Villanyszerelőként végzett a középiskolában, majd tanulmányait folytatva, műszaki tanári-, később üzemgépész üzemmérnöki diplomát szerzett. Szerszámszerkesztőként kezdte pályafutását, de legfőbb vágya a tanítás volt, közel négy évtizede ez a hivatás az élete. Orosz Lászlónéval, a Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola pedagógusával beszélgettünk, akit idén Apáczai Csere János-díjjal tüntettek ki.

-Érden született?

-Nem, Adonyban, s ott kezdtem a tanulmányaimat is, majd Dunaújvárosban folytattam. A férjem pedig sárospataki volt, de 1975 óta Érd lett az otthonunk, miután ő itt kapott állást, én pedig követtem. Akkoriban lakásokat építettek a szakképző iskola emeletén, nekünk is felkínáltak egyet, de mi házat szerettünk volna. Hamarosan hozzásegítettek bennünket egy telekhez, amelyen magunk építettük fel az otthonunkat, miközben albérletben laktunk. Rengeteget dolgoztunk vele, így két év alatt el is készült a házunk. Közben pedig megszületett a fiunk, majd a lányunk is. A megfeszített munka azonban nem tett jót a férjemnek, sajnos korán elveszítettem, már 15 éve özvegy vagyok.

-Hogyan került a Kőrösi iskolába?

-Amikor felvettek, még 7-es iskolának hívták. Előtte a Mezőgazdasági Gépgyártó vállalat érdi gyáregységénél dolgoztam, de sokkal jobban szerettem volna tanítani. Egy év után azt mondtam: nem érdekel hol, de mindenképpen pedagógus akarok lenni! Írtam a „megyének” – akkoriban a megyei illetékesek döntöttek arról, ki hol taníthat – és a sóskúti iskolába felvettek matematika, fizika és technika tanárnak. Később az érdi 7-es iskolában megüresedett egy állás, így 1981 szeptemberétől itt kezdtem el tanítani, s maradtam a mai napig a Kőrősi Iskola matematika és fizika tanára.

-Mérnökként is dolgozhatott volna, mitől volt vonzóbb a pedagógus pálya?

-A pontos okát nem tudnám szavakba önteni, csak annyit, hogy már a középiskola harmadik osztályában eldöntöttem, hogy tanítani fogok. Most még bele sem merek gondolni, mi lesz velem, ha nyugdíjba kényszerülök! Egyébként a nővérem is pedagógus lett, annak ellenére, hogy a szüleink egyszerű munkásemberek voltak. Talán valakitől mégis megörököltük ezt a vénát. Hozzáteszem: hálás vagyok a sorsnak azért, hogy olyan időben születtem, amikor lehetőségem volt tanulni. Diákjaimnak is gyakran felhívom a figyelmét arra, hogy bár úgy tűnik, egyformának születünk, mégsem mindegy, ki milyen körülmények közé kerül, kap-e esélyt arra, hogy tanuljon és megvalósítsa az álmait.

-Ön is folyamatosan tanul?

-Olyannyira, hogy idén év elején még a pedagógusi minősítésnek is nekifutottam, s meg is szereztem, majd nem sokkal később megszületett a törvény, hogy a nyugdíj előtt álló pedagógusok automatikusan megkapják ezt a minősítést. Mégsem bosszankodtam, hogy „felesleges” volt a munkám, inkább büszkeséggel töltött el, hogy ezt sem „ingyen” kaptam, hanem a saját erőmből értem el. Pályafutásom során is mindig fontos volt számomra a továbbképzés, mert segítette a pedagógiai munkámat. Tudomásul vettem, hogy ahogy a világ más lett, a gyermekek is változtak, rengeteg lett az újdonság is, amellyel nekünk is állandóan lépést kell tartanunk. Legutóbb például, azért mentem el egy tanfolyamra, mert volt egy „problémás” diákom, s mindenáron szerettem volna segíteni rajta. Tanultam többek között életvezetést, drogmegelőzést, korszerű pszichológiai és pedagógiai ismereteket is. El kell fogadnunk, hogy a mai gyermekek bizony mások, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt voltak, tehát tanítani sem lehet úgy, mint régebben.

-Pedig a matematika és a fizika törvényei nem változtak…

-Ez igaz, a matematika, legalábbis amit az általános iskolásoknak meg kell tanítani, nem változott és a fizika szabályai sem, de mások lettek a gyerekek. Fel kellett készülnöm arra, hogy másként közelítsem meg a diákjaimat, mert a régebbi módszerekkel már nem tudtam őket megnyerni, bármennyire is igyekeztem volna. Ráadásul a matematika, mint tudjuk, nem a népszerű tantárgyak egyike, legalábbis a legtöbb diák számára nem az! Elsősorban a pedagóguson múlik tehát, hogy marad-e elrettentő, „mumus” tantárgy, vagy sikerül a tanulók zömével –  ha nem is megszerettetni, de – elfogadtatni, és megtanítani a matematikát és a fizikát is.

-Vannak erre sajátos módszerei?

-Elsősorban roppant következetes vagyok, s ezt el is fogadják a gyerekek. Nyilván – a tantárgyaimból adódóan – nem szeret mindenki egyformán, de nekem nem is az a célom, hogy a diákok kedvence legyek, hanem, hogy mindegyikükből a lehető legtöbbet kihozzam. Meggyőződésem, hogy mi tettük „mumussá” ezt a tantárgyat, holott erről szó sincs, csak mindennap meg kell tanulni azt a „picit”, amit az órán vettünk. Nem azért, mert én könyörtelen tanár vagyok, hanem, mert az anyag úgy épül fel, mint a ház. Ha kimarad egy-két tégla, máris baj van. Általános iskolában kizárólag alapozunk. Ehhez nem kell matematikai tehetségnek lenni, csupán rendszeresen és következetesen meg kell tanulni a napi anyagot. Ha rossz és hiányos alapot teszünk le, azon a házon bizony se a fal, se a tető nem fog megállni! És nagy szükség van a diák akaratára, szorgalmára is. Ha ő nem teszi mellé a saját részét, állhatok én a fejem tetejére is, tehetek érte bármit, nem érjük el a célt. Utóbbiban pedig a szülőnek is partnernek kell lennie! Nem kell a gyermek helyett megoldani a feladatot, nem kell úgymond „segíteni” neki, de oda kell figyelnie arra, teszi-e a gyerek otthon is a dolgát, s megvan-e mindene a zavartalan tanuláshoz. Sajnos, utóbbival manapság elég sok a probléma, ráadásul a pedagógusok iránti tisztelet és elfogadás is nagy mértékben megroggyant.

-Kifejtené, mire gondol?

-Ma már mindenki „ért” a tanításhoz, jobban „tudja”, mit, hogyan kellene csinálni anélkül, hogy elfogadható érvei lennének. El kellene fogadni, hogy a pedagógus pontosan tudja, mit, miért követel meg, de ehhez kell a bizalom, mert a szülő támogatása nélkül nem megy! Ha a gyerek azt hallja otthon, hogy már megint „felesleges” terheket varrok a diák nyakába, nem is fogja megtanulni, amit követelek. Sajnos, azt látom, hogy egyre nehezebb a pedagógusok helyzete. Belátom, nekünk is változnunk kell, be kell engednünk az óráinkra a kor technikai vívmányait, használni kell a számítógépet, internetet, hiszen ezek ma már nélkülözhetetlen eszközök.

Orosz Lászlóné átveszi Balog Zoltán minisztertől az Apáczai Csere János-díjat.

-Ön szerint meg lehet szerettetni a matematikát azzal a diákkal is, akinek nehezebben megy ez a tantárgy? Erre is van módszere?

- Roppant fontosnak tartom a dicséretet. A legapróbb, legegyszerűbb megoldásokért is jár az elismerés. A dicséret csodákra képes, sokkal többet el lehet érni vele, mint bármi mással! Emellett, mint említettem, rendkívül fontos a rendszeresség. Szomorúan látom, hogy sok diáknak nem is a tanulási képesség jelenti a gondot, hanem a rendszeresség és a kitartó szorgalom. A másik lényeges dolog, hogy otthon nem a lecke megírásával kellene kezdeni a házi feladatot. Elő kell venni a füzetet, át kell nézni, felidézni és átgondolni, hogy mivel is foglalkoztak az órán. Gyakran inkább a tanulási módszerrel van gond, ezt kell előbb jól elsajátítani. Szerencsére, mostanában egyre inkább azt tapasztalom, hogy újra van értéke a tudásnak.

-Jó ezt hallani, ugyanis sokan féltik a felnövekvő nemzedékeket attól, hogy nem a saját ismereteikre, hanem az internetre támaszkodnának inkább. Ön nem így látja?

-Az igaz, hogy címszavakkal bármire rákereshetünk az interneten, de ahhoz, hogy megértsük mindazt, ami ott írva van, tudásra is szükség van. Ha nincs hozzá megfelelő előképzettségünk, ha nincs meg az alap, akkor nem megyünk vele semmire! Keresni is csak úgy érdemes az interneten, ha tudom, hogy miről, mit szeretnék megtudni. Szentgyörgyi Albert mondta: „A fej gondolkodásra való, a könyv meg arra, hogy megnézzük, hogyan kell megoldani”. Bennünket már úgy tanítottak a főiskolán, hogy nem szükséges mindent fejből tudni, de az alapdolgokat viszont muszáj, s azt is tudnom kell, hol nézhetek utána, hol találok választ a kérdéseimre.

-Milyen emlékeket visz magával, ha majd nyugdíjba megy?

-Rengeteg szép emléket őrzök a tanítványaimról, kollégákról! Oly sok diákom és élményem kötődik ehhez az iskolához, hogy hirtelen nem is tudok kiemelni egyet-kettőt. Egyébként sem foglalkozom sokat a múlttal, inkább az előttem álló feladatok izgatnak. Érdekes agya van ám a pedagógusnak! Ha elbúcsúznak a nyolcadikosok, s jönnek helyettük az újabb diákok, mindig hamar megtanulom a nevüket, a régieket meg azonnal elfelejtem, illetve valahol mélyen elrejtem a tudatomban. Aztán, ha találkozom egy korábbi tanítványommal és nem jut eszembe a neve, de megmondja, ki volt az osztályfőnöke és melyik évben végzett, nemcsak a neve „ugrik be” egyből, de azt is megmondom, hol szokott ülni. Sok diákom szülőként tér vissza, másoknak a testvére, rokona volt a tanítványom. Rengeteg kedves emlékem van a gyermekekről és akkor vagyok legboldogabb, amikor megtudom, hogy megszerezték a diplomát, esetleg doktoráltak.

-Három és fél évtizede hűséges maradt a Kőrösi Iskolához. Miért?

-Az első naptól kezdve egy roppant családias közösségbe csöppentem, ami azóta sem változott, bár cserélődtek is közben a pedagógusok. Mindennap úgy jöttem, jövök ide dolgozni, mint aki hazajár. Összetartó, segítőkész kollektíva a miénk. Máig sokan vagyunk még, akik évtizedek óta itt tanítanak. Aki nem képes felvenni velünk a ritmust, hamar el is megy tőlük, ám azokra, akik maradnak, egész biztosan lehet számítani! Nemcsak összetartó, hanem „összedolgozó” tantestület is vagyunk. Itt a szünetekben is a diákokról folynak a beszélgetések. A szaktanárok állandó kapcsolatban állnak az osztályfőnökökkel, s a felmerülő problémákat mindig megbeszélik egymással. Ugyanakkor a munkaközösségeken belül, szakmailag is kiválóan összedolgozunk. Mindennap egy újabb kihívás számomra, örömmel jövök tanítani, nagyszerűen érzem magam mind a diákok, mind a tantestület társaságában! Néha meg is kaptam a saját gyermekeimtől, hogy pedagógus gyermekekként „hátrányos helyzetbe” kerültek, mert számomra az iskola a második otthonomat jelentette, s jelenti ma is, mert a tanítás az életem! Nem is merek belegondolni, hogyan viselem majd, ha nyugdíjba megyek…

-Hogyan fogadta az országos kitüntetést?

- Azért jelent sokat nekem ez a díj, mert úgy érzem ezzel elismerték a több évtizedes pedagógiai munkámat. Jólesik, mert mindenkinek szüksége van “visszajelzésre”, hogy tudja, hivatását megfelelően végezte, végzi e. Most még annak is örülök, hogy egy újabb tanév áll előttem, s még nem kell arra gondolni, mit fogok majd kezdeni az időmmel, ha számomra már nem szólal meg szeptemberben az iskolacsengő. Elégedett vagyok azzal, amit eddig elértem az életemben. Szeretem, amikor a családom ott van körülöttem, szombaton meg a vasárnap boldogan sütök-főzök az unkáimnak, együtt barangolunk, sokat kirándulunk. Mindig arra törekedtem, hogy a legjobbat hozzam ki abból, amit rám szabott a sors.

Érdi Újság 

Bálint Edit

Orosz Lászlóné Erzsébet Adonyban született 1953-ban. Középiskolai tanulmányait a dunaújvárosi II. Gimnázium és Ipari Szakközépiskola, későbbiekben a Bánki Donát Gimnázium és Szakközépiskola villanyszerelő szakán végezte. Ezt követően a dunaújvárosi Nehézipari Műszaki Egyetem Kohó- és Fémipari Főiskolai Karának műszaki tanárképző szakán tanárként szerzett diplomát, majd levelező tagozaton üzemgépész üzemmérnökként is diplomázott. Egy évig szerszámszerkesztőként dolgozott, majd 1976-ban a sóskúti általános iskolában matematika, fizika és technika tanárként kezdte pedagógusi pályafutását. Harmincöt éve, 1981 óta az érdi 7-es, azaz a mai Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolában tanít matematikát és fizikát. 2007-ben megkapta az Érd Közoktatásáért Díjat és ugyanebben az esztendőben Eötvös József Emlékplakettel jutalmazták. Idén Apáczai Csere János-díjjal tüntették ki, s hamarosan átveheti a jubileumi, 40 éves Közszolgálati Érdemérmet.