése mellett, a férjem a családi gazdaságban és a borászatban is számít a munkámra, például a teljes adminisztráció az én feladatom. Viszont én is bármikor számíthatok az ő segítségére. Mi mindig, mindenben támogatjuk egymást, mert ez csak így működhet. Bátran támaszkodhatunk egymásra, mert mindketten tudjuk, bármit kérünk a másiktól, úgy teljesíti, mintha mi magunk végeztük volna el. Ezen kívül mindketten tagjai vagyunk a Történelmi Vitézi Rendnek is. Kevés hölgy tagja van a rendnek, de mivel főként karitatív tevékenységgel foglalkozik, engedtem Erdélyi Takács István református lelkész kérésének és a férjem oldalán én is beléptem. Tagjai vagyunk még a Szent László Társaságnak is, gyakran részt veszünk a rendezvényeiken.

- A jótékonysági rendezvényeken is mindig jelen van a Hudák házaspár…

- Otthonról, saját családunkból hoztuk mindketten a közösségért tenni akarást, az önkéntes munka örömét és a segítő szándékot. Sokan megkeresnek bennünket, mi pedig erőnkhöz mérten mindig törekszünk a segítségre. Mélyen hiszek abban, hogy a jó közösség mindennél többet ér! Ennek formálása és elérése pedig áldozatokkal jár. Nagyon jó érzés adni. Az is meggyőződésem, hogy az ember valahol, valamikor mindig visszakapja mindazt, amit jó szívvel ad. Úgy vélem, csak úgy várhatunk el másoktól bármit is, ha mi magunk jó példával járunk elől.

Érdi Újság 

Bálint Edit