Kisdiák kora óta zenél. Játszott rockbandában, hegedült nótákat Nádasdy Ádámmal, szerzett zenét színdarabokhoz, kísért néptáncegyüttest. Gyermekoperát még nem komponált, talán ez lesz a következő munkája. Lázár Zsigmonddal beszélgettünk. 

– Hogyan került kapcsolatba a zenével?

– Dunaújvárosi születésű vagyok, szüleim a helyi zenei általános iskolába írattak. Édesapám maga is játszott hangszeren, trombitált. Nagyon jó érzéke volt a zenéhez; emlékszem, az NDK-ból hozott egy elektromos harmóniumot, a szabadidejében odaült elé, prüntyögött pár ismert dallamot, és alápakolta a harmóniákat. Ő volt az, aki azt mondta, menjek zenei pályára. Anyukám bevitt valamikor augusztusban az iskolába, hogy szeretne beíratni a zenei tagozatra. Közölték vele, hogy a felvételit már májusban megtartották, az osztálylétszám is megvan, szerencsére felajánlotta az igazgatónő, hogy a pont bent tartózkodó énektanár meghallgat. Ennek eredménye az lett, hogy harminc helyett harmincegy fővel indult a zenei tagozatos első osztály. Innentől egyértelmű volt, hogy valami közöm lesz a zenéhez.

– Milyen hangszerrel indult?

– Hegedűvel, bár én zongorázni szerettem volna. Másodiktól kötelező volt hangszert választani; a zongora szakon nagyon sokan voltak, a tanárom pedig közölte, hogy igazi hegedűs kezem van, így aztán maradt a hegedű. Különleges osztály voltunk egyébként, harmincan végeztünk nyolcadikban, és huszonhármunknak van diplomája, ami azért egy általános iskolai osztályt tekintve ritkaságszámba megy.

– Otthon voltak közös zenélések?

– Ez nem volt jellemző, bár apám próbálkozott azzal, hogy énekel nekem, de olyan rossz hangja volt, hogy inkább megkértem, fütyüljön – azt kristálytisztán tudott. Tehát ő fütyült, én meg zenéltem. Az általános iskola elvégzése után felvettek a konziba (zeneművészeti szakközépiskola –a szerk.), de alig két évig jártam oda. Nagyon zűrös időszak volt ez az életemben, akkoriban halt meg az édesapám. Végül Dunaújvárosban érettségiztem, és ott kerestem állást is, méghozzá olyat, ami nem veszi igénybe túlságosan a kezeimet, hiszen folyamatosan zenéltem. A dunaújvárosi vasműben voltam vonalvizsgáló: ha valamelyik telefonvonal elromlott, meg kellett néznem, rendszerhibáról van-e szó, és szükség esetén kiadnom a munkát a szerelőknek. Ez 1982-83 táján volt, akkoriban még tizenháromezren dolgoztak a vasműben.

– Ekkor jelentkezett a Ki mit tud?-ba is. Hogy jött az ötlet?

– Volt – sőt, a mai napig is van – Dunaújvárosban egy néptáncegyüttes, a Vasas. Ugyanabba a presszóba jártak a táncosok próba után ejtőzni, ahova én, aki akkoriban egy helyi rock együttesben játszottam. Tudni kell, hogy a gimnázium mellett Győrbe is jártam, népzenei tanfolyamra, a volt hegedűtanárom unszolására. Muzsikáséktól, illetve Halmos Bélától tanultunk. Ez volt akkoriban az első és egyetlen ilyen képzés – szerettek volna minél több táncházat csinálni, de ehhez olyan zenészek kellettek, akik beszélik ezt a nyelvet. Visszatérve a presszóra, ott összeismerkedtem a Vasas néptáncegyüttes vezetőjével, Szögi Csabával – ma a Közép-Európa Táncszínház igazgatója –, aki pont engem keresett: hallotta, hogy van egy fiú, aki részt vett a győri képzésben. Alapítottunk egy zenekart, és együtt dolgoztunk a néptáncegyüttessel. Szögi Csaba volt az, aki az egyik próba után unszolt, jelentkezzem a Ki mit tud?-ra. Nem akartam, de végül azt mondtam: ha kitölt egy jelentkezési lapot, elindulok. Bejutottam az országos döntőbe, második lettem. A végén már összevontak kategóriákat, furcsa dolgok jöttek ki belőle: a pécsi Szélkiáltó együttes szembe került a szintén pécsi Figurina bábegyüttessel, „egyéb” címszó alatt, ami addig nem létezett. Ez azért volt faramuci helyzet, mert jó haverok voltak, a Szélkiáltó csellistája a Figurina produkciójához zenei kíséretet szolgáltatott. A döntőben szembesültek azzal, hogy ellenfelek lettek. Én népzene kategóriában indultam, ebből lett a végén hangszeres zene.

– Ez a második helyezés bizonyára megdobta a pályáját.

– Hogyne! Akkoriban csupán két tévécsatorna volt, a kettesen ráadásul csak hébe-hóba volt adás, a Ki mit tud?-ot mindenki nézte. A vasműben sportállást kaptam – azaz állományban továbbra is ott voltam, de már nem járta be naponta dolgozni –, aztán egy év múlva feljöttem Pestre. Igaz, Dunaújváros nincs olyan távol Budapesttől, mégis, ez nagyon nagy lépés volt. Rengeteg együttesnél játszottam, szinte minden este, volt, hogy több fellépésem is volt egy nap. Nagyon szép időszak volt ez az életemben, csak nagyon rövid ideig tartott: egy év múlva elvittek katonának. Akkoriban még másfél év volt a sorkatonai szolgálat. Hát, nem szerettem… Zenélésre nem nyílt módom, de legalább volt időm gondolkozni azon, merre tovább. Számtalan ambícióm volt, és sokáig nem tudtam, merre induljak. Jó tanuló voltam végig, majdhogynem kitűnő; kezdetben gondolkoztam az orvosi pályán, de akkor fel kellett volna adnom a zenét. Ha viszont zene, akkor mi lesz a tudománnyal? Végül egy öszvér-szakot választottam: a matematika–énektanárit Pécsett.

– Azt mondják, a matematikai és a zenei érzék valamilyen rokonságban áll egymással…

– Ezzel a kijelentéssel azért óvatosan bánnék. Tapasztalataim szerint a kiváló zenei tehetséghez nem párosul matematikai, inkább fordítva: a jó matematikai képességgel megáldott emberek közt nagyon sok tehetséges zenész van. Egy biztos: mindkét képesség irányítása ugyanahhoz az agyi régióhoz tartozik. Visszatérve a főiskolai évekhez, párhuzamosan a tanárképzővel elvégeztem a zeneszerző szakot is a pécsi konziban. Summa cum laude diplomáztam, ott tartottak a zenei tanszéken zeneelméletet és partitúraolvasást tanítani.

– Mi lett a matematikával?

– Megmaradt örök szerelemnek. Egyébként most tanítok matematikát félállásban egy fővárosi alapítványi iskolában, ahova 14-23 év közötti, problémás fiatalok járnak. Emellett nagyon sokat dolgozom színházakban; 1995 óta körülbelül hetven előadás zenéjét írtam, vagy voltam zenei vezetője, illetve közreműködője. Iszonyatos mennyiségű munka, nem kis nyomás alatt.

A Zártosztályt az EDDA volt zenészei alkotják, kiegészülve az Irigy Hónaljmirigy énekesével. Lázár Zsiga ebben a formációban billentyűsként vesz részt (Fotó: Török Hajni)

– Hogy születik meg egy darab zenéje?

– Van egy világ, amibe a rendező beleálmodja a darabot. Ennek az illúzióját kell megteremteni. A rendezőnek természetesen megvan az elképzelése arról, mit szeretne látni, hallani a színpadon, így a zene, a díszlet és a jelmez a vele való közös munka eredménye.

– Min dolgozik jelenleg?

– A szombathelyi bábszínház egyik előadásán. Még a kezdeteknél járunk, csak most fogom elolvasni a szövegkönyvet.

– Nem ez az első alkalom, hogy bábszínházi darabon dolgozik. Más felnőtt közönségnek dolgozni, mint gyerekeknek?

– Igazából nem. Persze attól nem lehet eltekinteni, hogy egy gyermek még mást képes befogadni, mint egy felnőtt. Hogy a XX. század – de akár a romantika – zenéjét értő módon hallgassa és élvezze valaki, ahhoz meg kell érni. Nincs olyan gyerek, aki ne szeretné a Kis éji zenét, a Török indulót vagy a Négy évszakot, de tizennégy éves gyerekkel mondjuk Bartókot hallgattatni nem okos dolog – azt a hatást érjük csak el, hogy egy életre menekülni fog a kortárs zenék elől. Persze, tudom, hogy sok gyerek nyolcadikban tanul utoljára zenét, és ha akkor nem nyomják le a torkán, lehet, hogy életében nem hall Bartókot. De gondoljunk bele abba is, hogy maga Bartók is huszonöt-huszonhat éves volt, amikor megtalálta a saját hangját, és A fából faragott királyfi bemutatója előtt már készen voltak a cikkek, hogy Bartóknak új foglalkozás után kéne néznie, az első brácsista kottájára pedig rá van írva, hogy hangolni teljesen felesleges és értelmetlen… Kérdem én: ha tehetséges zenészek is így viszonyultak Bartókhoz, mit várjunk a gyerekektől?

– Mint a dunaújvárosi rockegyüttes egykori tagja, hogyan áll a rockzenéhez?

– Nagyon jól, a mai napig is játszom egy hibrid formációban, Zártosztály a neve. Az EDDA volt zenészei alkotják, kiegészülve az Irigy Hónaljmirigy énekesével. Itt billentyűs vagyok. A Zártosztály két és fél éve koncertezett először, eljutott hozzám az infó, hogy billentyűst keresnek. Pont volt három-négy hét, mikor bele is fért az életembe a dolog, így felhívtam őket. Pont jókor jelentkeztem: találtak ugyan billentyűst, ő azonban a telefonom előtt pár perccel visszamondta. Így lettem tagja az Zártosztálynak. Persze hegedűvel is nagyon sok zenekarban közreműködöm, és sokszor hívnak stúdiófelvételekre is.

– Ami a zenehallgatást illeti, mindenevő?

– Ez nem jó szó. Inkább műfajfüggetlen. Bármit szívesen meghallgatok. Az autóban van AC/DC és Händel is. Otthon viszonylag kevés zenét hallgatok – mivel ez a foglalkozásom, nagyon felértékelődik a csend. Van egy másfél éves kislányom, vele nagyon sok gyerekdalt hallgatok, főleg Kalákát. És Louis Primát – ő énekelte többek közt a Buona sera, signorina című számot –, és táncolunk a zenére. Olyasmit hallgatunk együtt, amire jól lehet mozogni.

– A felesége is zenél?

– Zenész családból származik, játszik is egy tangózenekarban, egyébként pedig jogász. A kislányunk születése után költöztünk Érdre; szerettük volna, ha nem a benzinfüstös pesti belvárosban nő fel. Van egy nagyfiam, ő már huszonnyolc éves, pszichológus. Ő is zenél, gitározik. Furcsa még nekem ez a kertvárosi lét: most először lakom kertes házban. Ez nekem elég komoly váltás, hiszen a kert kötelezettségekkel is jár, a fővárosba pedig vonattal közlekedem. Ez ugyan néha több órát is elvesz az életemből, viszont jó hazatérni a fővárosi nyüzsgésből, forróságból.

– A munkásságára visszatérve: színészként is játszott színpadon, illetve filmekben. Milyen szerepek voltak ezek?

– Az Úri muriban én voltam az, aki egy kicsit kiment hegedülni, majd Stohl András képen vágott, és visszavonultam a zenekari árokba. Ami a filmet illeti, a Richter Gedeon életéről szóló filmben egy olasz kávézóban tűnök fel egy villanásra, és egy francia–magyar koprodukcióban játszom hegedűtanárt. Ezt most mutatják majd be.

– A hegedűvel kapcsolatos szerepek érthetőek, de hogy jött az olasz kávézó?

– Viccből regisztráltam egy casting-cégnél, és jött egy megkeresés, hogy elvállalnék-e egy pár mondatos olasz szerepet. Nekem kellett megalkotnom azt a pár mondatot is, amiben az angol-olasz szakos Nádasdy Ádám nyelvész segítségét kértem. Vele egyébként együttműködtem egy nagyon különös produkcióban: Ádám és a lánya, Vilma nótákat énekelt, én pedig egy zongoristával kísértem őket. Ez egyben kultúrtörténeti műsor is volt: Ádámék felidézték a kor szellemét is. Mikor megkeresett, gondoltam, hogy ha valami bizarr, hát Nádasdy Ádámmal egy nótaest minden bizonnyal az – végül nagy siker lett. Nagyon szerencsének tartom magam, hogy egy ilyen kaliberű emberrel együtt dolgozhattam pár alkalommal. A Pepita Ofélia – ma már sajnos nincs meg – a budapesti értelmiség zarándokhelyévé vált a fellépések idejére, és mindig telt házunk volt. Egy nótaestre készültünk ugyan, de tizenhárom-tizennégy lett belőle.

– Nem lesz folytatás?

– Nem hiszem, hogy Nádasdy Ádám ebben gondolkodna, és nekem is megvannak a magam munkái. A közelmúltban zenészként dolgoztam néhány bemutatón; Nyáry Krisziánnal és Kováts Krisztával csináltunk egy műsort, Huzella Péterrel most vettünk fel egy ’56-os témájú lemezt, és van egy férfi kar is, ahol karnagy vagyok, és hetente fellépünk, és a bábszínháznak is dolgozom, mint már említettem.

– Jövőbeli tervei, vágyai?

– Van egy drámaíró barátom, Egressy Zoltán. Vele tervezgetjük, hogy írunk egy gyerekoperát. Hogy miről szól majd, az még titok.

Érdi Újság 

Ádám Katalin