Érdről Rio de Janeiro-ig. A 2016. évi nyári olimpiát egyedüli magyar tollaslabdázóként megjáró érdi sportolóval ott beszélgettünk, ahol tizenhét éve minden elkezdődött. A Fácán közből indulva bejárta a fél világot, de a Rióba vezető út sem volt épp zökkenőmentes. Huszonhárom évesen ott tart, amiről ma a legtöbb fiatal álmodik. Utazik, sportol és a célokat tűz maga elé, de ahogy eléri az egyiket, máris jön a következő.

-        Különleges helyen készül interjúnk, hiszen ott beszélgetünk, ahol minden elkezdődött, vagyis a Batthyány Sportiskolai Általános Iskolában.  Ennek hány éve pontosan?

-        Ennek 17 éve. Hat éves lehettem, mert ide jártam az iskola melletti óvodába. A nővérem és a bátyám már az iskolába jártak testnevelés tagozatos osztályba, amikor én is ide kerültem, mert már akkor az óvodából átjöttem a nővéremhez és a bátyámhoz és elkezdtem a tollaslabdázást.

-        Még mielőtt a riói olimpiára rátérünk, beszéljünk az odáig vezető útról. Négy éve úgy döntött, hogy mindent feltesz arra, hogy kijusson Brazíliába.

-        A Batthyányból átkerültem a Bolyai János Általános Iskolába, felső tagozatba, onnan kerültem Pécsre, a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumba, ahol magántanulóként fejeztem be az utolsó pár évet, mert úgy döntöttem, hogy meglátjuk, mi lehet még a tollaslabdázásból. Akkor már napi két edzésre jártam, amennyire az időm és az iskola engedte. Körülbelül három-négy évvel ezelőtt határoztuk el, hogy megpróbáljuk az olimpiát, de azért az egy ideig eltartott, mire meg tudtak győzni engem, hogy ez egy elérhető cél, hiszen1996 óta nem volt magyar tollaslabdázó az olimpián.

-        Valóban, Ön négy éves lehetett, amikor Ódor Andrea ott volt az atlantai olimpián. Emlékszik erre?

-        Nem. Sajnos nem is ismerem őt, tehát nem az motivált, hogy láttam őt. Ahogyan az sem, hogy valaki kijutott Londonba vagy máshova. Azt gondoltam: „Úristen, amióta én az eszemet tudom, eddig még nem sikerült senkinek, miért pont nekem sikerülne?”. Volt bennem egy kis kishitűség.

-        Az Érdi VSE-ben nevelkedett, azonban a tanulmányait Pécsett folytatta, ahol hazánk legnagyobb tollaslabda klubjához, a pécsi Multi Alarm SE-hez került. Tudatosan?

-        Igen. Azért mentem oda, mert ott együtt tudtunk edzeni olyan edzőkkel és játékosokkal, ahol Magyarországon a legjobb körülmények voltak, így biztos volt a fejlődés.

-        Huszonhárom évesen tizenhétszeres magyar bajnok. Fel lehet ezt fogni ilyen fiatalon?

-        Nem tudom (nevet). Erről beszélgettem az egyik ismerősömmel a napokban, hogy amikor kicsi voltam az volt a célom, hogy elérjem az U19-es, később pedig a felnőtt országos bajnokságot. Utána azt tűztem ki magamnak, hogy kijussak egy nemzetközi bajnokságra. Mostanra pedig folyamatosan jönnek a célok. Nem szoktam visszanézni arra, hogy mi volt, mert szerintem az nem jó. Akkor azt gondolnám, hogy ezt is megcsináltam, és tizenhét bajnoki címet szereztem. Ezt nem nagyképűségből mondom, hanem a sportolók mindig inkább előre néznek és újabb célokat tűznek ki. Nekem az volt a legnagyobb célom, hogy kijussak az olimpiára. Emiatt most egy kicsit rosszul is érzem magam, mert nem tudom még, hogy mit fogok csinálni. A tollaslabdasport nagyon olimpia-centrikus. Így a versenyzőknek az egyik célja az lehet, hogy kijusson, a másik pedig, hogy minél jobb eredményt érjen el.

-        Nem szereti, ha a cipős dologról kérdezik, de mégis sokan ezután kezdtek el Önre figyelni, hiszen gyönyörű gesztus volt. Belegondolt abba, hogy ezzel a cselekedetével kettétörhette volna az álmát? Ha nem adja oda a cipőjét a német Karin Schnaasenak a franciaországi Európa-bajnokságon, akkor Ön nyert volna és azonnal jegyet vált az olimpiára utazó gépre.

-        Mondták többen, hogy miért adtam oda a cipőmet, ők nem adták volna oda, de akkor én nem gondoltam bele, hogy mi lehet, hanem csak az volt előttem, hogy játszani szeretnék és végezni szerettem volna, hiszen ez volt az utolsó meccs a kvalifikációs szezonban. Egyszerűen szerettem volna tudni, hogy kijutok-e vagy sem. Utána volt bennem egy rossz érzés, hogy nem jutottam ki, de végül is sikerült, úgyhogy nagyon örülök.

-        A ranglista alapján jutott ki, a német és a magyar szövetség is lobbizott Önért. A figyelem központjába került. A vezető médiumok is kiemelték, amikor Rióba indultak. Milyen érzés, amikor olyan sportolók között emelik ki Önt, mint Szilágyi Áron, Szász Emese vagy Pars Krisztián?

-        Egy kicsit rossz érzés volt, hogy azért emelnek ki, hogy mit csináltam a tudásomon kívül, de amikor találkoztam Szilágyi Áronnal, Szász Emesével vagy Hosszú Katinkával, akkor az nagyon jó volt, hiszen ők nem csak kijutottak, hanem megcsinálták azt, ami minden sportolónak a legnagyobb álma, vagyis az olimpiai bajnoki cím.

-        Milyen volt a nyitóceremónia, egy olyan kultikus helyen, amely a sport egyik bölcsője, a Maracana Stadion?

-        Az olimpia legnagyobb élménye számomra a megnyitó.

-        A versenyzésen kívül is?

-        Igen, mert örültem, hogy az olimpiai bizottság kiküldött a megnyitóra. Nem mindenkit küldtek ki. Amikor bevonultunk a stadionba és előttem ment Szilágyi Áron a zászlóval, mellettem pedig az összes olimpikon, szerencsém volt, mert az első sorban tudtam lenni, így teljesen beláttam mindent. Több ezer ember volt, lenyűgöző volt a hangulat, meg az az érzés, hogy eddig a TV-ben néztem őket és irigykedtem, hogy egyszer milyen jó lenne oda kijutni. Most ott lehettem, megélhettem ezt. Igaz, ez a bevonulás maximum egy perc, de ez nekem mindennel felért, ez volt a legnagyobb olimpiai élményem.

-        Milyen volt Rió és az olimpiai falu? Volt már korábban Brazíliában?

-        Sao Paolóban voltam már versenyen, Rióban még nem. Ameddig a verseny zajlott nem is mentünk ki a faluból, mert olyan szerencsém volt, hogy kiléptem a faluból és ott volt a tollaslabda-stadion. Ennek amúgy örültem, mert nem kellett buszozni, Rióban nagy volt a forgalom és nagy távolságok vannak. A verseny után tudtunk csak kimenni.

-        Mit nézett meg?

-        Sportból megnéztem az atlétikát, vízilabdát és a műugrást. Voltam a Copacabanán, a Megváltó Krisztus szobornál. Sajnos a Cukorsüveg-hegyre nem tudtunk feljutni, mert ott tél van és nagyon változó volt az időjárás. Volt amikor 35 fok volt, de volt, hogy 5 fok volt és télikabát kellett.

-        Milyen volt az olimpiai falu? Rafael Nadal teniszsztár is selfie-t kért Öntől. Vannak olyan olimpikonok, akikkel jó viszonyba került?

-        Sajnos nem, mert mindenkinek megvolt a saját dolga. Az olimpián mindig arra fókuszálsz, ami a te dolgod, legalábbis addig ameddig versenyzel és nagyon sok játékost a versenye után hazaküldtek, de mindenki kedves volt, mosolygott. Egy hatalmas étkezőben voltunk, ahol azt beszéltük, hogy a világsztárokat mindenki felismeri – az atlétákat, a teniszezőket, az úszókat – de volt olyan, hogy leültél valaki mellé és nem tudtad, hogy ő világbajnok vagy olimpiai bajnok. Lehet, hogy olyan sportágban, mint cselgáncs vagy vívás, de más országbeli és nem tudod, hogy ő egy olimpiai bajnok, szóval tök furcsa, hogy mindenki egy szinten volt.

Két mérkőzést játszott az olimpián Sárosi Laura.

-        Augusztus 11-én kezdte meg a szereplést a női tollaslabdázók egyéni versenyének M-csoportjában a későbbi ezüstérmes indiai Pusarla Venkata Sindhu ellen. Megnézte azóta a meccset és átértékelte abból a szempontból, hogy végül az ezüstérmestől kapott ki?

-        Már amikor kiderült, akkor sem örültem a sorsolásnak, mert tudtam, hogy ez a lány mindenre képes, mert a döntőbeli ellenfelét is többször megverte. Úgy voltam vele, hogy ez már örömjátéknak és tapasztalatszerzésnek kell lennie, hogy ha ki akarok jutni Tokióba, akkor ne az legyen, hogy „az olimpiai pályára megyek fel olyan ellenfelekkel, akikről tudom, hogy jobbak nálam, mert más szintű versenyeken vesznek részt.” Ilyen szempontból jó volt, de az ő meccsüket megnéztem és az indiai lánynak végigkövettem a meccseit.

-        Az első meccs után azt nyilatkozta, hogy nagyon izgult, viszont utána a két nappal későbbi Michelle Li elleni meccsen már kevésbé. Mi történt két nap alatt?

-        Nem is tudom, az olimpia előtt jártam pszichológushoz. Szerintem minden olimpikonnak, aki az első olimpiáján vesz részt és a kijutás volt a célja, és nem éremesélyes, annak az lehetett a célja, hogy ne izguljon és a legjobbat hozza ki magából. De szerintem nagyon sokunknak nem sikerült, mert bennünk van egy gát. Az a probléma, hogy meg kéne élnem, hogy itt vagyok, ez pedig sokunknak nem sikerült.

-        Ez attól lehet, mert ott vannak a világsztár versenyzők?

-        Igen, lehet, hogy a magyarokban van egy kis kishitűség, amit mondtam, de lehet, hogy csak bennem van ez meg.

-        Összességében nézve az olimpiát, maradt Önben hiányérzet?

-        A Michelle Li elleni meccs után azt éreztem, hogy ha már ennyivel jobb voltam és nem izgultam annyira, akkor szívesen játszanék még egy másik meccset, amit még jobban tudnék élvezni, mert addig annyira nem élveztem a játékot. A többi európai lánnyal is beszéltem, ők is azt mondták, hogy ők sem érezték jól magukat, mert nem jó egy olyan ázsiaival, vagy indiaival játszani, aki tudod, hogy sokkal jobb nálad, mert hiába készülsz erre hosszú évek óta. Ugyanis ha nagyon kikapsz, az azért rossz érzés, hogy nem az jön le, hogy mennyit tudsz, hanem az, hogy mennyire kijön a szintkülönbség.

-        Kevés volt a két meccs? Lehetett volna több meccse is, ha más a lebonyolítás.

-        Voltak négyes csoportok, akkor lehetett volna még egy meccsem, volt egy nagyon jó csoport, amiben az amerikai, a portugál és a belga lány volt. Az azért volt jó, mert ők egy szinten vannak, így jó meccseket tudtak játszani egymással. Jobb lett volna abba a csoportba kerülni.

-        A családjával, akik itthon, Érden szurkoltak Önért, tartotta a kapcsolatot?

-        Olyankor, amikor versenyzek, eltűnök pár napra és csak a meccs utáni este beszélek a családdal. Mindig azt mondom, hogy majd otthon úgyis mesélek és mutatok képeket, az pedig többet jelent, mintha leírnám, hogy minden rendben van. Mondtam, hogy ne izguljanak, ha nem írok minden nap egy sms-t. Ezen már túl vagyunk. Hiányzott a családom, jó lett volna, ha ott lettek volna, de féltettem volna őket, hogy én a falun belül, egy burokban vagyok, ők meg kint lettek volna – tudjuk, hogy Rió nem túl biztonságos hely, biztos féltettem volna őket, ezért nem szerettem volna, hogy még értük is izguljak. Amikor hazaértem a szüleim is ott voltak a SYMA csarnoknál, az olimpikonok fogadtatásánál, ott virággal vártak, aztán elmentünk egy jót ebédelni. Jó érzés volt hazajönni, pár napot csak pihenni.

-        Azóta fogott ütőt a kezében?

-        Nem.

-        Mikor fog?

-        Most környezetmérnöki szakra járok, ahhoz kell egy hónap kötelező szakmai gyakorlat. Augusztus tizenharmadikán, amikor lejátszottam a második meccsemet, akkor elfáradtam, testileg és mentálisan is, akkor azt mondtam, hogy akkor fogok ütőt a kezemben, amikor én szeretném, amikor készen állok rá megint, de minden nap járok edzeni, konditerembe, futni. Nem bírnám sport nélkül, de most kicsit sok volt a tollas is. Úgy érzem, hogy szükségem van egy pihenőre ahhoz, hogy érezzem, hogy újra hiányzik.

-         Az elmúlt négy évben a különböző kvalifikációs pontszerző viadalok miatt olyan egzotikus helyeken járt, mint Gabon vagy Uganda. Japánban volt már?

-         Japánban még nem voltam, de volt japán edzőm. Esetleg négy év múlva majd megyek Japánba. Még nem döntöttem el, még szponzorkeresésben vagyok és abban, hogy hol folytassam, mert valószínűleg októberben külföldre megyek, de ez még nem biztos. Most az egyetemet szeretném befejezni, mert tudjuk, hogy tollaslabdából nem lehet megélni, úgyhogy kell egy másik biztos háttér is. Aminek örülök, hogy már két évet megcsináltam az egyetemből, így mostanra egy-másfél évem van hátra.

-        Mikorra várható, hogy visszatér a pályára?

-        Decemberig nem fogok játszani, mert ha egy hónapot kihagyok pálya nélkül, akkor úgy nem szeretnék visszatérni, hogy olyan érzés van bennem, nem edzettem egy hónapig és ezért a maximumot kellene nyújtanom. Tavasszal lesz a világbajnokság Skóciában, arra szeretnék kijutni.

-        A tokiói játékokra, reméljük, hogy a világranglista alapján fog kijutni. Ehhez mi kell, hiszen most a 64. helyen áll?

-        Négy év nagyon sok idő. Másfél év alatt sokat lehet előrelépni, én ennyi idő alatt 60-70 helyet léptem fel, de innen egyre nehezebb előrelépni. A huszadiktól a legjobb százig nagyjából ugyanolyan erősségűek a versenyzők, úgy érzem, hogy a harmincadik hely környéke reális cél számomra.

Érdi Újság 

Domonkos Bálint

Sárosi Laura 1992. november 11-én született. Az érdi Fácán közi óvodába, majd a Batthyány Sportiskolai Általános Iskolába járt, itt kezdett el tollaslabdázni, majd felső tagozatban átkerült a Bolyai János Általános Iskolába. Innen a tollaslabda miatt Pécsre ment. 2009-ben egyesben bronz-, csapatban aranyérmes lett az országos tollaslabda-bajnokságon. 2011-ben csapatban, 2012-ben csapatban és női párosban lett hazánk legjobbja, azóta 2013-ban, 2014-ben és 2015-ben is minden kategóriát megnyert. Összesen tizenhét magyar bajnoki címmel büszkélkedhet, emellett háromszor kapta meg „Az év női tollaslabdázója” címet, idén pedig a magyar Fair Play-különdíjban részesült.