Közel harminc esztendős volt, amikor kitört az ’56-os forradalom. Ott volt a Rádiónál, hallotta a lövéseket, és csak a véletlenen múlt, hogy a Kossuth téri sortüzet elkerülte. Tanúja volt a harcoknak, a munkástanács tagjaként őrizte a gyárat, ahol dolgozott. Bár a szabadságról szőtt álmai szertefoszlottak, ő maradt: Amerika helyett Érdet választotta. Horváth Józseffel beszélgettünk.

– A fővárosban élte meg a forradalmat. Budapesti születésű?

– Perbetén, egy Komárom és Érsekújvár közti szlovákiai faluban születtem. 1947-ben kitelepítették a családomat a tótok, akkor kerültünk Magyarországra, a dunántúli Keszőhidegkútra, a kitelepített svábok helyére. Én csak pár hónapig maradtam a faluban, feljöttem Pestre. Tizenkilenc esztendős voltam akkoriban, négyen voltunk testvérek, a szüleim részaratók voltak, én is megismertem a kapanyelet már gyerekkoromban. Megfogadtam, hogy szakmát fogok tanulni, ám inasnak a korom miatt már nem vettek fel, a nagybátyám kísért el a Csonka János Gépgyárba, a Fehérvári útra. Akkor még nem államosították, csak 1948-ban, ettől fogva a neve Kismotor- és Gépgyár volt. Kifutóként kezdtem, de egy év múlva már megvolt a jogosítványom személy- és teherjárműre egyaránt, és villamos alapismereteket is tanultam egy tanfolyamon. Akkor már beengedtek a szereldébe, segédmunkás lettem. Kezdetben söprögettem, aztán részt vettem egy átképzésen, a kisujjamban volt a motorelmélet, így megkaptam a segédlevelet, és megkezdhettem a munkát a szakmában. Motorokat gyártottunk, normára.

– Élmunkás volt?

– Arra mindig vigyáztam, hogy ne legyek a sztahanovisták között. Ők csináltak 200 százalékot – az inasok segítségével –, én úgy irányítottam a normámat, hogy ne érjem el a csúcsot, de a 130-140 meglegyen. Egyszer felmérték, mennyi időt töltünk el valójában a munkával, és mennyit azzal, hogy alkatrész és egyebek után járunk. A tisztviselőnő, aki ott állt mögöttem a stopperrel, azt írta a lapomra, hogy „méla undorral végzi a munkáját”, pedig többször is kaptam kiváló dolgozó-elismerést. Három kellett volna, hogy pénzjutalmat is kapjak, de az sose lett meg, nem voltam párttag. Hozzám hiába jöttek agitálni… Egész életemet úgy éltem le, hogy soha egyik „izmusban” sem voltam benne.

– A gyár államosításáról milyen emlékei vannak?

– Csonka (az 1939-ben elhunyt Csonka János feltaláló, gyáralapító fia – a szerk.) nagyon népszerű ember volt, sok munkásnak segített. Volt egy portás, sérült ember, azt jelentős összeggel támogatta, hogy felépíthesse a házát. Ez az ember volt portaszolgálatban akkor, mikor Csonka utoljára elhagyta a gyárat, és még a táskáját is kipakoltatta, hogy mi van benne…

– 1956 októberében még itt dolgozott?

– Igen. Addigra estin elvégeztem a gimnáziumot is. A gyárban ért a forradalom kitörésének híre, egyből mentem át Pestre a Szabadság hídon át. Mire átértem, már kezdett sötétedni. Hullámzott a tömeg a Bródy Sándor utca környékén, de csak eljutottam a Rádió kapujáig. Amikor eldördült az első lövés, azt mondták, egy katonát ért. Aztán belelőttek a tömegbe, de akkor én már elindultam hazafelé… Akkoriban a XII. kerületben laktam, albérletben.

– Egyedül volt vagy ismerősökkel?

– Hatalmas tömeg volt, de nem ismertem senkit. Kollégák nem voltak körülöttem, a gyárból is egyedül mentem. Kiértem a Múzeum körútra, a Nyugati felől jött egy nagy kocsi, ávósok voltak rajta. Kénytelenek voltak megállni, akkora volt a tömeg. Megemelték a kocsi egyik felét, lerángatták a parancsnokot. Hogy mi lett vele, nem tudom. Az autó mögött kiskatonák jöttek, teherautón, azokat buzdították, tépjék le magukról a vörös csillagot, és adják oda a puskáikat. Meg is tették, aztán szétszéledtek. Az első napról ennyire emlékszem. A későbbiekben is mindig bejártam, ott voltam a tüntetéseken, kiabáltuk, hogy „Ruszkik, haza!”, meg „Piszkos patkányok!”.

„Folyton ott motoszkál bennem, hogy nem tettek igazságot”

– A Kossuth téri sortűznél is ott volt?

– A Múzeum körúton mentem akkor is. Jött egy harckocsi, bele a tömegbe, a ruszkik derékig kint voltak a toronyból, bekanyarodtak aztán a Kossuth Lajos utcába, mentek a Duna felé. A tömeg meg a Nádor utcán (ott volt annak idején a pártközpont – a szerk.) át indult a Parlament irányába, de én akkor elkanyarodtam – ez volt a szerencsém, mert ha tovább megyek velük, lehet, engem is lelőnek. Százhatvan halottról beszéltek akkoriban. Ezt követően aztán zömmel a gyárban teltek a mindennapjaim, mert megalakult a munkástanács, és engem is beválasztottak.

– Mi volt a feladatuk?

– Nem sok gyűlésünk volt, inkább az volt a dolgunk, hogy védjük a gyárat. Tán huszonketten lehettünk. A munkások sztrájkoltak, tehát a gyár állt, de mi páran őriztük, mert jött a hír, hogy a szovjetek megszállják az üzemeket. Próbáltam utánanézni később archívumokban, milyen iratok maradtak fenn ebből az időből, de mindent megsemmisítettek, így aztán nincs nyom annak, mi is történt 1956 őszén a Kismotorban. Rendszeresen bejártunk szolgálatba, de amikor szabadidőm volt, bejártam Pestre, csavarogtam a városban. Sztálin szobrának ledöntésénél nem voltam jelen, de hallottam, mi történt. Lőni nem lőttem, életveszélybe sem kerültem, de természetesen láttam a harcok nyomait: a kiégett tankokat, összeégett testeket… Volt egy kalandos utam is, már akkor, amikor a fővárost körülzárták. Balatonszárszóról üzentek, hogy jöjjünk, mert adnak élelmet a gyár dolgozóinak. Budafoki sofőrökkel utaztam le, akik úgy ismerték a környéket, mint a tenyerüket, így aztán az eldugott utcákon, sötétben sikerült elhagyni Budapestet. Éjszaka is jöttünk vissza, féldisznókat, élő tyúkokat hoztunk, ott repkedtek körülöttünk, mikor megérkeztünk. Még egy szakajtó babot is kaptunk. Ketten voltunk géppisztolyos őrök, ha valami gikszer van, közbelépjünk, de erre nem volt szükség. Ezer ember dolgozott a gyárban, szétosztották köztünk a húst, én is kaptam belőle.

– Mit érzett a forradalom napjaiban? Hogyan élte át azt a pár napnyi szabadságot?

– Ezt kérdezte a nagybátyám is, akit nem telepítettek ki annak idején. Neki is azt mondtam: ezt nem lehet elmesélni, csak átélni, hogy emennek a ruszkik és felszabadul az ország. Persze nem mindenki érzett így: a vérbírók, ávósok korántsem így élték meg ’56 októberét. Azt fájlalom, hogy máig nem számoltatták el azokat, akik még élnek közülük.

– Tartja a kapcsolatot egykori ’56-osokkal?

– Nyolcvanéves korom előtt gyakran eljártam ilyen összejövetelekre. A Koppány utcában például rendszeresen összejöttek, összejönnek azok, akik aktívan tevékenykedtek a forradalomban, sőt, áldozatul estek a megtorlásnak is. Ezekhez képest én kismiska vagyok, de azért eljártam közéjük.

– Visszakanyarodva 1956-ra, a forradalom leverését hogyan élte meg? Mi történt a gyárban?

– Egyik pillanatról a másikra visszafoglalták az üzemet. Hogy mi lett a fegyvereinkkel, máig sem tudom, amikor bementünk szolgálatba, már nem voltak ott. A régi gyárigazgató eltűnt ugyan, de a pártélet újraszerveződött, és a portásnak, akiről már meséltem, elég volt csak rámutatnia valakire, és az illetőt már vitték is… Én beadtam a felmondásom, nem akartam ilyen légkörben ott dolgozni. Korábban a gyár „kölcsönadott” a vízügyi igazgatóságnak, az árvíz sújtotta területeken dolgoztam, voltak hát kapcsolataim, átjöttem a vízügyhöz. Mondta ugyan az új párttitkár, hogy maradjak, nem lesz semmi gondom, de én menni akartam. A Kvassay zsilip kezelője lettem, Csepelnél, a Lágymányosi-öböllel szemben. Kaptam szolgálati motort, azzal járhattam haza is.

– Hol volt ez a „haza”?

– Akkor már Érden. Az volt a vágyam, hogy házat építsek. A Kismotorban összegyűjtöttem huszonötezer forintot. Heti száz-százhúsz, majd százhatvan forintot kerestem, abból raktam össze. Két évig próbáltam valami eltartási lehetőséget találni, de hiába, végül megvettem ezt az érdi telket, ahová aztán építkeztem. Ideköltözött hozzám édesanyám is. Egy télen még a telken álló kisházban szorongtunk, a következő évben már felépítettük a házunkat.

– Nem gondolt arra a forradalom leverését követően, hogy disszidáljon?

– Nem. Sok ismerősöm, rokonom kiment. Én akkor már megvettem a telket, itt akartam építkezni.

– Hogyan teltek a forradalom leverését követő évek?

– Hegesztő tanfolyamot is végeztem, elmentem lakatosnak, négy-öt fiatal szakmunkás volt a kezem alatt. Mindig tudták rólam, hogy tagja voltam a munkástanácsnak, azt is, hogy nem voltam és nem vagyok párttag. De azt is tudták, hogy sokat dolgoztam egész életemben – most, közel a kilencvenhez is művelem a kertet, szőlőnk van, gyümölcsfáink. A munkámban meg tudtam szerezni magamnak az örömet, önbecsülést. Igaz, nem voltam a kiváltságosok között, akik pénzjutalmat és kedvezményeket kaptak, de ennél több mellőzés nem ért. Későn nősültem, 1980-ban, ötvenkét esztendős koromban, pár év múlva nyugdíjba is mentem. Átéltem a rendszerváltozást is, de csalódtam: elmaradt a várt számonkérés. Mi lett azokkal, akik ártatlan embereket vittek be és vertek agyon, most meg magas nyugdíjat húznak? Nem a magam helyzetével van bajom, megélünk a feleségemmel, van mit az asztalra tennünk, nem erről van szó. A felelősségre vonást hiányolom. Folyton ott motoszkál bennem, hogy nem tettek igazságot.

Érdi Újság 

Ádám Katalin